Újból átélt múltam (5) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor

Családom.

Édesapám:

Bereczki Lászlónak hívták. 1896-ban született, 1975-ben halt meg 82. évében. Magas termetű, erős testalkatú ember volt. Sohasem kérkedett az erejével, de a munkát és mindenféle megpróbáltatást nagyon bírt. Valamiért nem tudta jól megverni a kaszáját: kifogazta. Még jó szerszámmal is nehéz munka ez, de rosszal egyenesen kegyetlen. Ő ebben a formában reggeltől estig könnyedén húzta. Az egész Bereczki családnak volt valamelyes többlet adománya a művészetek terén. Ő szépen harmonikázott. Volt egy gombos harmonikája, ezen játszott amikor kedve tartotta és szépen énekelt melléje. Én is próbálgattam a harmonikát, de nem értem el vele különösebb eredményt.

Édesapám szeretett olvasni is. Téli időben olvastak a falusi emberek. Olvasmányuk ponyvaregény volt. Füzetekben jelent meg ez az olvasnivaló. A füzeteket elolvasás után átadták egyik a másiknak. Néhány ponyvaregény címére még mindig emlékszem: Szívek harca, Bogár Imre, Varsó hóhéra.

Télen kártyáztak is gazdák. Kártyázáskor politizáltak. Amerikától, Angliától várták a világ jobbra fordulását. Visszatérő mondásuk volt: Jönnek az angolok.

A születésem körüli években volt és közvetlen utána, mert csak elbeszélésből tudom, hogy Kolozsvárról Küsmödre költözött egy hívatásos színész, Horvát János. Sok zenés, dalos színművet betanított Küsmödön. Ezekben a darabokban édesapám gyakran játszott főszerepeket. Szerephez jutottak a falu tehetségesebb házaspárjai, valamint legények, leányok egyaránt. Édesanyám pedig jól énekelt és szép asszony volt, így a női főszerepeket ő játszotta Horvát úr mellett. Későbbi időben édesapám a súgó szerepét töltötte be. A szülők gyakran emlegették életüknek ezt a kedves szakaszát.

Halványan emlékszem rá, hogy édesapám meghatározott időben indult a tűzoltókkal gyakorlatozni. Ő volt ebben az időben a tűzoltóparancsnok. Egy olyan tűzoltó szerszáma volt a falunak, mint egy kocsiszekér. A szivattyúját kézzel hajtották, működtették. Egyetlen tűzesetet emlegettek, már nem az édesapám parancsnoksága idejéből, hanem valamivel későbbről, amikor használták is ezt a szerszámot.

Tehát nem voltam jelen, de elbeszélés szerint volt egy nagyon lusta férj és feleség. Annyira lusták voltak, hogy amikor a házukról lehullott néhány cserép és kezdett az eső befolyni, ők úgy oldották meg a dolgot, hogy az ágyukat tovább húzták. Végül a ház összeomlott s ők kiöltöztek a pajtába. Ott együtt éltek néhány kecskéjükkel. Télen tüzelgettek is, de a kályha csövét úgy vezették ki az épületből, hogy az az egyik alkalommal felgyújtotta a tetőzetet. Akkor egy ilyen beszélgetés folyt le az égő épületben: Te Trézsi pakk. Jó idő múlva: Te Trézsi pakk, pakk. Erre már lángolt minden s az ember így kiáltotta el magát: Vizet Teréz, vizet! De hát tűzoltás és minden ellenére leégett a kicsi épületük, benne pusztultak állataik.

Emlékem szerint édesapám fehér posztóból készült harisnyában járt. Csak nyári nagy melegben vett fel valami pantalló félét, ha nem csalódom ez is fehér volt és kendervászonból készült.

