Újból átélt múltam (8) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor

FIGYELÉS KORSZAKA

Ez a cím jutott eszembe testvérem koporsója mellett. Ezt használom életem legterjedelmesebb szakaszának leírására. E korszakot két részre osztom. Első, amikor én figyeltem életemre, pályámra befolyással bíró emberekre. A második, amikor már rám figyeltek sokan, sokfelé.

Nem lehet azonban olyan élesen elválasztani a különböző korszakokat. Több helyen egymásba folynak az események. Hiszen az előzőkben amiket leírtam rendkívüli emberekről, kifejezésekről, már jelzik, hogy figyeltem az emberekre, világra. Némely odafigyelésem már a mai formám kialakulásához járult hozzá.

E korszak mégis a magasabb iskolákkal lendült be igazán. Belendülést írtam, de nem mondhatom, hogy már az elejétől ment minden, mint a karikacsapás. Ekkor még elég nagy csábítás volt a gazdaság, hiszen édesapámnak az volt az álláspontja, hogy a két fiából egyik maradjon a gazdaság mellett. Nekem már akkor elég jól ment a munka. Minden nap végeztük, megszoktam, természetes volt. Ekkor még nem volt kollektív sem és az emberek nagyon reménykedtek valami pozitív változásban. Tehát nem mondhatnám, hogy kézzel, lábbal tiltakoztam édesapám elgondolása miatt. Az iskola melletti döntés, talán egy vasárnapi istentiszteletre menet erősödött föl bennem. Volt egy bíróviselt keresztapám, Szakál András. Bölcs ember volt. Sok emlékem van vele kapcsolatosan, de csak ezt az egyet írom le.

Templomunk felé lépcsők vezetnek fel, pihenőkkel. Együtt mentünk keresztapámmal. Egy pihenőn megállott. Ez még eléggé a lépcsősor aljában volt. Ezt mondta: keresztfiam, most már az a kérdés, hogy maradsz ezen a szinten, vagy lépsz fennebb-fennebb a következő lépcsőkre? Amit mondott mutatta is. Még mindig előttem van fehér harisnyás, csizmás alakja, ahogy emelgette lábát és tette fel a következő lépcsőfokra. Közben így biztatott: Lépj fennebb keresztfiam! Természetesen édesanyám sem vette közömbösen a tanuláshoz való hozzáállásom. Mindenképpen taníttatni akart.

Így aztán az 1951-52. iskolai évre felvételiztem a Székelykeresztúri Gimnáziumba. Négyen indultunk felvételizni: két lány, két fú. Ugyanebben az évben indult el Küsmödről még egy fiú a Tanítóképzőbe. Végül a képzőbe indult tanulónak és nekem sikerült a felvételim. Egymástól teljesen független volt ez a két iskola, de mindkettő nagyon értékes. A gimnáziumból tovább kellett menni tanulni. A képző kész értelmiségit, néptanítót bocsátott ki falai közül. Sok kiváló értelmiségi került ki e két iskolából.

Azt hiszem nem fölösleges, hogy éppen csak ízelítőnek leírjak néhány adatot történetükből.

A gimnáziummal kezdem, hiszen ez volt korábban. Szükségét az unitárius egyház fedezte fel már 1712-ben. A megvalósulásig sok idő eltelt. 1833-ban épült fel a kőből, téglából készült épület első része. Később ezt többször nagyobbították. Telkeket vásároltak mellé, majd felépült az internátus is. A gimnázium fenntartója az államosításig az unitárius egyház volt. Ez azonban nem jelentette azt, hogy csak unitárius vallású ifjak tanulhattak itt. Vallási felekezetre való tekintet nélkül, számos komoly, értékes értelmiségi indult el innen. Ez az intézet a székely kultúra közkincsének számított egész története alatt.

