Újból átélt múltam (9) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor

Székelyudvarhely

Rövid iskolatörténet.

Székelyudvarhelyen a Református Kollégiumot 1670-ben Bethlen János, Apafi Mihály erdélyi fejedelem kancellárja alapította. A nagyon egyszerű fatanoda helyébe 1772-ben építettek egy egyemeletes, az akkori elvárásoknak megfelelő épületet. Építtetője Backamadarasi Kis Gergely volt, az akkori székelyudvarhelyi református lelkipásztor. Erre az épületre második emelet került 1886-ban. Ma is ebben a formában áll és használják.

Ezzel a régi kollégiummal van összekapcsolva az 1913-ban befejezett új, impozáns iskolaépület. 1926-ig ezekben működött a Székelyudvarhelyi Főgimnázium. Az intézet az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonát képezte. 1926-tól megszűnt főgimnáziumi szerepe. Az Erdélyi Református Egyházkerület Nagyenyedről a tanítóképzőt ide helyezte át. 1940-ben a főgimnázium újraalakult, de rövid életűnek bizonyult. 1947-ben az államosítással végleg megszűnt a többi felekezeti iskolákkal együtt. Tovább működött azonban a tanítóképző.

Ez nagyon röviden annak az iskolának a története, ahová helyeztek Székelykeresztúrról, elvégezni utolsó negyedévünket.

Különbségek az iskolák között

Keresztúr után nagy megkönnyebbülést hozott a Székelyudvarhelyi Vegyes Pedagógiai Iskola. Így hívták ekkor az intézetet.

Az új típusú ember kiformálását itt nem vették olyan komolyan. Még azokról a tanárokról is érződött, akik néha emlegették az új elveket, hogy csak kötelességből mondják. Nem volt olyan szigorú a napirend. A katonás fegyelem pedig teljesen hiányzott. A szilenciumok is egészen másképpen működtek. Beültünk az osztálytermekbe a helyünkre és teljesen ránk volt bízva, hogy mivel foglalkozunk. Voltak, akik leveleket írtak a lánykáknak, akadtak regényolvasók. Természetesen legtöbben komolyan készültünk a soron következő leckékből. Ha haza akartunk menni gyakrabban tehettük. Visszajövetelnél a megindokolt késést elnézték. Szóval egészen más élet volt, mint Keresztúron. Azt hiszem az eledelek is jobbak voltak, mindenesetre köménymaglevesre egyáltalán nem emlékszem.

Bár sok mindent ránk bíztak, mégsem voltak rendkívüli kihágások. Büntetés, megalázás pedig egyáltalán nem létezett. Például egy alkalommal Dr. Dobos Ferenc tanár elkapott, amikor a WC-ben cigarettáztunk. Ennyi volt a megjegyzése: milyen bolondok maguk, két büdösséget szívnak. Nem lettem tanító, de meggyőződött vagyok, hogy azok az ifjak, akik a Székelyudvarhelyi Vegyes Pedagógiai Intézetből kerültek ki és lettek néptanítók, nem voltak alábbvalók a kersztúriaknál, ugyanúgy megállták a helyüket.

A keresztúri agymosáson átesettek, akik meggyőződöttekké lettek a kommunizmus felsőbbrendűsége felől, ugyanezen az úton mentek tovább. Ezek az osztálytársak nem lettek tanítók, hanem néptanács elnökökként kötöttek ki és vitték tovább a Keresztúron tanultakat. Volt olyan osztálytárs is, aki mindenható párttitkár lett egy kis városban. Nem ők voltak azonban a többség. A nagyobb rész tanítóként, tanárként igyekezett hasznára lenni székely-magyar népünknek.

A vélemények lehetnek eltérőek, én személyesen nagyon szerettem a székelyudvarhelyi iskolát. Ide kapcsolódik életemnek több szép emléke: szerelmek, a sport terén elért eredmények, nem utolsó sorban a későbbi tudásomnak komoly megalapozása.

