Újból átélt múltam (3)- Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor

A II. Világháború.

Ígértem, hogy a világháborús emlékeimről bővebben beszámolok. Sok-sok emlékem van ebből az időből. Úgy látszik a szokatlan, félelmet keltő események mélyebb nyomot hagytak bennem, pedig ebben az időben még csak 7-8 éves gyermek voltam.

Azzal kezdem, hogy édesapám részt vett az első világháborúban. Sokszor elmesélte az átélt szörnyűségeket: lövészárkok, szuronyrohamok, ágyúgolyóktól szétszaggatott katonák. Egy története különösen elevenen él bennem. Egyszer a lövészárokban ült, amikor megjelent felette puskájára feltűzött szuronnyal egy ellenséges katona. Látszott a mozdulatából, hogy ölni készül. Édesapám megragadta a szuronyát, mit sem törődve azzal, hogy az éles penge jócskán átvágja a kezét. Ellökte az éles eszközt magától, egyben berántotta vele az ellenséges katonát a lövészárokba. Most már megváltozott a helyzet, a gyilkolni készülő vesztette el életét. Hát ilyen könyörtelen dolog a háború. Az első világháborúban részt vett 50 év körüli embereket a második világháború idején beöltöztették katonának. Megszervezték a Székely Határőrséget. Emlékszem, hogy ezek az idős katonák a falu körül gyakorlatoztak. Katona ruhájuk volt rendes rangjelzéssel. A napi gyakorlat után otthon aludtak. Édesapám az estére kapott lencse adagját általában hazahozta. Mi gyermekekül megettük ezt. Finom volt, ízlett. Az idős határőrök kiképzésével párhuzamosan folyt a 18-20 éves leventék kiképzése is. Egy patak melletti sík terepen volt a gyakorló terük. Gyakran elmentünk oda csodálkozni.

Puskájuk fából volt, s emlékem szerint nem volt egyenruhájuk, csak egységes levente sapka. Volt egy újságuk is: „Levente újság” címen. Ebben a háborúval es levente élettel kapcsolatos eseményeket írtrák le. Volt ennek az újságnak egy humoros része. Ez maradt meg számomra legjobban. A humoros résznek Lódics Jani és a kutyája voltak a főszereplői. Ők mindig valamilyen székely kópéságot követtek el. Ezek a kópéságok tanúságot is hordoztak magukban. Egyet megemlítek. Lódics Janinak fát kellett vágnia. A harcsa fűrész két végére rászerelt két fát, melyeket fönn hegyesszögben összekapcsolt. A szerkezetet felakasztotta egy faágra. Alá tette a favágó kecskét, rajta a felvágandó fával. Ő felállott a fűrész fölé a háromszögbe. Így lengette a fűrészt, az elvágni való fát pedig a kutyája emelte a fűrész alá. A rajz alatt ez a szöveg állt: Lódics Jani fát vág. Falusi ember tudja, hogy így fát vágni nem lehet. De a kép mégsem öncélú, gyenge humor. Rejtett tanítása van: Kísérletezz, légy találékony! Megtaláltam egy könyvben a 7 levente törvényt. Ide írom:

1. A levente istenfélő és hazájához mindig hűséges.

2. A levente elöljáróinak bizalommal és készségesen engedelmeskedik.

3. A levente kötelességeit híven teljesíti.

4. A levente mindig igazat mond.

5. A levente lovagias.

6. A levente a zászlót és bajtársait sohasem hagyja cserben.

7. A levente legfőbb kincse a becsület.

Később a határőröket és levente katonákat bevetették a harcokba. Volt eset, hogy apa fiával harcolt a csatatéren. Édesapám Tölgyes- és az Úz völgyében volt egy ideig. Heves harcokban vett részt. Isten megőrizte életét. Egy idő után a szovjet túlerő kilátástalanná tette a harcok folytatását. Hazaengedték az életben maradottakat. Sajnos sokan elestek, vagy orosz fogságba kerültek.

Elevenen emlékszem az orosz átvonulásra. Csak azt nem tudtam meg soha, hogy egy olyan félreeső faluba, lehetetlen utakkal, hogyan kerülhetett annyi katona és hadifelszerelés? Etéd felől jöttek a szovjet katonák. Küsmödön kétfelé váltak, egy részük a nyugat felé eső Szolokma és Makfalva irányába ment. Másik részük északnak tartott Siklód, Szováta felé. Én azokat láttam, akik északra végig mentek a falun. Olyan helyen laktunk, ahol közel van a Küsmöd patakán átívelő híd. Ezen a hídon kellett volna a harci járműveknek és katonáknak átkelniük. Nem mentek rá a hídra. A híd mellett utat csináltak, ezen vonultak, így keltek át a patakon. Mi lestük a sok ideig, talán napokig is tartó vonulásukat. Még most is mintha látnám, hogy billegtek az egyenetlen terepen a kisebb-nagyobb tankok hatalmas hangerővel.