A Tanítóképző. Báró Eőtvös József, Vallás-és Közoktatásügyi minisztersége idején vetődött fel a kérdés, hogy a már meglévő tanítóképzők mellé, mivel ezek nem tudják kielégíteni a szakképzett néptanítói igényt, legyen a Székelyföldnek is egy tanítóképző intézete. 1868-ban jelent meg a népoktatási törvény, amely törvényerőre emelte az elgondolást. Kérdés volt, hogy hol legyen az intézet Székelyudvarhelyen, vagy Keresztúron? Mindkét helység keményen lobbizott az ügy érdekében. A miniszter ismerte a helységek közötti versengést. Végül a döntés meghozatalában nagy befolyással volt rá székelykresztúri látogatása 1869-ben. Ez alkalommal megtekintette a már jól működő Unitárius Gimnáziumot. Kifejezte, mennyire tetszik az a tény, hogy egy ilyen igénytelen helyen, jól működő intézet van, nem is szólva arról, hogy a fenntartási költségek nagy részét a székelység adományaiból fedezik. A döntést 1870-ben hozták meg a Tanítóképző Székelykersztúron való felállítására vonatkozóan. Az 1870-71-es tanévben már megkezdte működését az intézet. Természetesen ekkor még nem rendelkeztek megfelelő épületekkel. A ma is álló impozáns Tanítóképző épülete 1911-ben készült el.

E kis kitérő után hadd mutassam be nem éppen dicsőséges székelykeresztúri gimnazista időmet. Tehát egyedül kerültem be Küsmödről a gimnáziumba. 1951-et írtunk ekkor. Még eléggé tartotta magát a régi gimnáziumi rend. Ennek szerves része volt az internátusi hierarchia. A nagyobb diákok valóságos urak voltak a kisebbek fölött. Megnyilvánult ez abban, hogy a kisebbeknek meg kellett takarítaniuk a nagyobbak cipőjét. Könnyedén csattant a nyakleves. Ezek még meg is járták volna, de volt egy rettenetesen rossz játék: A kisebb diákokkal „csillagot rúgattak”. Ez abból állott, hogy amikor mély álomba merült kisdiák, lábait kitakarták, lábujjai közé papírcsíkokat húztak be s ezt meggyújtották. A mély álomból az első másodpercekben a kegyetlen égési fájdalom dacára sem ébredt meg a diák. Csak akkor riadt fel, amikor már jól beégett lábujjai közé a papír. El lehet gondolni a kínt azokban a percekben, de még utána is napokig. Szóval nem voltunk biztonságban alvás közben sem. Megtudni, hogy ki volt a tettes nem lehetett. Amikor már megtörtént a durva játék, senki sem volt a láthatáron. Ha jelentettük, azzal sem értünk el különösebb eredményt. Nem vették tragikusan, általában kipártolták a nagyobb csínytevő diákokat. Hát ilyen volt az internátusi élet.

A tanítási órákra alig emlékszem. Azt tudom, hogy egy órán a léggömbökről volt szó. A tanár azt kérdezte: Miért nem gömb alakúak a sztratoszféra léggömbök? Én egyedül tudtam. Feleletem kb. ez volt: Abban a magasságban, ahová ezeket el akarják juttatni gyérebb a levegő. Teret hagynak a léggömbben levő gáz tágulásának. Megdicsért a tanár. Kaptam egy tízest.

Egy szüneten megbirkóztam egy nagyobb tanulóval. Jó erősnek éreztem magam már ebben az időben. Biztattak, én is bíztam magamban, tehát megtettem. A tanuló egy behemót alak, nálamnál sokkal nagyobb, testesebb diák volt. A birkózásnál sokkal erősebbnek bizonyult. Úgy intézte a dolgot, hogy amikor földre esünk, ő rám essen. Rám zuhant hatalmas testével s engem majdnem összelapított. Mindenesetre, fájdalmasra sikerült ez a birkózásom.