Imádkozó ember volt. Imádságát reggel végezte el. Mosakodás után, amikor törülközött, mondogatta imáját. Volt az egyházközségnél presbiter is. Nem volt nagy hangadó. Csendesen élte vallásos életét. Amikor tehette eljárt templomba. Sok idővel ezután, amikor teológiára jártam ezt mondta: Aztán fiam, ha pap leszel, sohase haragudj azokra, akik a templomban elalusznak. Nekem egész életemben sehol sem esett olyan jól az álom, mint a templomban. Ezt el is hittem, megértettem, mert amennyit a falusi emberek küszködtek, gyötrődtek, utána egyenes következmény, hogy ahol hozzájuthattak, jóízűen elaludtak.

Egyszer tanúja voltam egy nagy sírásának. Már jól benne jártunk a kommunizmusban. Egyre nehezebbé vált a gazdáknak az élet. Az évek is gyorsan repültek. Édesapám lemondott az állattartásról. Régen két pajtában sok szép állata volt. Elég sokat kellett takarítsam, keféljem őket, de hát akkor ez volt az életem. Elkövetkezett, hogy elhajtottuk Etédre, a nagy állatvásárra az utolsó tehenet. Hamar elkelt, megvették. Mi gyalogoltunk hazafelé, s édesapám sírt, sírt meg-meg újuló erővel. Fájlalta, hogy ide jutott, le kellett mondania utolsó állatáról is.

Iskoláim miatt később már kevesebbet voltunk együtt. Mindig nagyon örült, amikor haza mentem. Eljött miden szolgálati helyemre. Különösen nagyon szerette Nagybaconban. Reggel korán kelt. Kiment a Templomhegye határrészre, onnan nézelődött. Jól látszik e helyről Kisbacon, Bibarcfalva, Bodos.

Mikor az unokák akkorák lettek, egyszer azt kívánta, hogy egy nyáron küldjük haza őket Küsmödre. Legyenek egy kicsit együtt. Különben, mivel mi nagyon későre születtünk örökké azt mondogatta: Nem éri örömét, hogy felnőjünk. Aztán azt, hogy valamik legyünk. Következett, hogy családunk legyen, legyenek unokái. Isten kegyelméből mindent megérhetett. Így aztán, ha kérte, haza küldtük gyermekeinket, az ő unokáit. Otthon voltak egész nyáron, s nem csak a mieink, hanem az öcsém két gyermeke is. Hát gondolom lehetett zaj, felfordulás, amikor a sok gyermek beindult. Ez még csak el is telt néhány napig, de hosszabb ideig öregembernek egyenesen kínos lehetett. Igaz a régi mondás: „Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég.” Itt hónapokról volt szó. Érthető, elfogadható, hogy a végére már nagyon megunta az egészet. Egy ilyen alkalommal így fakadt ki: Ha megérhetem, hogy elvigyenek a szüleitek, cigányt fogadok, s úgy muzsikáltatlak ki a faluból.

Élete vége felé az agyér-elmeszesedés mind jobban erőt vett rajta. Hamar könnyezett, semmiségeken nevetett, gyermekesen viselkedett. Legvégén két hétig volt ágyban fekvő, befejezte földi küzdelmeit, megpihent.

Mit mondhatnék még? Szerettük egymást, de nem voltunk sohasem nagyon közel egymáshoz. Én ezt a nagy korkülönbségnek tulajdonítottam, tulajdonítom.

Isten nyugosztalja!

Édesanyám:

Leánykori nevén Bakk Rebeka volt, 1902 – 1990 között élt.

Édesanyám középtermetű asszony volt, édesapámnál jóval kisebb. Gyermekkoromban volt még rajta egy kis hús is, később lett nagyon sovány, szinte csont és bőr. Így még kisebbnek mutatott. Arcán mindig ott volt egy kis pirosság. Az orra, mintha egy kicsit hosszabb lett volna, pici görbülettel. Ezt határozottsága jelének ítéltem meg. Haja sohasem őszült meg még idős korában is mindig fekete maradt.

Sem édesapám, sem édesanyám nem beszéltek róla, hogy miként ismerkedtek meg. Mindenesetre 1923-ban összeházasodtak. Édesanyám Küsmödre került. Jó Küsmödi lett, szerette faluját. A falu is befogadta, úgy hívták: Rebi néni. Csak rokonlátogatóba járt haza Kecsetbe.