Az átvonuláskor történt, hogy az egész család (édesapám is otthon volt már ekkor) az úgy nevezett „kicsi házunkba” húzódott. Éjszaka következett, s le kellett feküdni. Az öt személynek ez nem volt könnyű, mert a helységben csak egy ágy s egy keskeny heverő volt. Az ágyba talán négyen is belefeküdtünk. Egyszer csak recsegni, ropogni kezdett az ágy és összeroskadt, mindnyájan a földre huppantunk. Mi gyermekekül nagyon élveztük a dolgot, önfeledten kacagtunk. A szülők szidtak, mint a bokrot, hogy ebben a helyzetben hogy merünk kacagni? Hát voltak nevetséges dolgok is a háború közepette. Sokkal több volt azonban a komor, szomorú esemény. Az oroszok sok állatot elvittek, a nőket megerőszakolták. Több esetről is beszéltek a háború után.

Az átvonulás befejeztével sok harci eszköz, töltény maradt szerteszét. Nem tudom mi lehetett ennek az oka? Emlékszem édesapám milyen nagyon óvott, hogyha ilyent találunk valahol, hozzá ne nyúljunk. Kioktatott, hogy a kézigránátok hogyan működnek. Még most is látom a nyeles, vagy körte alakú gránátokat, tetején kék szilva nagyságú résszel. Ennek a megfogásától, meghúzásától különösen óvott.

Beugrik egy másik emlékem is. A mi kertünket a szomszéd kertjétől egy patakocska, Golyvás választotta el. A szomszéd bácsi kapzsi ember volt. A háború vége felé, amikor már jobban lehetett mozogni kiment a határba. Ott talált sebesült, legyengült lovakat. Ezeket összefogdosta, hazahozta s a kertjébe beeresztette, hogy legeljenek. Ott ellegettek szegény párák. Nem mindenik gyógyult meg.

Bizony több közülük elpusztult és beestek, vagy a szomszéd behengerítette a tetemeket a patakba. Mindenesetre el lehet gondolni azt a bűzt, melyet a tetemek okoztak.

Van a háborúval kapcsolatosan egy olyan emlékem is, amelyet még ma is félve emlegetek. A nagyobb fiúk szereztek egy puskát. Levágtak a csövéből és a tusából, hogy elrejthető legyen a kabát alatt. Ezzel mentünk vadászni, jártuk az erdőt, mezőt, lövöldöztünk. Egy alkalommal éppen olyankor voltunk kinn egy falu fölötti kertben, amikor annyi repülőgép szállott át fölöttünk, mint egy hatalmas madársereg. Mi behúzódtunk a kerítés jó széles, tömött bozótjába. Előkerült a puskánk és elkezdtünk lövöldözni a repülőkre. Hála Istennek nem történt semmi, de azután százszor elgondoltam, hogyha észrevesznek és visszafordul a tömegből egy repülő, minket úgy legéppuskáz, mint a vadász sörétes puskájával a verebeket. Könnyen végződhetett volna tragédiával gyermeki meggondolatlanságunk. Megmentett az Úristen.

A háború után még évekig ott volt Szolokma határában az út mellett egy kilőtt, leszerelt tank. Mi gyakran elmentünk oda, be– és kibujkáltunk a monstrumba. Nézegettük, hogy milyen vastag a páncélja, s hogy az ágyúcsöve mellett mennyi a golyó ütötte nyom. Jó idő múlva szétvágták és elszállították a maradványt.

Beszélték, hogy ezen az úton a Makfalva felé tartó orosz sereget egy „Csúnyásza” nevű határrészen megtámadta két német katona. Egyik a sziklafal tetején helyezkedett el géppuskájával, ahonnan az út volt jól lőhető. A másik pedig arra számítva, hogy az úton megtámadottak beugrálnak a patak felőli oldalba, a gyér bozótba – ő ezt vette célba. Elbeszélés szerint rengeteg oroszt elpusztítottak, s ők motorkerékpáron elmenekültek.

Miután már kezdett múlttá, történelemmé válni a háborúval kapcsolatos sok próbatétel, nyomorúság, veszteség, meg-meg jelent falunkban egy nagyon egyszerűen öltözött középkorú ember. Mi kinézete és viselkedése miatt úgy ítéltük meg, hogy nincs neki ki mind a négy kereke. Ennek az embernek az volt a szokása, hogy amikor már jó nagy csoport gyűlt köréje a csodálkozókból, ő odaállott egyik utcakapuhoz és a két hüvelyk ujját húzogatta a deszkákon. Még néha meg is köpködte az ujjait. Így aztán egy doromboló, érdekes hangot csalt elő. Közben gyönyörű mély hangon énekelt és szavalt. Emlékszem szavalatának néhány mondatatára: „A földvári temetőben/ Sok magyar sír van egy végben./ Én is egyszer arra jártam,/ Fájt a szívem, hogy megláttam.”

