Újból átélt múltam (4) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor

Ünnepek a kalapkorszakban.

Bármilyen testi – lelki nehézségek között éltünk, azért ünnepeltünk is. Ebben az időben még az egyházi ünnepek jelentették a fő ünnepi alkalmakat. Később került előtérbe, nőtte ki magát Május 1, Augusztus 23.-a. Ezzel együtt kezdtek halványulni az egyház által hirdetett, szorgalmazott ünnepek. A Karácsony volt gyermekkorom legszebb ünnepe. Nem mondhatom, hogy ebben az időben már különösebben foglalkoztatott volna a karácsony lényege. Mégis gyönyörű volt. Emlékezetes, szép dolgok történtek ekkor.

Lakásunknak deszka padlója volt. Karácsony szombatján ezt mindig felsúrolta édesanyám. Hogy sárgább legyen a padló, még valami sárga port is bele tett a felmosó vízbe. Így aztán valóban nemcsak tiszta, de szép is volt. Új, tiszta szőnyeg került a padlóra. Ez annyira tetszett, hogy százszor meghengerőztünk rajta. Surlás után, a jó melegben páradús lett a levegő és egy rendkívüli illat is terjengett a szobában. A jó illatot még fokozta, hogy a kályhán cserépfazékban főtt a töltelékes káposzta. Ekkor valahogy még kedvesebbek lettek a szülők is. Szóba álltak velünk, beszélgettünk, eltűnt a nagy korkülönbség közöttünk. Együtt váltunk gyermekekké. A csúcspontja az volt az estének, amikor jött az angyal. Mindig volt karácsonyfa. A díszítés mostani szemmel szegényes volt. Kevés cukorka, megezüstözött, aranyozott dió volt rajta. Egy-egy gyapjúból kötött zokni volt az ajándék. Mégis csodálatos volt az egész. Az angyal szerepét első időben nannyó látta el. Majd, amikor ő kezdett meggyengülni, édesanyám öltötte magára a fehér lepedőt. Még mos is látom, amint jön fel az ablak alatt, be a házba, kezében a karácsonyfával. Mi énekeltük: Mennyből az angyal. Természetesen hamar rájöttünk ki az angyal, ez azonban nem jelentett semmi csalódást, lelki törést. Édesanyám egész életében angyal volt számomra.

A következő emlékezetes ünnep a böjtfő volt. No, ez sem a tartalmáért, üzenetéért. Valami egészen másért emlékezetes. Küsmödtől 6 km-re van Siklód. Színmagyar falu. Több mint 1000 lélek lakta akkor. Mindenki református volt. Ebben a helységben a nagyböjtre készülve még egy utolsó nagy bált rendeztek minden év húshagyó keddjén. Siklódon gyermekkoromban igen gyakori volt bálok alkalmával a verekedés. Azt hiszem sose múlt úgy el húshagyó keddi bál, hogy ne lett volna összecsapás a férfiak között. Ilyenkor előkerültek a bicskák. Jól összeszurkálták egymást. Siklódról a betegeket Etédre, a központi helységbe vitték. Az út keresztülvezetett a szülőfalumon. Nekünk, gyermekeknek a húshagyó keddet követő hamvazó szerdán az volt reggeliben a szenzáció, hogy kiálltunk a kapuba és számoltuk, hány legényt visznek szekéren, szalmára fektetve Etédre az orvoshoz. Bizony volt eset, amikor 3-4 szekér is elhaladt előttünk. Ott pihegett, jajgatott a szekéren az elfehéredett legény. Nekünk ez szenzációszámba ment. Volt egy darabig, amiről beszélgetni. A szenvedő alanyok azonban másképpen élték meg a történteket. Halálestek is következtek. Hát nagyjából ezért vésődött emlékeim közé a nagyböjt.

Családi házunknál ebben az időszakban előkerültek az aszalt gyümölcsök. Ezeket megfőzve, amolyan kompótképpen, vagy csak úgy természetesen kellett enni. Egyáltalán nem örvendtünk neki. Sokkal jobb lett volna a megszokott étel, hát még mennyivel jobb a hús. De hát az ilyesmi egy akkori rendes háznál lehetetlenségnek számított. Ettük tehát az aszalványt nagyböjt idején.

Húsvét

Jó ünnep volt. Mentünk öntözni. Tojást, pénzt kaptunk. A nagy legények ilyenkor végig járták a falut. Elmentek a leányos házakhoz. Ott kaláccsal, itallal kínálták őket. Szép köszöntőket mondtak. Az alkalomhoz illő verseket Bereczki Pista bátyám írta. Könnyedén verselt. Sok locsoló verse forgott közkézen. Volt egy érdekes szokása. Írt egy szép verset a papírlap első oldalára. Benne volt ebben a húsvéti hit, az ünnep méltó köszöntése. Aztán megfordította a lapot és annak hátsó oldalára egy csúf versét költött, írt le.

