Újból átélt múltam (27) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztort

A nagybaconi cigányság

Hosszasan melengettem a tervet, hogy megírom a nagybaconi cigányság történetét. Gyűjtögettem is hozzá az anyagot, de végül mégsem lett semmi belőle. Aktív lelkipásztor koromban egy ilyen nagy munkára nem jutott elég idő. Nyugdíjaztatásom valósággal derékba törte ambíciómat, korábbi terveimet.

A nagybaconi cigányság kérdése nem személyes ügyem, mégis megpróbálkozom itt önéletírásomban megörökíteni néhány dolgot. Azzal kezdem, hogy amikor 1973-ban Nagybaconba kerültem 106 volt a lélekszámuk. Harminc év múlva 2003-ban 420. Óriási társadalmi kérdés ez. Egyre súlyosbodik. Megoldása mind nehezebb. Újabban a szociális segélyek éppen megmentik őket az éhenhalástól, de végül, amennyi jót jelent ez, szinte annyi rosszat is maga után von. Sokan közülük csak erre a segélyre hagyatkoznak, komolyabb munkára, jövőjük biztosítására egyáltalán nem gondolnak. Szülőfalumban ezt úgy mondják: késztartók. Kérdezem: meddig mehet ez így?

Környezetünkben nagyrészt kétféle cigánysággal találkozunk. Mi egyszerűen így különböztetjük meg őket: sátorosok és házi cigányok. Egymástól nagyon különböznek, de itt nem mehetek annyira bele a részletekbe. Nagybaconban házi cigányok élnek. Közöttük is nagy különbségek vannak. Vannak jó módúak szép házakkal, modern berendezésekkel. Nem ritka ezeknél még a személyautó sem. Mások egyszobás lakásban, mely kb. 12 négyzetméter 7-8-an élnek. A lakásban egyetlen ágy van, hogy miképpen férnek azon mindnyájan, az talány. Ezekben a házakban rossz a szag, kályhájuk füstöl, sok a mocsok. A tüzelőt az erdőkből szerzik be, vállukon, vagy kis szekereken hordják haza a száraz ágakat. Élelmük beszerzéséért kéregetnek. Legtöbb helyen villanyvilágítás van ezekben a viskókban is. Villamos felszereléseik egyáltalán nincsenek. Ezek a házak a falu szélén vannak. Nagybaconban: Kertfolyás utca, Román domb, Kenderes. A jobb módúak már többen vásároltak lakásokat a falu között is. Ha kihalnak valamelyik házból a lakók, a hozzátartozók nem válogatják meg a vevőket, annak adják el, aki többet ad. Így aztán az utóbbi időben, Nagybacon központjában is megjelentek a cigányok. Az igazság az, hogy ezekre a lakókra nincs sok panasz. Ezek nem lopnak, nem hangoskodnak, olyanszerű életet élnek, mint környezetük. Lenézik saját fajtájuk közül az ágrólszakadtakat.

Családi életükről annyit, hogy 15 éves kor után már összeállnak fiú és lány. Törvényes házasság az én időmben ritkán történt. Később változott ez, mert az állam a hivatalosan házasságra lépőknek csekély összeget adott. Ezt a pénzt, hogy megkapják, nagy részük hivatalossá tette házasságát. Van néhány eset, amikor magyar férfi cigány nőt vett feleségül. Egy olyan esetről is tudok, amikor magyar lány ment férjhez cigány fiúhoz.

Családi életükben van egy érdekes vonás, melyet más helyről nem is hallottam, de Nagybaconban elég gyakori. A ráházasodás. Ez azt jelenti, hogy a férfi a megunt nőt elküldi. A nő legtöbb esetben nem akar elmenni. Ilyenkor a férfi egy új nőt hoz a házhoz. Az új nővel látványos szerelmi életet él. Ez aztán általában megteszi a hatását, a régi asszony egy-kettőre eltávozik. A jobb módúaknál mindössze 2-3 gyermek van, de a szegényebbeknél nem ritka az 5-7. Ottlétemkor két olyan családot ismertem, ahol 100 személynél több volt a vér szerinti leszármazottak száma (gyermekek, unokák, dédunokák, ükunokák). Újabban házasságkötésük következményeként több román ajkú nő került Nagybaconba. Ezeket Magyarhermányból és Ágostonfalváról hozták. Jellemző, hogy ahol egy nagyobb számú közösség él az valósággal vonzza oda más helyekről is őket. Így történt ez Nagybaconban is. Számosan beköltöztek Gidófalváról, Vargyasról.