Dolgos, tiszta asszony volt. A következő néhány történet jól szemlélteti ezt.

Gyermekkoromban nem volt pékség a faluban. Otthon sütötték a kenyeret az asszonyok. Általában egy hétre való készült, 7 darab. A kenyereket a pincébe egy polcra helyezték. A jó hűvös, szellős helyen nem száradtak meg túlságosan, az utolsó is finom volt. Én mindig nagyon szerettem ezeknek a kenyereknek a púpját, valamint édesanyám minden sütésnél készített öcsémnek és nekem is egy-egy galambot. Kis faágacska volt a csőrük és holt szén a szemük. A kenyérsütéssel kapcsolatban azt szeretném nyomatékosítani, hogy az egy hosszadalmas, nehéz munka. Nem tudom édesanyám mikor kezdte, de az biztos, hogy reggel, amikor mi keltünk mindig kész volt a friss kenyér, s mi ehettük a magunk részét, a galambokat.

A másik emlékem, amely szintén a munkásságát mutatja szintén az étkezésünkkel kapcsolatos. Faluhelyen a különböző mezei munkákra nagyon korán indultak az emberek. Azoknál a munkáknál, mikor nekem is kellett mennem, már hajnali szürkületben indultunk. Nem különösebben ecsetelnem milyen nehéz volt a felkelés. De hát mai kifejezéssel élve – mese nem volt. Vágtunk egy darab kenyeret, vállunkra vettük a sok szerszámot és álmosan botorkáltunk végig a köves helyeken, mentünk az ösvényeken földjeinkre. Kezdtük a munkát. Később volt már, 11 év után, amikor már kaszálgattam édesapámmal, hogy késő őszi időben olyan hűvösben mentünk sarjút kaszálni, hogy hajnalosan még recsegett a fagytól minden kaszasuhintásra levágott rész. A sarjú hengeredett ilyenkor, mint a labda. Hát ilyen reggelek után két örömünk volt: Az első, amikor kezdett emelkedni a Nap, érződött a melege, múlott fázásunk. A másik pedig az, amikor megláttuk, hogy jön édesanyám, hátán az átalvetővel, sok fazékkal, lábassal, egy egész napra való eledellel. Amikor megérkezett mindjárt kipakolta a reggelit és hívott enni. Reggelre mindig valami sütött, rántott eledel volt. Általában puliszka. Ezt úgy pakolta be otthon, takaró ruhába, hogy még meleg volt, amikor ettük. Sokszor volt csirkehús, máskor szalonnára ütött tojásrántotta.(A tojásrántottát mindig másképpen csinálta, sokféle variációt alkalmazott.) Az ilyen mezőre való kiérkezésekkor már hozta az ebédet is. Ez leves és második volt. Leírhatom, hogy még a legnehezebb, gyötrő időszakokban is úgy intézték a szülők étkezésünket, hogy az jó és több fogásos legyen. A mezőn a hosszú nyári napokon volt uzsonna is. Ez már nem volt főtt étel, de hát ezt is elő kellett készíteni, el kellett hozni.

Ebből a kis szemléltetésből is kitűnik, hogy az a személy, aki mindezt végig csinálta, nem alhatott sokat. Rengeteget dolgozott édesanyám, hogy minket kedves mosolygással, sohasem panaszkodva kiszolgáljon.

Ugyan csak a munkához való hozzáállását mutatja az a kis történet, amikor egy kicsit – talán ez egyszer életemben- megharagudtam rá. Az történt ugyanis, hogy valamit dolgoztunk a mezőn, arattunk, szénáztunk. Eső lett s az eső miatt haza tértünk. Már, ahogy elindultunk hazafelé kezdett szűnni az eső, édesanyám nem is nagyon akarta, hogy haza menjünk. Ennek ellenére elhagytuk a mezőt. Otthon öcsémmel elhelyezkedtünk a színben, a jó szénában. Kellemes volt a heverészés. A cserepeken kopogott még egy ideig néhány esőcsepp, aztán egészen megszűnt. Erre egy kicsit még az álom is megkörnyékezett. Édes, andalító volt minden. Ekkor megcsendült a földről édesanyám hangja: fiaim gyertek, megyünk vissza a mezőre. Hát ekkor a hangja nem volt éppen mennyei kardal számomra. Haragudtam az időjárásra, haragudtam rá, hogy nincs egy kicsi belátással. Teljesen fölösleges volt minden méltatlankodás, kellett vissza menni a mezőre.