Barátom is került, egy olyan osztálytárs, aki később tanár, műfordító lett. Bözödi lelkészségem idején vezetett újból egymás közelébe az utunk, de ekkor már gúnyolt, hogy lelkipásztor lettem. Nem haragszom ezért egyáltalán rá. Akkor ilyen volt a világ, mások is ezt tették.

Az egykori barátomnak emlékszem egy oroszból magyarra fordított versére. Az eredetit Jeszenyin írta. A címe: A tehén. A fordítás így szól: „Kivénült már,/ a szája csorbás,/ szarván a kérges agg kor is/ ütötte, verte durva csordás,/ ha rétre űzte, akkor is.” Találkoztam ugyanennek a versnek, talán a Franyó féle fordításával. Emlékezetből leírva ez így szól: „Elnyűtt, fogatlan, vézna pára,/ szarván sok évrovátka nőtt,/ Így hajtá szík mezők porára a csordás/ csúf szitokkal őt.”

Nem mondhatnám, hogy nem volt semmi szépség diákságomnak ebben az első szakaszában. Volt. Ez azonban nem tudta pótolni a kiszolgáltatottságot, megalázottságot, önbizalmamnak az elvesztését. (Talán túlságosan el is kényeztettek otthon a szülők.) A dolog vége az lett, hogy kb. egy hónap után haza sírtam magam, s abban az iskolai évben otthon maradtam édesapám bele nyugvására, de édesanyámnak nagy bánatára.

Székelykersztúri Állami Tanítóképző

A következő tanévben újból elindultam. Most már a tanítóképző volt soron. Ketten felvételiztünk Küsmödről. Bardóczi Domokos barátom és én. Mindkettőnknek sikerült a bejutás. Elkezdtük a tanévet. Emlékem szerint ebben az évben volt a pénzváltás. Hatalmas összegekért néhány fémpénzt adtak. Ekkor mondta Bardóczi Domi: Új pénznek, új buksza kell! Ezt úgy oldotta meg. hogy a régit körbe vágta, újólag varrta s meg volt az új pénztárca. Sajnos nem élvezhettük sokáig együtt a képzős életet. Ők kulákok lettek, s el kellett hagynia az intézetet. Igaz nem csak ő, hanem még néhány kitűnő tanuló is. A képzőben akkor már kemény szovjet szellem uralkodott. Az édesapja elintézte, s így Domi gimnazista lett. A gimnázium ekkor három éves volt. Így ő egy évvel előbb végzett és ment a teológiára. Jó lelkipásztor lett. Szomorú, nem volt hosszas a szolgálata. Korán meghalt, már 1978-ban. Sírja a Küsmödi templomkertben van.

A jobb tájékozódásért egy picit még visszatérnék a keletről importált új ideológiára. Legfőbb követelménye az volt: Kinevelni az új ember típust, „a sokoldalúan képzett közösségi, kommunista” új embert. E terv kivitelezése érdekében kik lehettek fontosabb munkások, mint a néptanítók. Először tehát a tanítóknak az agyát kellett átmosni, hogy aztán ők legyenek, akik falvakon megvalósítják ezt a nagyszerű eszmét.

Eltűnt minden iskolából, de a tanítóképzőből leghatározottabban a vallásos nevelés. Míg a gimnáziumban megmaradt a latin nyelv, a képzőből száműzték. Halott nyelv, nem kell! Nagy hangsúlyt kapott az orosz nyelv, hogy Lenin és Sztálin műveit eredetiben tanulmányozhassa az új tanügyi nemzedék. Különös hangsúlyt kapott még tankönyvekben, gyűléseken, mindenféle megnyilvánuláson a közös gazdaság dicsőítése, felsőbbrendűségének hirdetése a magánnal szemben. Rengetegszer hallottuk a béketábor és a háborúra uszító nyugat emlegetését.

