Újból átélt múltam (6) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor

Családom (folytatás)

Nannyó

Amikor visszagondolok apai nagymamámra, elcsodálkozok, hogy mennyi emlék, történet, tanítás maradt meg vele kapcsolatosan. Le sem lehet írni mindeniket, hiszen akkor úgy tűnne, hogy családomból csak nagymamám volt. Mindenesetre gyermekkorom lényeges részét jelentette ő.

Leánykori nevén Patakfalvi Mártának hívták. Énlakán született férjhezmenetele révén lett Küsmödi. Jó idős korában, 86. évében halt meg, emlékem szerint 1954-ben. Magas, erőteljes testalkatú asszony volt. Valószínűleg magasságunk, erőteljes testalkatunk az ő génjeiből öröklődött, hiszen férje Bereczki Imre és az ő apja Beretzki Zsigmond közepes termetű emberek voltak, inkább soványak, szikár testalkatúak. Nagymamát úgy hívtuk: nannyó. Első időben még jól bírta magát szellemileg, fizikailag –szinte főnök volt a családban. Nem is szerettem, amikor valami csínytevésnél egy húron pendültek édesapámmal, annak mindig súlyos fegyelmezés lett az eredménye. De hát ez nem volt gyakran. Nem is szeretnék ezzel bővebben foglalkozni. Inkább néhány feledhetetlen emlékemet írom le vele kapcsolatosan. Értelmes asszony volt. Sok mondókára, versre, énekre megtanított. Tőle tanultam: „Mihelyt reggel jókor/ Fölszikkad a harmat/ A kis méhecske többé/ Nem ismer nyugalmat./ Repdes ide s tova, virágról virágra,/ Majd a ligetbe száll, majd a rónaságra./ Hej de szép szokása van a méhecskének,/ Rest gyermekek tőle példát vehetnének.” Ugyan csak tőle származik egy ének, melynek sajnos csak a végét tudom: „…Aki dalol, sose fárad el,/ Aki föl néz, sose csügged el,/ Mert a dalt ajkunkra jó Isten adja,/ Ő ad erőt a nagy harcra.”

Gyermekekül gyakran kocolódtunk öcsémmel. Ezzel kapcsolatosan a következőket mondta: Okos enged a bolondnak. Finomítva: az okosabb enged. Reggel megtörtént, hogy keményen fütyöltünk. Ilyenkor füttyünket „bikadán” füttynek nevezte, s ezt mondta hozzá: „Aki hajnalosan fütyöl, ahhoz nem mennek tanácsot kérni.” Reggeli ágyunkra is volt megfelelő mondása: kutyavaszok. Hát ezek és hasonló mondások, énekek maradtak meg tőle.

Említettem már, hogy Küsmödön cseresznyések voltak. Nekünk kettő volt: Széppatakában és Nagyomlásban. A Széppatakit tudtommal hamar eladták. A nagyomlási megmaradt, azt a kollektív vette el. Mindkét cseresznyésünkben házikó volt, rakófából emelt derékkal, rendes cserepes tetővel. Agyag volt az alapja, szépen sikálva, rendes gerendázata, plafonja volt. Benne ágy és téglából rakott tűzhely állott. valamint asztal. Ezek a házak azért készültek, hogy a cseresznye érése idején az őrző legyen, ahol lakjon. Ilyen időszakokban nannyó őrizte a cseresznyét. Ez több mint egy hónapig tartott. Hát gyermekkoromból a legkedvesebb emlékek a nagyomlási cseresznyéshez kötődnek. Nagyon sokszor elmentünk nannyóhoz, ételt és vizet kellett neki vinni. Mentünk csak szórakozásból, a magunk gyönyörűségére is. Ilyenkor ott háltunk a házikóban az illatos, jó szénában. Hallgattuk reggel a gyönyörű rigófüttyöt. Olyan szép madárcsicsergést, fütyülést, soha, sehol nem hallottam, mint Nagyomlásban cseresznyeérés idején. A madarak elriasztására volt csergető. Ezzel végigfutottunk az ösvényeken és jó nagy zajt csapva elriasztottuk őket. Sötétedéskor lefeküdtünk. Napfelkeltekor keltünk. Lámpa nem volt, nem is kellett, a természetes fényt használtuk.