Falunk távol esik Földvártól. Nem is került senki a háborúval kapcsolatosan a földvári fogolytáborba. Ezért nem is tudtuk eléggé értékelni annak az egyszerű embernek az előadását. Ő közelebbről láthatta, tapasztalhatta a földvári szörnyűségeket. Ezért jött szívéből a dal és a szomorú vers. Ma, amikor visszagondolok erre a történetre, már egészen másnak látom azt az egyszerű embert.

Íme, mennyi emlék a falunk életét és a világot felkavaró, megváltoztató második világháborúval kapcsolatosan.

Játékok.

Karikacsapás.

Egy érdekes, ritka játék volt ez. Kisgyermek koromban sokat játszották szülőfalumban. Nem hallottam róla, hogy más helységekben ismerték, játszották volna. Veszélyes, vad szórakozásként él emlékezetemben. Vakmerő, bátor emberek tudták csak játszani. Kellett hozzá egy kb. 25 cm. átmérőjű karika. Kétféleképpen csinálták meg ezt. Egyik módja, hogy egy farönkből egyszerűen levágtak egy 3 cm –es részt. A másik készítési mód a deszkából való előállítás volt. Egy megfelelő vastagságú deszkát formáztak kerekre, játékszernek. Ez a fajta előállítás volt a nehezebb, de egyben tartósabb is a karika. Kellett a játékhoz még néhány jó erős, széles deszka, olyan hosszúságban, hogy jól mozgatható legyen. A játéktér az úttest volt. Két csoportra oszlottak a résztvevők. A karikát az úton eldobták. Az egyenetlen terepen ez pattogott, pergett, repült. A cél az volt, hogy a deszkával kifogják, megállítsák minél hamarabb. Ekkor, akik kifogták, azok dobták vissza. Így ezzel a váltogatással egyik csoport el tudta nyomni a másikat a falu utcáján le, fel sokszor nagy távolságba. Sok ügyesség, erő kellett ehhez a játékhoz. Retteneteseket csattant a deszka, amikor nagy erővel nekivágódott a karika. Olyan is megtörtént, hogy a deszka elhasadt, összetört a nagy ütközés miatt. Az ütközés mögött pedig ott állott a legény, onnan nem lehetett félre ugorni. Szerencsére nem történt súlyosabb baleset. Természetesen, ennek a játéknak a kapuk közül, búvó helyről nagy nézőközönsége volt. Gyermekekül gyakran gyalogoltunk a győző, a másikat elnyomó csapat után.

Pitykézés.

Kedves, szórakoztató játék volt a pitykézés. Azt hiszem ez már szélesebb körben ismert. Kellett hozzá egy 15 cm. hosszú fa, két végén kicsit meghegyezve – ez volt a pityke. Egy nagyobb kb. 50 cm hosszú fa volt az ütő. A játékos egy kis bemélyedést vájt a földbe. A pitykét e fölé helyezte. Az ütővel alányúlt és eldobta. Szembe ott állott a játékosok másik része, akik igyekeztek kifogni a játékszert. Akinek ez sikerült, ő lett a következő dobó. Ha nem sikerült, akkor a játék úgy folytatódott, hogy a játékos a lyukból elütötte a pitykét. Ezt is ki lehetett fogni. Ha ez sem sikerült, akkor a beesés helyétől ütötték tovább. Fontos volt, hogy minél hosszabb távolságba jusson a pityke. A távolságot meg lehetett sokszorozni a játékszer levegőben való ütögetésével. Olyan szerű volt ez, mint mikor a futballisták dekáznak a labdával. A legnagyobb távolságot elérő játékos nyert.

A futball nem volt különösebben ismert és játszott szórakozás falumban. Azt hiszem a magyarázata csak annyi, hogy nem volt futball labdánk, nem volt pályánk. Szőrből, rongyból való labdákat készítettünk. Olyasmit is csináltunk, hogy a disznóhólyagnak külső burkolást varrtunk – ezt a labdát rugdostuk. A labdajáték mégsem állott központi helyen. Később aztán változott hozzáállásunk a futballhoz.

1954-ben Bernben játszották a német–magyar világbajnoki döntőt. A németek győztek. Gyenge rádiónk mellett majdnem megbolondultunk. Dühöngtünk, készek lettünk volna még futball huliganizmusra is. Erre Küsmödön nem volt lehetőség. Szerencsére. Aztán az ügy fölött lassan napirendre tértünk, de szívünkben örök szomorúságot hordoztunk az elveszített, soha vissza nem térő lehetőség miatt.

Folytatás következik...