Sokáig sorolhatnám még ez ideológia túlkapásait. De hát a tanítóképző intézetek káderképző intézetek voltak, s fő feladatuk az új szellem hirdetése volt. Röviden: kommunista tanítókká kívántak minket Székelykeresztúron oktatni, nevelni. Személyesen én ezt elég lagymatagon vettem. Voltak lelkes propagandistái is ennek az ideológiának osztályomban és a nagyobb diákok közt egyaránt. Ezek miután elvégezték a tanítóképzőt nem is tanítókként működtek, hanem néptanácselnökök lettek, voltak olyanok is, akik a szekuritáté tisztjeivé léptek elő. Néha vitáztam is ezekkel az agymosottakkal. Engem megalkuvónak tartottak, pedig ekkor még csak néhány bizalmasom tudta, hogy én teológiára készülök.

Egyelőre éltem a képzős diákok mindennapi életét. Piros sapkánk volt, a sapka tetején három nagy betű: KTK. Ez az Intézet nevének rövidítése volt, de mi diákok átformáltuk. Számunkra a KTK ezt jelentette: Keresztúri tigrisek a ketrecben. Most így, amikor visszagondolok ezekre az évekre, nem is volt nagy túlzás. A szigorúság, a rend, az egyoldalú nevelés olyan túlzott volt, hogy az párját ritkította. Voltak, akik azzal védték a fennálló helyzetet, hogy sokféle elismerésben részesült az iskola ez újítása miatt. Személyesen engem sem akkor, sem most nem ragad dicshimnuszokra.

Leírom a napi programot. Nem emlékezetből,hanem Szabó Kálmán Attila „A Székelykeresztúri Állami Tanítóképző története” című könyvéből.

Hétköznapokon:

5.30 órakor

Ébresztő

5.30 – 6.00 óráig

Hálótermek szellőztetése, reggeli torna, udvaron, nagyon rossz időben a folyosón. derékig meztelenül.

6.00 – 6.30 ig.

Mosakodás, egész felsőtestet hideg vízben. Öltözködés, ágyvetés. Ellenőrzése ezek betartásának minden reggel.

6.30 – 7.30-ig.

Reggeli szilencium.

7.30 – 8.00-ig.

Reggelizés. Menü legtöbbször köménymag leves. (kb. 10 pirított kenyérdarabka benne.)

8.00 – 14 óráig.

Tanórák.

14 órától

Ebéd. Egyszerre kellett le- és felvonulni. Ebéd után 17 óráig szabadidő. Tilos volt ez időbena hálótermekben való tartózkodás.

17.00 – 19.00 óráig.

Szilencium.

19.00 – 20.00 óráig.

Vacsora, hálótermek szellőztetése.

20.00 – 21.00 óráig.

Esti szilencium.

21.00 órától.

Esti kiértékelő, felsorakozva a folyosón. A nap eseményeit a szolgálatos diák jelentette Gálfalvi Sándor bentlakás-igazgatónak. A jó jegyeket felelőket megdicsérték, rossz jegyekért szidás, megszégyenítés, büntetés járt.

21.15 – 21.30 – ig

Mosakodás, hálóvizit, villanyoltás.

A szombat annyiban tért el a munkanapoktól, hogy ekkor ebéd után 17.00 óráig mindenki számára szabad kimenő volt, kivéve a megbüntetetteket.

Vasárnap, vagy munkaszüneti napokon annyiban változott a program, hogy 11.00 órától sorban moziba mentünk. Az úton énekelni kellett. Ebéd után pedig 18.00 óráig szabadidő, kimenő volt a városba. Eltávozás haza 1-2 havonta, szombaton délutántól vasárnap estig, de hát erről már írtam.

A katonás rendet azzal magyarázták, hogy ez biztosítja személyiségünk kibontakozását. Volt ilyen kérése a bentlakás igazgatónak: Ha valaki csomagot kap otthonról, tegye ezt a szekrényébe olyan helyre, hogy jól lássa. Határozza el, hogy mennyi idő múlva fog hozzá az elfogyasztásához. Addig semmi képen el ne kezdje!