Szerelmek:

Miért is említem mindjárt ezt az elején? Azért, mert mihelyt Udvarhelyre kerültünk, ehhez fogtuk hozzá legelőbb. Külön osztályba jártak a lányok, ők voltak az A, mi a B osztály. Természetesen a lányoknál voltak kisebb osztályok is, hiszen Udvarhelyen folyamatos volt a tanítóképzés. Keresztúr után csodálatos volt a lányok közelében élni. Keresztúron csak nagy távolságból néztük őket, esetleg utcán, valami rendezvényen összecsillant a szemünk, de ennyi volt. Következtek aztán a vágyódások egy-egy lányka után. Sétálni, beszélgetni velük, esetleg csókot váltani nem volt lehetőség. Maradt a rájuk gondolás, emlegetésük, de nálam még ezt a plátói szerelmet is derékba törte egyik osztálytársam, barátom. Amikor elragadtatva beszéltem egyik, vagy másik lánykáról, ő ezt mondta: Ne hőbörögj.

Következett Udvarhely. Hamvas, gömbölyű lánykák, sötét hajúak, világos szemekkel. Feledtem Keresztúrt, feledtem a barátom kiábrándító mondását, mintha csak ez lenne életem legfontosabb feladata, jövőm biztosítéka, udvarolni kezdtem. Első kapcsolatom egy II. éves tanulóhoz fűződött. Gyönyörű lányka volt, mondhatnám legszebb az intézetben, én legalábbis annak láttam. Közepes termete, sötét haja, kék szeme, komoly beszéde volt. Valamelyik Udvarhely fölötti katolikus faluból jött. Római katolikus vallású volt. Kedveltük egymást. Pár hónapig tartott a kapcsolatunk, aztán mind ridegebbé vált, végül megszakadt. Azt hiszem nem is láttam többet, miután elkerültem Udvarhelyről. Talán egy tanítóhoz ment férjhez. nem tudom mi lett a további sorsa.

Utána voltak lányok, akik kitüntettek figyelmükkel, beszélgettünk is néhányszor, de ezek nem említésre méltó esetek.

A második, immár komolynak mondható udvarlásom egy IV. éves tanulóhoz fűződött. Szintén közepes termetű, barna lány volt, csodálatosan gömbölyű idomokkal. Vallására nézve unitárius. Vele tartott a barátságunk, szerelmünk egész iskolai évben, sőt még utána is jó darabig. Volt olyan eset, hogy egyik légációm alkalmával meglátogattam, tehát még teológusként sem szakítottam meg vele a kapcsolatom. Sokan mondták az osztálytársak közül, hogy a mi kapcsolatunk kiállja az idő próbáját. Mégsem ez lett a vége. Én egyre jobban belegyökereztem választott hivatásomba. Ő, bár szó szerint nem ellenkezett ezzel, de nem volt elragadtatva attól, hogy lelkipásztor leszek. Azt hiszem, azt sem tudta elképzelni, hogy papnéként élje le az életét. Neveltetése, unitárius vallása is feszültséget okozott. Végül csendben szakítottunk. Ismertem, ismerem sorsát. Tiszteltem, tisztelem nőként, emberként. Ha nagyon akarta volna, rendezhette volna másként a sorsunk. Megfoghatott volna, ígéretem vehette volna, amelyhez aztán tartom magam. Egyiket sem tette. Rám bízta az elhatározást, a cselekvést. Ma már úgy érzem, így volt jó.