Megélhetésüket illetően, a változás előtt minden felnőttnek munkahelye kellett legyen. Ez nagyon jó volt, mert kötötte a munkahely. Volt egy szerény, de biztos jövedelem. A gyermekekre segélyt kaptak, így aztán biztosított volt a megélhetésük. A változás után a biztos munkahelyek megszűntek. Akik itthon élnek egy-egy vállalkozónál dolgoznak erdei- és földmunkásként éhbérért. Sokat hangoztatták a változás előtt, hogy voltak kizsákmányolók. Most nem hangoztatják, de felelősségem teljes tudatában állítom, hogy sokan vannak ilyenek. Vannak közülük, akik külföldön dolgoznak. Kezdetben Jugoszláviába és Magyarországra jártak, ma már az unió következményeként messzebbre is elmennek.

Iskolázottságukról csak lehangoló dolgokat írhatok. Általában minden gyermek elindul az iskolába. Ezt ösztönzi, hogy a gyermeksegély az iskolába járáshoz kötött. Valami miatt azonban egy idő után mindenek ellenére kimaradnak az iskolából. Ez III.-IV. osztály körül következik be. Ezért rengeteg közöttük a teljes, vagy fél analfabéta. Magasabb iskolákba az én nagybaconi időmben senki sem jutott el. Akik legtöbbre vitték, az általános iskolát végezték el valahogy.

Vallási szempontból a református vallás dominált a törzsgyökeres nagybaconi családokban. Hitéletükről azonban elmondható, hogy nagyon erőtlen. Vallás és babonaság vegyül náluk. Nagyrészt két egyházi szolgálatot gyakorolnak: a keresztelést és temetést. Humorosan valaki ezt így fogalmazta meg: Akkor gyakorolják vallásukat, amikor viszik őket. Velük kapcsolatosan sok mindennel próbálkoztam szolgálatom idején. Rendszeresen látogattam a családokat. Általában ismertem őket. Megpróbáltam, hogy házaiknál tartottam az istentiszteletet. Presbitert választottam közülük, aki egy kicsit összefogta, szervezte őket. Az igazság az, hogy mindezek ellenére nem értem el velük sok eredményt. Távlati tervem volt, hogy vásároljunk az ők környezetükben egy imaháznak való épületet. Lassan neveljünk ki közülük egy lelkipásztort, hátha úgy több lesz az eredmény. Nyugdíjaztatásom ezt a tervemet is derékba törte. Jelenleg valamilyen szektának lettek a tagjai. Így amit nem oldottunk meg mi, megoldotta a szekta, imaházuk van és prédikátoruk.

Érdekes, tanulságos lenne ismertetni a halállal kapcsolatos hiedelmeiket, magatartásukat. Szép jellemzőként meg lehetne írni az öregek és fogyatékosok iránti tiszteletüket, azok támogatását. Szintén megérdemelne egy fejezetet, hogy miképpen élnek a jövőre való minden gond nélkül. Egyik mondás szerin: Ma hopp, holnap kopp. Egy-egy kis tanulmány lehetne mindenik téma, de hát arra itt nincs hely. Néhány rövid jellemzőt azonban még leírok.

Jellemző rájuk a félénkség, csak nagyon kevesen agresszívek. Legtöbbször a betelepültek okozzák a zavarokat, nagyon ritkán verekedéseket. Régebb igazi magyar neveket adtak gyermekeiknek: Árpád, Zsolt, Zoltán, Hunor, Csaba, Kinga, Ilona, Lenke, Anna. Nem volt ritka a Bibliából vett keresztnév sem pl. Dávid, Dániel, Jakab, Illés, Kornélia, Lídia, Sára, Magdolna. Újabban a névadást illetően a filmekből ihletődnek. Ilyen nevek jelentek meg: Romeo, Rémusz, Preszlé, Klaudia, Kardinale, Nádia, Isaura, Apollónia stb.

Végül még annyit, hogy két konferencián vettem részt cigány ügyben. Egyik Kolozsváron volt, másik Sárospatakon. Még ezekről is beszámolnék.