A tanulók családjuk társadalmi eredete, pillanatnyi helyzete szerint különböző kategóriákba tartoztak. Voltak elit, pionír osztályok, voltak mások. Szervezett volt minden. Pl. a szilenciumokat úgy szervezték meg, hogy a nagyobb, pionír osztályokból való tanulók ügyeltek ránk, ők voltak a csoportvezetőink. Már szilenciumon kikérdezték a tanultakat.

A kellemesebb napokat azok jelentették, amikor szervezetten kirándulni mentünk. Voltak rövidebb, hosszabb kirándulások. Pl. voltam a város környéki Sóskútra, Nagygalambfalvára, a Rád tavához, Szent Anna tóhoz, Egyes kőhöz, Békás szorosba. A tanári kar fontosnak tartotta a történelmi, természeti nevezetességek, értékek megismerését.

Két utam különösen nevezetes maradt.

Egyik alkalommal Kisgalabmfalván egy méhészetet látogattunk meg. Természetesen jól átgondolt célja volt ennek az útnak. A méhészkedés egy falusi tanító számára kézenfekvő, hasznos foglalkozásnak ígérkezett. Azt hiszem, állami vagy kollektív tulajdonban volt ez a hatalmas méhészet. Nekem már akkor sem volt teljesen idegen a méhek világa. Küsmödön Fodor Mózes sógorom méhei elég sokszor megfutamítottak. Itt már úgy mentem oda a közelükbe, mintha ismeretségben lennénk. Volt valami, ki vagyok én? Majd megmutatom! No, aztán megkaptam a magamét, úgy összeszurkáltak, hogy majdnem rosszul lettem. Napokig be volt dagadva a szemem. Azt hiszem szomorúságomban ekkor írtam az első néhány soros versem, melyre szó szerint nem emlékszem, de a lényege az, hogy sohasem jó hősködni.

A másik nevezetes utam Firtosra vezetett. Dr. Molnár István földrajz tanárunk régészettel is foglalkozott. Egy alkalommal engem is beválasztott abba a csoportba, akik elmehettünk vele Firtos oldalába régészeti kutatásra. Tudni kell, hogy Firtos hegye tetején volt egy középkori eredetű vár, melyet a Ferences szerzetesek kolostorrá alakítottak át, de a XVIII. században elhagytak. A vár alapjai ma is láthatóak. Létezik néhány egresbokor is, melyek valamikor a várhoz tartoztak. Igaz mára már elvadultak, a termés apró, nagyon szőrös, de hát egres és ehető.

Firtosnak az Énlaka felőli oldalában, úgy a hegy teteje és falu közötti félúton, egy római kori katonai erősség volt hajdanán. Védelmi célokat szolgált. Ebből a várból sok értékes feliratos kő került ki, melyek megtekinthetők a székelykeresztúri múzeumban. Ezt a múzeumot Dr. Molnár István tanárunk alapította, értékes anyagát maga hordta össze. Itt található az ősi Beretzki családtól származó néhány tárgy is. Szóval Molnár István tanár úr engem is elhívott a római vár helyének ásásához, kutatásához. Két említésre méltó tárgyat találtunk: egy fenésre használt követ és egy római szablyának a darabját. Nem túl nagy dolgok ezek, de ráterelték figyelmem a régészet értékére, szépségére. Azóta is rendkívüli módon érdekel minden múzeumi tárgy és ezzel kapcsolatos leírás. Különösen kedvenc témám az egyiptomi régészet. Örökké vágyódom Egyiptomba, megtekinteni a Kairói Múzeumot.

A tanári karból igen szerettem Molnár István tanár urat. Csendes, alapos úriember volt. Azt hiszem, ő is kedvelt. Már később, amikor ellátogattam a székelykeresztúri múzeumba, melynek ekkor igazgatója volt, megismert. Emlegette közös útjainkat, érdeklődött sorsom alakulása felől. Amikor megmondtam, hogy református lelkipásztor lettem, nem húzta el a száját. Jól van, jól van – ez volt a megjegyzése.