Oktatás, tanulás

A tanítóképző középiskola volt, mégis sokban eltért az átlag középiskoláktól. Itt szakmát adtak a végzettek kezébe. Erős hangsúlyt kapott a tanítói hivatásra való felkészítés. Ezért aztán voltak olyan tárgyak, amelyekből nem volt olyan magas a követelmény, mint a gimnáziumban. Pl. a számtan és a nyelvek. Tanultuk ezeket a tárgyakat is, de a gimnazisták sokkal többre jutottak, mint mi. Számtanból ez igen jól jött nekem. Mindig nehezemre esett a tanulása, valósággal küzdöttem vele. Voltak azért az osztályunkban olyanok, akik kiválóak voltak számtanból is. Pl. volt egy Pál József nevű fiú. Az volt a legjellemzőbb rá, hogy a tanulást nem vette komolyan. Szilenciumokon, amíg mi gyötörtük magunk, ő legtöbbször regényeket olvasott. Többször megtörtént, hogy a számtan házi feladatot, bárhogy kínlódtunk vele nem tudtuk megoldani. Ő ilyenkor azt gyakorolta, hogy óra előtt végigment a padok között, bele, bele tekintett füzeteinkbe. Aztán visszament a helyére és néhány perc alatt megoldotta a feladatot. Az övé egyedül jó volt, a mieink pedig hibásak. Számtanból a hozzá nem értésem ellenére az volt a mentségem, hogy a tanár, bár igen komoly ember volt, nem gyötört felettébb, nem szégyenített meg soha. Venczel László volt a tanár neve. Végül képesítő vizsgámon tisztességgel helyt álltam. Más volt a helyzet román nyelvből. Ezt egy Tittel Andor nevű tanár tanította. Ő volt az iskola igazgatója. Igen szigorú ember volt. Sokat kínlódtam nála is a román nyelvvel. Nem volt semmi alapom gyermekkoromból. Kersztúron sem vették igazán komolyan. Azért sok-sok kínlódásom nyomán mindig sikerült átmenő jegyet kapnom. Végül ebből is egyre sikerült a képesítőm. Már lelkipásztor voltam, amikor visszatérő álomként többször azt álmodtam, hogy nincs meg a vizsgám számtan és román nyelvből. Remegtem álmomban, hogy miképpen teszem le? Úgy éreztem semmit sem tudok, nem fog sikerülni. Ilyenkor csodálatos volt a felébredés. Meg van mindkettő, s most már nem is ezek a legfontosabb kérdései az életemnek. Vigasztalt egyik lelkipásztortársamnak a mondása: A jó papnak háromig kell tudni számolni: Atya, Fiú, Szentlélek. Más tárgyakból nem volt nehézségem, sőt elmondhatom kérkedés nélkül, hogy a legjobbak között voltam. Azért volt, amikor megjártam.

Természetrajz óránk volt. Vinczeffy László tanár tanította. Valami miatt ezt az órát úgy rendezte, hogy összecsapott a lányokkal. Ez máskor ritkán fordult elő. Ekkor együtt voltunk. Én elég jól fel voltam készülve az órai anyagból. Amikor feleltetésre került a sor nagyon jelentkeztem. Volt ebben valami olyasmi, hogy most megmutatom, mit tudok. Jelentkezésem ellenére mégsem engem szólított fel Vinczeffy tanár, hanem Kubánda Gizella nevű évfolyamtársamat. Gizella elkezdett felelni. Tökéletes volt a tudása, felelete. Én ez alatt mind lennebb-lennebb húzódtam a padban. Hasztalan tagadnám, hálát adtam Istennek, hogy nem én lettem a felelő. Végül csak magamnak, de bevallottam, hogy vannak, akik még komolyabban készülnek, többet tudnak, mint én.

Nagy hangsúlyt kapott az oktatásban a gyakorlati tanítás. A gyakorló iskola tanítója egy Sándor István nevű tanító bácsi volt. Áldott jó ember, igen szeretett. Jól ment a gyakorlati tanítás. Már később lelkipásztor koromban is egyik legerősebb oldalamnak bizonyult a gyermekekkel való foglalkozás.

Amikor már következett a tanév vége egy alkalommal összegyűjtöttek az ebédlőbe. Megjelent egy A. D. nevű tanfelügyelő. Tartott egy dörgedelmes beszédet a vallás, az egyház ellen. Ennek a beszédnek az egyik részlete az volt, hogy aztán valaki nehogy a teológia felé vegye az útját. Tanítók leszünk, vár a falu, a demokratikus ország. Szóval ilyen gondolatokkal teli nagy beszéd volt. Én az esemény alatt meghúzódtam, hallgattam. Szerencsére a beszéd nem volt akkora hatással rám, hogy az akkor még titkos ambícióimat feladjam. Már nagybaconi lelkipásztor koromban egy ismerem forma ember keresett fel. Közölte, hogy a felekezeti oktatásról ír könyvet, és ahhoz gyűjti az anyagot. Beszélgetésünk alatt beugrott, hogy honnan ismerem a vendégem. A. D., egykori tanfelügyelő volt. Vettem a bátorságot és emlékeztettem a szóban forgó beszédére. Csak ennyit mondott: Akkor azt kellett tennem. Tovább sem ebben, sem más témában hosszasan nem tárgyaltunk, mert gyorsan eltávozott. Nem éreztem, hogy ez a harag miatt lett volna, inkább valami más motiválta.