A cseresznyést komolyan gondozták. Tavasszal felkapálták, az ösvényeket rendbe tették, kerítéseket megigazgatták. Természetesen a házikó (kalibának neveztük) is megkapta a javítgatást, tapasztást, meszelést. Amikor elérkezett a cseresznyeszüret ideje (egyszerűen csak cseresznyeszedésnek neveztük) a szülők és rokonságból is többen jöttek, még más falvakból is. Voltak ezen kívül fogadott szedők. A cseresznye leszedésért a fa törzsén, vagy létrán fel kellett menni a gyümölcs közelébe. Kászúba szedtük a cseresznyét. A kászú vadcseresznyefa-kérgéből készült. Többféle méret volt, a nagyobbak lehettek 10 literesek. Mi gyermekekül a kisebb edényeket használtuk. Versenyeztünk, ki szedi hamarabb tele? A kászúkból kosarakba került a cseresznye. Kinn a hegyoldal tetején várakoztak a felvásárlók szekérrel. Ide vitték kosarakban a cseresznyét. Megmérték vékával, azonnal fizettek. Cseresznye szüret többször is volt. Édesapám arra törekedett, hogy a májusi korán érőtől elkezdve, a hólyagoson, fehér oldalún át, egészen a ropogósig (ez egy későn érő fajta volt) több időpontban legyen beérett cseresznyénk.

A különböző munkákat általában édesapám végezte. Minden évben növelte a területet. Kiirtott valamennyit az erdőből, oda vadcseresznye csemetéket ültetett, beoltotta, majd gondozta. Az ilyen irtásokban, a jó talajban gyönyörűen fejlődtek a fák. Nem emlékszem ezen kívül más gondozási munkákra. A permetezést nem ismerték, nem volt szükség rá. E nélkül is minden évben bő termés lett.

Cseresznyeszüret alkalmával a szedő annyit ehetett a legszebb szemekből, amennyi belefért. Megtörtént, hogy annyira teleettük magunk, hogy valósággal utáltuk a legszebb szemeket is. Ilyenkor a csípőstúró és a vöröshagyma megtette a hatását. Ha ezt ettük, utána újból lehetett mértéktelenül fogyasztani a cseresznyét. Bizony megtörtént, hogy a gyengébb gyomrúaknak elcsapta a hasát a sok mosatlan gyümölcs. Erre a célra volt megfelelő „árnyékszék”. Csak éppen el kellett érni odáig. Volt egy kis vers írva az alkalmatosság ajtajára: „Ürítésre itt a véce, az a kérdés. ide érsz-e?”

Amikor nannyó őrizte a cseresznyét, s mi meg akartuk látogatni hosszú, unalmas úton jutottunk el hozzá. Volt ez út mellett mezőgazdasági terület, szőlős, erdő. Két kis történet emelkedik ki a múlt ködéből a nagyomlási házunkig vezető útjainkból. Vittük az élelmet, a vizet nannyónak. A vízzel teli cserépkorsót öcsém vitte, az én kezemben egy kapa volt. Lóbáltam a kapát. Egyszer olyan szerencsétlenül lódítottam meg, hogy az átütötte, összetörte a cserép korsót. Elfolyt a víz. Tudatni kellett az ügyet nannyóval. Nem vette tragikusan. Szerencsére volt nála még egy korsó és valahonnan a mezőről szereztünk vizet.

Máskor az történt, hogy az útnak egy részén az edényeket lepakoltuk. Volt egy ügyes, kis baltánk. Ezzel próbáltunk célba dobni. A fákat céloztuk, no meg versenyeztünk, ki dob távolabbra? Egyszer rosszul dobtam el a baltát. Látszott, hogy az a lepakolt edények felé tart. Éreztem már a repülése idején, hogy ebből baj lesz. Szinte megpróbáltam hipnotizálni a repülő szerszámot, hogy az edények előtt vagy után csapódjék be. Ez nem sikerült. A balta az edények közé vágódott. Újból megsemmisült egy korsó. Hát ez alkalommal jócskán meg voltam szomorodva a történtek miatt. Emlékem szerint egy kis szidáson túl, egyéb nem történt, folyt tovább a maga medrében az életünk.

Télen fonóba jártak az asszonyok. Nannyó és édesanyám is mentek. Nannyó a csepűt fonta, édesanyám a finomabb részeket. Volt, amikor gyapjút is fontak. Sorba jártak fonóba. Amikor hozzánk jöttek az valóságos ünnep volt. Minket lefektettek, de nem aludtunk, hallgattuk a pletykákat. Nannyó sokszor vitte a szót. Megtisztelték a kort. Az öregek valóságos szaktekintélyek voltak. Nannyó értett a betegségekhez, jól ismerte a gyógynövényeket. Ólmot tudott önteni. A gyermekek, ha megijedtek valamitől, akkor mindjárt hívták. Ő kiöntötte az ólmot, talán ont. Nem tudom mi volt ezzel kapcsolatosan a technikai rész, arra azonban emlékszem, hogy valami titkos mondóka járt hozzá. A fonók alkalmával, amikor éppen nálunk volt szer, édesanyámnak az volt a feladata, hogy kukoricát főzött, hántolt, pánkót sütött. A kukoricát hamuban kellett megfőzni, sokáig kellett mosni. A hidegben, hóban sokat kínlódott vele. A fonó résztvevői az este utolsó szakaszában, amikor már be is fejezték a munkát, főtt kukoricát és pánkót ettek. Jó volt, mert mi gyermekek már előre kaptunk ezekből a finomságokból.