Mindkét konferencián túlsúlyban voltak a kérdést jól ismerő világiak. Ez annyira szembe ötlő volt, hogy Sárospatakon engem s még két, három lelkész kollégámat „kakukktojásoknak” neveztek. A kolozsvári konferencián a következő kérdésekről hangzottak el előadások: Indiai eredetük. Európai és hazai lélekszámuk. A kitaszítás nem vezet ügyük megoldásához. A lélekszámra vonatkozóan Európában 15 millióra taksálták a számukat. Nagy részük a Balkánon él. A hazai lélekszámra vonatkozóan egy kérdőívet osztottak ki, melynek volt egy ilyen kérdése: Ön mennyire taksálja számuk? Ide írtuk be elgondolásunk szerint a számot. volt olyan, aki 6 milliót írt, olyan is, aki 1-et. Végül a középarány 3.200.000 re jött ki. Sárospatakon már én is előadó voltam. Jó részt a nagybaconi közösséggel foglalkoztam. Előadásom főbb témái a következők voltak: Hányan vannak, Társadalmi helyzetük. Milyenek? Megélhetésük. családi életük. Iskola, vallásosságuk. Érdekességek. Ilyesmiket mondtam: 1. Becsületesen, szeretettel az egyháznak is foglalkoznia kell ezzel a kérdéssel, de az egyháznak nincs lehetősége hathatós megoldásra. 2. Csak az állami szervek lendíthetnek valamit elő ezen az ügyön. kettős irányban kellene erőfeszítéseket tenni. Iskolába kényszeríteni mindnyájukat! Így, esetleg idővel önszerveződésük is megoldódna. Munkahelyeket kellene teremteni számukra! 3. Szerintem hamar kell lépni. Minden felületesség, nemtörődömség egyre inkább kezelhetetlenné teszi ezt az ügyet.

Bereczki Amália elvesztése

16 évig tartó hosszú folyamat volt ez, sok aggodalommal, néha egy-egy rövid időre felcsillanó reménységgel. Nehéz időszaka volt ez életének, vele együtt nekünk, a családjának.

(...)

Több mint 1000 halálesettel találkoztam lelkészi szolgálatom alatt, bár sohasem voltam közömbös egyetlen estben sem, de azt a nagy változást, ami drága Amálka halálával beállott, eddig még sohasem éltem át.

(...)

A haláleset egy szombati napon történt. Hétfőn volt a temetés. Az volt az Amálka kérése, hogy Pap Sándor lelkész barátunk temesse. Én azonban úgy ítéltem meg, hogy nem mellőzhetem a helybeli lelkész, Krizbai Imre szolgálatát. Így aztán hétfőn mindketten szolgáltak. Pap Sándor végezte az igehirdetői részt. Krizbai Imre egy másik beszédet tartott és felolvasta a halott életére vonatkozó, általam leírt adatokat, jellemzőket. Pap Sándor nagyon szép, találó prédikációt mondott. Egyik legmeghatóbb része az volt, amikor idézte az Amálka által még korábban elmondott történetet. Az alsórákosi állomáson a jó hosszasan késő vonatra várva az egyik kis unokával ölelgették, szeretgették egymást. Azt kérdezte a kis unoka nagymamájától: Meddig fogsz szeretni nagymama? Addig, amíg a vonat jön, - volt a válasz a kérdésre. Ebből a képből indította a beszédét Pap Sándor. A nagy vonat 16 évet késett, de megérkezett. Elvitte. Ezzel megszűnt az ő csodálatos szeretete családja, egyháza és népe iránt… Nagy temetése volt. Sokan jöttek helyből, Nagybaconból és Alsórákosról is. Koszorúkkal, virágokkal borítottuk el sírját. 90 körüli volt a koszorúk és nagyobb csokrok száma. Még ezt adhattuk neki és az imádságunk. Köszönjük Istennek, hálásak vagyunk érte, hogy adta őt nekünk.

A temetés után

Nagyon nehéz időszaka következett életemnek. Egy haláleset összehozza a rokonokat, barátokat. Aztán lejár a végtisztességtétel, a tor és elmegy mindenki a maga dolgait intézni. A vesztes általában egyedül marad. Egyedül, végtelen egyedül maradtam én is jó gyermekeim és kedves unokáim ellenére is. Jól írja a Biblia: „Nem jó az embernek egyedül lenni.” Mindig szerettem a csendet magam körül, szívesen voltam egyedül néhány napig. De a haláleset azt tudatja, hogy életed minden pontján, amíg csak élsz, magadra maradtál. Magadra gondjaiddal. Nincs akivel megosztanod azokat. Magadra döntéseiddel. Mindig is tudtam dönteni, de amíg együtt éltünk megbeszéltük dolgainkat. Egy döntés meghozatalához a pozitív vagy negatív hozzáállás egyaránt hasznos, ezt mindig megkaptam feleségemtől. Még az autóvezetésnél is felkértem, hogy legyen aktív a közlekedésben. Számomra jobban ment így a vezetés. Egyedül maradtam elkeseredéseimmel. Bevallom, érzékeny természetű ember vagyok. Mindig nagy hatással volt rám a bántás, az igazságtalanság, rágalmazás, félreértés. Sokszor kaptam ilyen tekintetben vigasztalást, sokszor jelentett erőforrást ezekben a dolgokban sokkal ellenállóbb feleségem. Egyedül maradtam hibáimmal. Nem volt már, aki figyelmeztessen, helyesen kezelje azokat. Ha valahonnan haza tértem nem volt, akinek elmondjam merre jártam, kivel találkoztam, mit beszélgettünk. Nagy üresség vett körül a különben kellemes hajlékomban.