A magyar nyelv tanárát úgy hívták, Dr. Kócziány László. Őt is kedveltem. Egy olyan órájára emlékszem, amikor Balassi Bálintról beszélt és rengeteget idézett verseiből. Nem mellőzte a vallásos verseket, negatív megjegyzése sem volt semmi. Tudtommal, amikor derékba törték a keresztúri tanítóképzőt, Marosvásárhelyre került a 3 éves tanárképző intézet tanára lett. Feleségét úgy hívták, Nyírő Réka, ő volt az intézet könyvtárosa. Azt mondták Nyírő József írónak volt a lánya.

Kedves tanáraim voltak még: Haáz Sándor, aki a rajzot tanította, Kovács Ferenc az egészségtan és Lukács András testnevelés, sport tanára.

A matematikát egy Árkosi László nevű tanár tanította. Úgy értesültem később ő is Marosvásárhelyre került a pedagógiai főiskolára. Nem bukdácsoltam, de nehezen ment a számtan. Farkas Margit tanárnő tanította a román nyelv és irodalmat. Ebből is halvány voltam, különösen azon osztálytársaimmal szemben, akik román vidékről jöttek és perfekt beszélték a nyelvet. Hát ebből sem buktam meg, de kínos volt minden órám. Szerencsére olyan kevés volt a követelmény, hogy azt gyengécskén teljesíteni tudtam. Emlékem szerint legtöbbször Creanga meséket olvastunk és fordítottunk.

A történelem tanárát úgy hívták: Borbély István. Bár kedvenc tárgyam volt mindég a történelem, itt nem ragadott meg. Amúgy olyan történelmet tanultunk, ami ha kimaradt is nem volt nagy kár. A történelemben ebben az időben nagy hangsúlyt fektettek a materialista szemléletre. Fújni kellett a kontinuitás elméletét. Könyvünket úgy hívták: Nagy Roller.

Emlékezetes személy volt még Bertalan Lázár. Pedagógiát tanított. Félszemű ember volt, egyik szemét elveszítette valahol. Jó tanár volt. Senkit sem buktatott meg soha. Azt mondta: ő ugyan nem pótvizsgáztat. Ő nyáron halászni akar.

Lassan a székelykeresztúri tanítóképzőben eltöltött három tanév leírásának a végére érek. Természetesen még számtalan kisebb, nagyobb dolgot megemlíthetnék, de hát pillanatnyilag ezek leírását tartottam fontosnak. A képzőről való írásom vége felé kutattam emlékeim között, hogy találjak valami humoros dolgot olvasóim derülésére. Nem találtam ilyent egyet sem. Ez pedig azt jelenti, hogy életemnek ebben a szakaszában a rám is jellemző jókedvet belém fojtották. Diákéveim nehéz, komor időszakának ítélem ezeket az éveket. Ezzel a nagyon személyes megjegyzéssel elérkeztem képzős emlékeim végéhez. Ez egyben a Székelykeresztúri Állami Tanítóképző végét is jelenti. 85 év működés után megszüntették az intézetet, árvaház lett az épületből. Minket, a végzősöket, 25 diákot a Székelyudvarhelyi Pedagógiai Iskolába helyeztek föl, hogy ott fejezzük be középiskolai tanulmányainkat.

Keresztúron az intézet fennállásának 85 éve alatt kb. 1700 tanítót képeztek ki. A diplomát szerzők nagyobb része szakmailag jól felkészített, magas fokú hivatástudattal rendelkező szakember lett. A csángó magyarság részére is képeztek ki itt tanítókat. Sok itt végzettből később tanár lett. Ketten ismeretségi körömből teológiára mentek: Fülöp G. Dénes és Miklós István. Mindketten megjárták 56 után a börtönöket. Halottak. Nyugodjanak csendesen!

Folytatás következik...