Megemlítem tisztaság- és rendszertét is. Nekünk a házunk, ruhánk, testünk mindig tiszta volt. Nem volt ez mániákus tisztaság kényszer. Az ésszerűség határán belül történt minden. Ismertem gyermekkoromban egy mániákus tisztaságkényszerben élő családot Küsmödön. Ebben a családban, ha valaki a házukhoz ment, utána letörülték a kilincset, széket, ahová leült. Érdekes, hogy ennek a családnak minden tagja beteges, gyenge volt. Ki is írták egyszer a kapujukra krétával: Tisztaság fél egészség. Nálunk nem így volt, de az már biztos, hogy a házat minden reggel kiseperte édesanyám, megfelelő időközönként felsúrolta a padlót, ruhánkat megmosta, az ágyneműt megszapulta. A szapulás egy érdekes falusi munka volt. Kádban, lúgos vízben áztatták az ágyneműt, stb. Majd a patakon, mosó padon sulyokkal ütlegelték, végül a vízbe merítették, rázták, hogy egészen megtisztuljon.

Hogy nekünk mennyire kötelező volt a tisztálkodás erre nézve leírom a következő történetet. Ősszel nagyon későn csépeltük a zabot. Ilyenkor már jócskán hidegek voltak az esték és a reggelek. Általában reggeltől estig ment a cséplőgép. Mi mellette jól elporosodtunk a sok polyva elhordásától. Este nem lehetett az ügyet elintézni egy kis macskamosdással, erre igen ügyelt édesanyám. Cseberbe, vagy mosó teknőbe kellett állni anyaszült meztelenen az udvaron és hideg vízben tetőtől talpig meg kellett mosakodni. Nem volt ebben az időben még meleg fürdőszoba, 30 fokos meleg víz. Bizony, ahogy visszagondolok ezekre a fürdésekre, még most is megborzongok. Jól kibírtuk, talán éppen ezért volt 100 százalékos és nem 50 az egészségünk.

Édesanyám szervezte, intézte az ügyek nagy részét családunkban. Ő döntötte el, hogy nekünk gyermekeknek tanulnunk kell. Édesapámnak más volt ez ügyben az álláspontja. Azt mondta: két fiam van, egyik marad a gazdaságban, a másik tanuljon. Aztán elkövetkezett, hogy a gazdaság teheré változott, majd a kollektivizálás folytán el is tűnt. Így aztán mindkettőnket elindítottak a tanulás útján, végül én értem célba. Édesanyám nélkül az első nehézségek, megtorpanások után talán nem sikerült volna. De biztatással, megfelelő szigorral, sok önfeláldozással átsegített ezeken a helyzeteken, s amikor már én is láttam a célt, akkor töretlen volt az út. Sikerült. Isten után nagyon sokat köszönhetek neki.

A tanulásomhoz kapcsolódó emlékezetes, szép tettei közül leírom az egyiket.