Világos, hogy Székelyudvarhelyen ugyanúgy, mint Keresztúron a teológiát mellékvágánynak, hamis vágánynak tartották. Mégis megerősödtem abban, hogy errefelé terelem életem. Erre nézve jó hatással volt egy egyszerű tény. Közel voltam az iskolai IMSZ szervezet vezetőségéhez. Azt tették, hogy a városi IMSZ bizottság felé szemrebbenés nélkül írták a jelentéseket a gyengébb tanulók megsegítéséről. Egy szó sem volt igaz ebből. Ez engem nagyon zavart. Valahogy ráéreztem a rendszer nagy képmutatására s ez mindezidáig elfordított tőle. Különben az IMSZ könyvemet Kolozsváron vették el nagy szidások és gúnyolások közepette.

Sport és néhány más dolog

Ebben az iskolai évben sportoltam is. Úgy indult ez a tevékenységem, hogy a városi sportpályán felfigyelt adottságaimra egyik edző. El kezdett gyakorolni velem. Súlyt löktem, diszkoszt vetettem. Jól ment mindkét sportág. Edzőm elvitt néhány nagy versenyre. Pl. voltam két zónai versenyen Marosvásárhelyen és Gyulafehérváron. A zónai verseny azt jelentette, hogy az emlegetett helyekre több tartományból gyűltek össze a sportolók. Akkor még Magyar Autonóm Tartomány volt. Gyulafehérváron a súlylökést megnyertem, eredményem 12,82 m. volt. Diszkoszvetésben 3. lettem. Edzőm azt kifogásolta, hogy nem dobtam el elég mérgesen, ha így teszem sokkal jobb lett volna az eredményem. Mindenesetre valamit látott bennem, mert a tovább fejlődésem érdekében elintézte, hogy vegyek részt a nyári szünidőben egy bukaresti edző táborozáson. Amikor ezt a lehetőséget jelentettem édesapámnak, ő csak ennyit kérdezett: Hát akkor mi lesz fiam a kaszálással? Végül az edzőtáborozásom Küsmödön volt, kaszáltam egész nyáron.

Kolozsváron már nem volt sportolásra alkalom, pedig mondhatom, nagyon szerettem. Valósággal kényeztettek, amikor egy-egy versenyen voltunk.

Udvarhelyen részt vettem szavalóversenyeken is. Az elődöntőket általában megnyertem. Egyszer volt egy nagy döntő. Én A walesi bárdok című költeményt szavaltam. A vége az lett, hogy egy fiatalabb, talán II. éves éretlen, szőke lányka lett az első. Ő aratta le a babért. No azért nem vettem az ügyet olyan tragikusan.

A későbbiek miatt megemlítem, hogy ebben az évben soroztak be. 186 cm. magas és 84 kg. voltam. A besorozásnál már emlegették, hogy el kellene menjek tiszti iskolába. Ecsetelték, hogy milyen nagyszerű életük van a katonatiszteknek. Válaszom elutasító volt. Aztán még egyszer megkerestek az intézetben, ahol ugyanezeket emlegették. Ekkor sem engedtem a csábításnak. Rám hagyták, többet nem foglalkoztak velem. Mesélhetnék tovább, még sok mindent életem új szakasza előtt, de még csak egyetlen dolgot élek át, írok le múltamból.

Ebben az időben meg-meg próbáltam a cigarettázást. Inkább azért, hogy én se maradjak le másoktól. Nem kívántam igazán. Cigarettázásom nem volt tudott szüleim előtt. Hivatalossá akartam tenni. Levelet írtam édesapámnak, utaltam egy mondására, amely ez volt: Amikor 18 éves leszel és a kaszálással elől jársz, cigarettázhatsz. Leírtam, hogy már 18 éves vagyok és a kaszálással is elől járok. Kértem az engedélyét a cigarettázáshoz. Hazamenetem. Egy este egy Harangnyak nevű földünkön gyűjtöttük össze a herét. Elvégeztük a munkát leültünk a barázdára, s édesapám megkínált egy cigarettával. Itt van, fiam gyújts rá, de ne feledd, hogy a szivarnak ördöge van – ez volt a megjegyzése. Nem esett jól. Aztán teljesen kihagytam az életemből. Jól megvoltam nélküle.

Folytatás következik...