Új búza zsengéje

Új búza zsengéjét mindig Kecsetben ünnepeltük. Kecsetben született édesanyám, onnan került férjhezmenetele okán Küsmödre. Kecset Székelyudvarhelytől nyugatra esik 14 km. távolságra. Kecset körül mind római katolikus falvak vannak: Farkaslaka, Szentlélek, Malomfalva, Pálfalva. Katolikus helységekben nagy ünnep volt akkor is a búcsú. Bár Kecset teljesen református, hogy le ne maradjanak református búcsúvá léptették elő új búza zsengéjét. Nagy ünnep volt ez gyermekkoromban. Augusztus utolsó vasárnapján tartották. Ilyenkor arra igyekeztek a Kecsetből elszármazottak, hogy haza menjenek és otthon ünnepeljenek. Új búza zsengéjén, ahogy akkorácska lettem, én is elmentem mindig édesanyámmal Kecsetbe. Ott sok rokon élt, nagy szertettel fogadtak. Amíg élt édesanyámnak az anyja, tehát anyai nagymamám náluk kötöttünk ki, onnan jártuk végig a rokonokat. Nagymama halála után édesanyám egyik testvérénél volt a főhadiszállásunk. Ez egy nagyszerű hely volt. Juliska néném férje vadász volt. Abban az időben a vadászat nem úgy ment, mint ma. Kiment sógor bácsi a határba, amikor kedve tartotta. Onnan 2, 3 nyúllal, vagy egy jókora őzzel tért haza. Volt hús bőven. Többször emeltünk mi is haza Küsmödre a felpakolt húsból. Mindig gyalog mentünk erdőn-mezőn át. Az út kb. 20 km. Mit jelentett ez akkor egy falusi gyermeknek? Emlékszem még egy határrész nevére is: Szalompataka.

Új búza zsengéje ünnepének csúcspontja a templomi istentisztelet és úrvacsoraosztás volt. Gyermekkoromban még Küsmödön is az idősebb férfiak felvették a székely harisnyát és a hozzá illő felső öltönyöket. A fiatalok már akkor sem jártak népviseletben. Kecsetben más volt a helyzet. Ott férfiak és nők, idősebbek és fiatalabbak, ritka kivétellel székely népviseletben mentek a templomba és vetettek úrvacsorát. Még most is előttem van egy-egy ilyen templomi esemény. Úgy néztek ki a népviseletbe öltözött emberek, mintha mesevilágból léptek volna elő egy kicsi időre a mindennapi életbe.

Egy alkalommal, amikor kijöttünk a templomból, édesanyám kézen fogott és odavezetett egy magas, fehér harisnyás, fekete kalapos, középkorú emberhez. Ott állott ez az ember a férfiak szélén a zsindelyes harangláb alatt. Édesanyám oda súgta nekem: Kiss Kálmán, rokonunk. A találkozásnál ők kedvesen megkérdezték egymást. Rám mutatva tudatta édesanyám: ő a nagyobbik fiam. Az ember komoly volt, talán nem is szólott semmit, legalábbis én nem emlékszem egyetlen szavára sem. Nekem sem jelentett semmi különösebbet, hogy Kiss Kálmán volt országgyűlési képviselővel találkoztam. Akkor még azt sem tudtam, hogy kb. 16 év múlva bekerülök vejeként a családjába. Felségem lesz az ő legkisebb gyermeke, Kiss Amália.

Hát ezek azok az ünnepek, melyek a gyermekkori hétköznapokból kiemelkedtek, ilyen, vagy olyan ok miatt emlékezetessé váltak.

Egy kis humor a kalapkorszakból.

Egyszer valaki azt mondta: „Van két H betűs dolog, ami nagyon fontos az életben: Hit és Humor.” Istennek hála nem panaszkodom, hogy nem kaptam volna belőlük. Igaz, ismertem gyermekeket, felnőtteket, akik sokkal többel rendelkeztek. Azonban a nagy osztogatásnál a sor közepén ott voltam én is, nekem is juttattak. A humor ott van a mindennapi életben, éppen csak fel kell figyelni rá. Meg kell jegyezni, aztán lehet tovább mondani, felüdíteni vele a komoly ábrázatokat.

Küsmödön a szomszédunkban élt egy kovács. Nagy hazug volt, kiváló fantáziával. Gyermekkoromban sokszor átmentem műhelyébe. Magas küszöbe volt a műhelynek. Leültem arra, néztem, hallgattam őt. Ütötte a vasat, kopogtatta mellé az üllőt és mesélt. Ilyen mesék születtek tőle:

„Egyszer Hargatkő alján dolgoztam lóval, szekérrel (Hargatkő egy, a falutól kb. 3-4 km.-re eső határrész). Nagy idő készült dörgött, villámlott. Éreztem, hogy innen el kell iszkolni. Felugrottam a szekérre, bevágtam a lovak közé. Arra már ott volt az eső is. Úgy hullott, mintha dézsából öntötték volna. Az eső zuhogott. A lovak vágtattak hazafelé. Olyan gyorsan futottak, hogy a szekérnek az utaja bár teljesen elázott, folyt ki belőle a víz, rám egy csepp sem hullott.”