Sokáig sorolhatnám, hogy lelkileg milyen nehéz helyzetbe kerültem. Elveszítettem életkedvemet. Eltűnt munkakedvem. Nagyon mélypontra jutottam. Mindezt fokozta még egy csomó új megpróbáltatás. Jól mondják: A baj nem jár egyedül. Nagy beteg lett László fiam. Valósággal remegtem az életéért. Erika menyem is egy nagy operáción esett át. Jöttek személyes bajaim. Egy permetezés következményeként a visszeres bal lábam feje olyan lett, mintha leforráztam volna, tele hólyagokkal, amelyekből aztán mély sebek keletkeztek. Mindezek tetejébe egyszer kiestem a fürdőkádból és elszakadt a jobb bicepszem. Nagy fájdalmakat húztam el közel egy fél évig. Ebben a szörnyű állapotban is szolgálni kellett. László fiamat helyettesítettem hosszú időn át Alsórákoson. Ekkor jutott eszembe, még a teológián tanult egyik prédikációból egy kép, megható történet. Arról szól, hogy egy kemény téli napon egy ember ment a hegyi úton. Fáradt volt érezte, hogy le kell ülnie. Tudta azonban, hogyha leül, elnyomja az álom és megfagy. Így vonszolta tovább a testét. Ekkor észrevett egy nálanál még jobban elfáradt embert, aki már leült és a megfagyás szélén volt. Vállaira vette és egy menedékházba vitte. Így menekült meg ő és a félig megfagyott embertársa. Hát valami ilyesmi játszódott le az én életemben is. Azt hittem saját próbatételeim miatt már nem tudok tovább menni, s ekkor fel kellett vennem a fiam terhét. Istennek legyen hála megmenekültünk mindketten.

Lassan-lassan visszatért munkakedvem, kezdett helyre állni életkedvem. Elfogadtam megmásíthatatlan helyzetem, mentem tovább utamon. Dolgoztam a kertben, foglalkoztam a méhekkel. Szívesen vállaltam szolgálatokat, ha erre felkértek a kollégák. És felkérésben nem volt hiány. Egy-egy évben annyi szolgálatom volt, mint amennyit egy kisebb gyülekezetben szolgáló lelkipásztor végez. Egyik nagybaconi szolgálatom végén megköszöntem baconi híveimnek a temetésen való részvételüket, a sok koszorút, az őszi csokor nyugdíjas klub énekét, a temetés napján elhangzó harangozást és az istentiszteleti megemlékezést. Azzal fejeztem be a mondanivalóm, hogy amikor mentem el a gyülekezetből, kibúcsúzásomon nem sírtam, mert mellettem állott feleségem és azt mondta: Aztán sírás ne legyen! Most nincs már mellettem, nincs, aki figyelmeztessen. Bizony sokat sírok. Nagy az én veszteségem, nagy az én bánatom.

A nagybaconi ravatalozó ügye

Még egy rövid időre visszatérek Nagybaconba, visszamegyek nagybaconi szolgálatomhoz. Annak idején úgy ítéltem meg, többször hangsúlyoztam is, hogy Nagybaconhoz illő, de elodázhatatlanul szükséges egy modern ravatalozó. A kérdés sokszor napirendre került presbiteri gyűléseken. Indítványommal mindig nagy ellenállásba ütköztem. Azt hozták fel érvként, hogy ők azért építették lakásukat, hogy a végén is ott adjanak végtisztességet nekik. Hiába volt minden érvem, hogy egészségügyi szempontból mennyivel jobb, kényelmesebb is, hiszen a háznál történt felravatalozás alkalmával egész nap zavarják a családot. Ravatalozó esetében pedig meghatározott órában megjelennek a gyászolók, fogadják a részvétet, máskor intézik saját dolgaikat. Érvként hoztam fel, hogy nyugati államokban már fel sem merül a háztól való temetés kérdése. Minden hiábavalónak bizonyult.