Nannyónak az idő múlásával egyre jobban romlott a látása. E miatt, amikor töröbúzát kapáltunk, kivágta a zsenge növényeket. Mosolyogtuk a megoldását. A fölösleges, előre kiszedett tövekből beültetett a kivágottak helyébe, vagy a markában vetőmagot tartott s ezeket kapálta bele a földbe. A kis növények hamar elszáradtak, a szemekből kikeltek jól lemaradtak a többitől. Egyik megoldás sem volt célravezető. Ezt csinálta, nem tudott ennél jobbat.

Idős korában sokszor énekelt kedvenc éneke volt: „Ha még egyszer gyermek tudnék lenni / Minden búmat el tudnám feledni. / Ó gyermekkor, szép gyermekkor / Térj vissza egy szóra, / Őszi rózsa, fehér őszi rózsa.” Amolyan végelgyengülésben halt meg jó idős korban. Halála megrendített. Írtam egy szép levelet a kolozsvári rokonoknak elmúlásával kapcsolatosan. Sokszor emlegették. Amikor eltemettük és haza jöttünk a temetőből, édesanyám kért egy pohár pálinkát, szó nélkül, jóízűen megitta. Különben soha sem szokott inni, de ekkor eltért szokásától. Nem szólt senki semmit, de mi a környezetében levők jól értettük mit jelent ez: Nannyó mellett ő kellett mindig a kisebb legyen, halálával ez megváltozott.

Testvérem, Bereczki Imre

A történetek, események leírásánál jórészt egyes szám első személyben írtam le az eseményeket. Azt hiszem ez elfogadható így, hiszen a saját életemről, emlékeimről akartam beszámolni. Itt most tudatom, hogy gyermekkorom legtöbb eseményénél jelen volt Imre öcsém is. Jelen volt mindenhol, ahonnan el nem küldtük, mert fiatalabb volta miatt nem engedtük mindenhová magunkkal. Sokszor mondtuk ezt neki: Ne csitkózz velünk.

1939-ben született, tehát két evvel volt fiatalabb nálam. 2005 májusában halt meg 66 éves korában. Fényképeken is úgy látom, emlékemben is úgy él, hogy gömbölyű, jóképű, nálam egy kicsit szőkébb gyermek volt. Később aztán, talán a katonaságnál nagyon kinőtte magát. Valamivel magasabb lett nálam. Kimondottan engedelmes, jó gyermek volt. Bántásokat, gyermekkori megpróbáltatásokat jól viselte. Szüleink őt is elindították a tanulás útján. Székelyudvarhelyre, a kerámiai iskolába adták be, de nem kedvelte. Hazament, otthon gazdálkodott. A szülőfaluból nősült. Bardóczi Ildikónak hívták lánykori nevén feleségét.

Amikor Küsmödön testileg-lelkileg nehézzé vált sorsuk, Marosvásárhelyre költöztek. Itt kőmíveskedett, felesége a városi buszokon volt jegypénztárnok. Összeszedték magukat. Szép tömbház lakást vásároltak. Alakítgatták, szép kényelmes otthonná tették. Két gyermekük született: Imre és Ildikó. Imre már családos, egyetlen gyermeke van. Ildikó nincs férjnél, egyik bankban tisztviselő. Imre testvérem, amikor elérte a nyugdíj korhatárt, feleségével együtt haza költöztek Küsmödre. Marosvásárhelyi lakásukat átadták a fiúknak. Küsmödön megjavították az ősi lakást, belülről modernizálták. Gazdálkodtak, nem sok eredménnyel. Öcsémet egy télen súlyos baleset érte. A televízió tányérantennájából próbálta kitakarítani a havat. A létra elcsúszott, ő leesett. Eltört a medence csontja. Ezzel úgy szólva tönkre ment testileg, sohasem gyógyult meg egészen. Állapota az idő múlásával mind jobban romlott. Végül valószínűleg agyvérzés vitte el.

Mit írhatnék még? Kisgyermek korunk után elváltak útjaink. Voltak kedves találkozásaink életünk örömteli eseményei alkalmával. Együtt voltunk a bánatban, a szomorúságban is. A testvéri érzés mindvégig összefűzött. Mégsem láttam pontosan bele az életébe. Nem voltam jelen az elért szép eredményeinél, nem tudom pontosan az okát hibás döntéseinek. Talán túl hiszékeny volt a rendszert, embereket illetően. Vagy még inkább ez a legjellemzőbb: a naivságig jó, becsületes ember volt.

Isten nyugosztalja!