Máskor meg ezt a történetet költötte: „Szolokma patakánál dolgoztam. Szénát csináltam. A lovaim meg voltak kötve a szekérhez. A szekér derekából ellegettek. Én kaszáltam. Egyszer csak megjelent az égen egy repülőgép. Körözött fölöttünk. Lennebb ereszkedett és a szekér fölött elrebbent. A lovak jól megijedtek. Amikor megnyugodtak volna újra jött, ugyanezt megcsinálta másodjára is. Erre már odamentem a szekér mellé a lovakhoz. Hát jön a repülő. Olyan közel vágott el fölöttünk, hogy en a korbáccsal jót vágtam az oldalára. Gondoltam, hogy ezzel lejárt minden, de nem így történt. Újból csak fölénk szállott. Amikor haladt át fölöttünk a pilóta elhúzta az ablakot, kihajolt és kiszólt nekem: No-no bácsi! és megfenyegetett.”

Kedves meséje volt a kecske a templomban: „Egy vasárnap folyt az istentisztelet. A hosszú prédikáció alatt egy bácsi elszunyókált. Fáradt volt és a templom hűvösében jólesett az álom. Ilyenkor meg-megbillent a feje előre. A nyitva tartott ajtón egy kecske betévedt a templomba. Nézelődött, csodálkozott, senki nem zavarta meg. Gondolták, ahogy jött, úgy el is megy. Egyszer csak látja kecske, hogy az alvó ember előre, hátra dönti a fejét. Azt hitte össze akar ütni vele. Így aztán ő felállott a két hátsó lábára, s amikor az ember előre lendült álmában ő is lendült. Odaütött erős koponyájával az ember homlokára. A nép nem kacagott, az ember nem jajgatott, csak a lelkész mondott ennyit: Ember vagy kecske.”

A bácsit úgy hívták: Miklós Aladár. Mi csak így emlegettük a háta mögött: „Vadmadár”. Hitler-bajszot viselt. A szája nem is látszott, csak a bajsza mozgott, amikor mesélt. Barna haját elválasztva, szépen félre fésülve hordta mindég. Régen meghalt. Isten nyugosztalja!

Másoktól is hallottam, tanultam egyet, mást. Tovább ezekkel foglalkozom.

Szintén a szomszédunkban élt egy bácsi, akiről már írtam a háború kapcsán, hogy lovakat fogdosott össze. Hát ez a bácsi őszi időben elment „Szénaverésre” a szászokhoz szüretelni. Oda volt egy darabig. Dolgozott. A szászok a munkájáért mustot adtak. Ezt hazahozta, kiforralta és lett egy csomó bora. Az volt a szokása, hogy amikor a must már annyira kiforrott, mindenért ő ment le a pincébe. Ha pityóka kellett, murok, petrezselyem, ugrott és hozta föl a szükséges dolgokat feleségének. Egyszer vendégek jöttek a házhoz. Felesége meg akarta kínálni őket egy kicsi, jó borral. No, menj le Ferenc a pincébe és hozz fel egy kancsó jó bort! Ő ez alkalommal nem ugrott. De hát mindig te szoktál a pincébe járni – így a felesége. Most nem megyek, menj le te, ha akarsz – volt a válasz. Végül lementek mindketten. Csapra verték a hordót, de abból bizony egy csepp sem jött. Hát hogy lehet ez? – kérdezte a feleség. Biztosan elfolyt – válaszolta az ura. Nézzük meg a pityókát alatta! Félre húzták, de ott minden száraz volt. Te megittad a bort – szegezte neki a megállapítást a feleség. „Az lehet”, volt a válasz a férj részéről.

Ugyanebben a családban történt, hogy az egyik legény megkérdezte az édesanyját: Mi van vacsorára anyám? Kétféle Ferenc, kétféle: hideg té, s meleg té –válaszolta az anyja.

Még a kicsi magyar világban történt, hogy az egyik cigány fiatalembert elvitték katonának. Ügyes volt, egy kis rangot is kapott, őrvezető lett. Egyszer haza engedték eltávozásra. Szép ruhája volt, rajta a rangjelzés. Hol mutathatná meg ezt alkalmasabb helyen a falunak, mint a templomban. Elment vasárnap délelőtt az istentiszteletre. Kicsit megkésve érkezett a gyülekezet éppen állott fel az első énekhez. Ő a templom ajtó között – a gyülekezet felállóban. Azt hitte, hogy mindez neki szól. Ránézett a gyülekezetre és ezt mondta: No-no, semmi szenzáció, tessenek csak helyet foglalni!

Van még humoros történetem jócskán, de hagyok belőle későbbre is, hogy a különben sok komolyságot oldjam. Derüljünk, mosolyogjunk együtt.