Az ellenkezés miatt sem mondtam le teljesen tervemről. Amikor Svájcban jártunk, megtekintettem néhány ravatalozót. Vázlatokat készítettem róluk. Megvolt a hely, ahová fel lehet építeni. Jó partnert kaptam a terv megvalósításához Demeter József barátomban, aki ekkor éppen polgármester volt. Ő elkészítette a tervrajzot. Megegyeztük, hogy az elinduláshoz szükséges pénzt is elő tudjuk teremteni. Elgondolásunk az volt, hogy a földgáz bevezetésekor mindenki befizetett gázvezetésre egy nagyobb összeget. Végül nem volt minden lejre szükség. Kevesebbe került a bevezetés a tervezettnél. Így megmaradt egy bizonyos összeg. Ezt fordítjuk a ravatalozóra.

Meg kell említenem, hogy az ügy megvalósításának volt még egy nagy pártfogója: Dr. Bardócz Zsigmond állatorvos. Ő azt ígérte, hogy állja a téglát. A faszerkezet anyagának beszerzésében is segítségül lesz, hiszen ebben az időben 16 gáter működött Nagybaconban. Jelezte, beszél a gátertulajdonosokkal és adományképen összekerül a faanyag. Minden egyszerűnek, kivitelezhetőnek tűnt ezekben a napokban. Már nem is gondoltam olyan komolyan az ellenkezésre. Tudtam, hogyha ilyen formában meglesz az épület, elfogadják, megszokják, mint ahogyan ez a gyászkocsi és az új harang esetében is így történt. Ezeknél is az elején nagy volt az ellenállás, de aztán rájöttek, hogy jók a megvalósítások. Bevallom volt egy titkos óhajom is: Maradjon egy önálló épület utánam. A harangozói lakáshoz toldtunk még egy szobát. Garázst építettem a paplak udvarára. De nagyon vágytam rá, hogy egy nagyobb épület is maradjon nagybaconi szolgálatom nyomán. Hiába volt minden. Azt hiszem Isten nem akarta, hogy én építtessem meg a ravatalozót. Az ügy azon esett el, hogy az említett gázvezetéstől megmaradt pénzt nem lehetett a nép megkérdezése nélkül egyszerűen a ravatalozóra fordítani. meg kellet határozni ezt a módosítást. Egy hangadó értelmiségi azt mondta: Ő nem adja pénzét a ravatalozóra, hanem kiveszi saját céljaira. A nép tovább úgy viselkedett, mint a juhnyáj. ment mindenki a vezérjuh után. Eltűnt a pénz, ami a beindulást szolgálhatta volna. Leálltunk a tervvel.

Évekig aludt az ügy. Történt jó későre, hogy meghalt Dr. Bardócz Zsigmond. Meghívtak engem is a temetésére, sőt felkértek, hogy szóljak végtisztességtételén. Gondoltam, itt az alkalom, hogy újra tegyek valamit a ravatalozó ügyében. A temetési szertartás a temetőben folyt le. Ide hozták egyenesen Bukarestből az urnát. Éppen esős idő volt ez alkalommal. Beszédemben elmondtam, hogy Bardócz Zsigmond milyen nagy akarója volt a ravatalozó megépítésének. Elmondtam, hogy milyen adományokat akart adni. Nem titkoltam el, hogy miért sikkadt el az ügy. Felemlegettem a nagy ellenkezést, a rossz elkezdést és a nyájszellemet. Végül azzal zártam beszédem, hogy én bízom Nagybaconban. Nagybacon meg fogja építeni ravatalozóházát, hogy majd a jövőben ne kelljen Isten szabad ege alatt esőben, hóban végezni a temetési szertartást.

Természetesen, mint ahogy az lenni szokott, beszédem után voltak megjegyzések. Még Baróton is elmondta nyugdíjas lelkipásztor testvérem: felháborító beszédet mondtál Nagybaconban. Nem vettem zokon, amit mondott, mert semmivel sem mondtam többet az igazságnál. A beszédnek az a haszna lett, hogy azonnal előkerült a terv, felgyorsult a megvalósítás. Most már nem is az egyház, hanem a Polgármesteri Hivatal építette meg a ravatalozót. Nincs semmi kifogás ellene, mindenki szükségesnek, hasznosnak találja. Használatban van.

Folytatás következik...