Már nagyobb középiskolás diák voltam Székelykeresztúron. A keresztúri tanítóképző nagyon szigorú iskola volt.(Majd bővebben írok a későbbiekben erről.) Bentlakó voltam. Nem engedtek haza, ha kell, ha nem. Havonta, vagy kéthavonta mehettünk eltávozásra. Az eltávozáshoz engedély kellett, vagy három aláírással. Ha elengedtek, Keresztúrtól Etédig autóbusszal mentem. Így szombat estére hazaértem. Visszafelé az autóbusz hétfőn reggel Kőrispatakból indult, olyan időpontban, hogy a tanítás kezdetére nem ért be Keresztúrra, csak órákkal később. Nem volt más mit tenni, vasárnap délután vissza kellett menni az intézetbe gyalog. Az út 25 km a két helység között. Lehet a mai diákok ezt nem is fogadják el igazságként. Azt mondják: csak kellett legyen valami más megoldás. Én megerősítem, nem volt ilyen. Valóban vissza kellett menni és valóban gyalog kellett megtenni az utat. Ezekre az utakra mindig elkísért édesanyám. Indultunk otthonról, ő vitte az átalvetőt. Elkísért egy Gagy nevű helység előtt egy dombocskára. Ott megcsókoltuk egymást. Átadta az átalvetőt. Megvárta, amíg eltűnök a házak között. Ő ekkor haza tért. Én mentem Keresztúrra és folytatódott a diákélet. Később már lelkipásztor koromban gyakran visszagondoltam erre a történetre. El is mondtam néhányszor, hogy ez maga az élet. A szülő elkíséri gyermekét kb. útjának felén. Viszi átalvetőjét, terhét. Aztán el kell válni. A szülő haza megy. A gyermeknek tovább kell menni célja felé. Most már ő viszi saját, és családjának terhét-mindaddig, amíg ő is haza megy.

Már nem a gyermekkor, nem is az ifjú kor idejéből való az a néhány esemény, amelyet még fontosnak tartok leírni édesanyámmal kapcsolatosan.

Édesapám halála után, tehát 1975-től kezdődően 14 telet nálunk töltött Nagybaconban. Általában a halottak napja után hoztam el és jó tavasszal vittem haza. Amikor először nálunk jött elmondta: ő a mi dolgunkba nem szól bele, ha tud és igénybe vesszük, szívesen segít. Csodálatos, hogy ez nem csak beszéd maradt. Pontosan így volt végig. Egy külön szobában aludt. Szívesen volt velünk, ha éppen együtt volt étkezéskor, vagy más alkalmakkor a család. Úgy 10 óra körül mindig kijött szobájából és finom mosollyal kérdezte: ugye kávézunk? Együtt fogyasztottuk el. Ha valaki jönni talált hozzánk, szép csendben mindjárt eltávozott. A beszélgetéseknél sohasem szólt bele, nem vette át a szót, mint ahogy azt némely öreg teszi. A maga csendességében olvasgatott. Kiterjedt levelezést folytatott rokonaival. Úgy élt nálunk, hogy szinte észre sem vettük létét, pedig közben volt combnyak-csonttörése és más bajai is. Felgyógyult minden bajából. 88. évében éppen öcsémnél tartózkodott, amikor elérkezett hozzá a halál. Nem volt különösebben beteg. Nem emlegette halálát. Egy este lefeküdt ugyanúgy, ahogy szokott. Reggel holtan találtak rá. Amilyen szép és mindnyájunk felé szolgálat volt az élete, olyan volt halála is. Nem szorult hosszas gyámolításra, nem vált megunttá. Szerette Istenét, Isten is szerette őt még halálában is.

Hívő, imádkozó, vallásos volt, de ebből sohasem csinált mutatványt. Örömmel meghallgatta, hogy mit prédikáltam az istentiszteleteken. Nagy ünnepek alkalmával óhajtotta az úrvacsorát. Mivel nem tudott eljönni a templomba, otthon osztottam ki számára. Ezek az úrvacsoraosztások voltak a legnehezebbek. Az úrvacsorai kötött szöveg neki is ugyanúgy szólott, mint másoknak. Nekem mindig rettenetesen nehéz volt ezt elmondani: „ti magatok is bűnösök vagytok… büntetést, halált, kárhozatot érdemeltek”. Valahogy az ő esetében ezzel nem értettem egyet. Tudtam azt is, hogy Isten lát bele tökéletesen a lelkünkbe, az ő megítélése más, mint a miénk. Én mégis mindig megmaradtam abban a tudatban, hogy ő bűntelen volt és az örök élet részese.

Csodálatos volt édesanyám földi élete. Sohasem feledjük. Sírkövére ez van fölírva: „A szeretet soha el nem fogy.” 1Kor. 13,8.

Folytatás következik...