Újból átélt múltam (26) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor

Nyugdíjba vonulásom

43 évig szolgáltam három gyülekezetben. Közben természetesen gondoltam rá, hogy szolgálatomnak, ebben a formában egyszer vége szakad. Tehát a gondolat, hogy egyszer már nem lesz gyülekezetem, nem kell vasárnapról – vasárnapra készülni, nem lesz különösebb kötöttségem, már a legelején felötlött bennem, de ekkor még mindez nagyon távolinak tűnt. Gyorsan peregtek egymásutánban az évek. 2000 után már úgy tekintettem vissza az eltelt időre, hogy rövid volt. Jól bírtam magam. Hála istennek testileg, szellemileg ép voltam, tehát kezdtem elűzni magamtól a nyugdíjaztatásom gondolatát. Valahogy, a régi mondás szerint: „mind jobban kezdtem kapaszkodni a szószékbe.” Elérkeztem addig, hogy már nem is akartam nyugdíjas lenni.

Ilyen gondolatok közepette érkezett el a 2002. év. Nyáron már emlegetni kezdték, hogy a nyugdíjkorhatárt 70-ről 65 évre hozzák le. Ekkor ezt még szinte nem is vettem komolyan, de december hónapban megérkezett a hivatalos felszólítás: 65 éves lettem vonuljak nyugdíjba! A felszólításnak még volt egy olyan része is, hogy a presbitérium, ha akarja, kérhet számomra még 6 hónapot. Olyan volt ez az egész, mint a derült égből a villámcsapás. Szinte nem akartam elhinni, hogy ez bekövetkezhet. Bekövetkezett. Kérésre még kaptam 6 hónapot, 2003. július 1.-től nyugdíjas lettem. Nemcsak velem történt ez. Közel 20-an kerültünk ugyanebbe a helyzetbe. Nem tudom, mások hogy élték meg, de számomra ez nyugdíjba kényszerítés volt.

Miért történt ez? Amikor bekövetkezett a változás, a lelkészhiányt pótolandó, különösen az elején nagy lélekszámú évfolyamokat indítottak el. Évek alatt úgy felduzzadt a lelkészi kar, hogy már nem volt ahová elhelyezzék az újonnan végzetteket. A teológiai felvételi alkalmával aláírattak egy papírt, hogy miután a hallgatók végeznek, nem ragaszkodnak a kihelyezéshez. Ez az intézkedés egyáltalán nem oldotta meg a kérdést. Ott állottak a friss diplomások állás nélkül. A kérdést valahogy mégis meg kellett oldani. A legkézenfekvőbb megoldás a nyugdíjkorhatár lecsökkentése volt, annál is inkább, hogy ez az intézkedés találkozott az állami törvénnyel. Ti., eddig csak az egyháznál, s még néhány kiváltságos helyen lehetett 65 fölött szolgálni.

Feleségem már valamivel korábban nyugdíjas volt. Ő nagyon élvezte ezt az állapotot. nehéz munkahelytől szabadult meg. Így aztán teljesen érthető volt az ő hozzáállása. Sajátos, egészen más volt az én helyzetem. De a törvény, az törvény. Nyugdíjba vonulásom azt jelentette, hogy ki kellett költözni a nagybaconi szép parókiából. 30 év alatt nagyon megszoktam ezt a gyönyörű környezetet. A parókia, az udvar, a kert minden négyzetméteréhez valami emlék fűződött. Mindent fel kellett számolni, el kellett költözni Nagybaconból. Szerencsénk volt azzal, hogy Baróton készen várt a lakás. Jó volt az időbeni gondoskodás.

A Nagybaconból való elköltözés előtt a kertben tüzet gyújtottam, oda hordtam hátra a kiselejtezendő dolgokat. Hej, 30 év alatt sok kacat összegyűl. Én amúgy is mindenben azt láttam, hogy ezt még valahol fel lehet használni. Szóval kb. egy hétig égett a tűz a kertben. A sok könyvet azonban nem égethettem el, nem voltak azok tiltott könyvek. Kicsi pénzemen hosszú idő alatt vásároltam össze őket. Nem hozhattam Barótra sem, mert itt nem lett volna annyi könyvnek helye. Tehát odarendeltem fiaimat és ölesleg hordtuk ki a féltett könyveket a kocsik csomagtartójába, vigyék, amerre akarják. Akkor ott mindjárt elhatároztam, hogy könyvet soha többé nem vásárolok. Be kell töredelmesen vallanom, olyan határozatlan vagyok, hogy fogadalmamnak nem tudok eleget tenni. Ma is itt-ott veszek belőlük. Pedig ésszerűség nincs ebben a dologban, mert az újonnan vásárolt könyvek nagyobb része olvasatlan marad. Még jó, hogy újabban felvágják, hanem még ennyit sem tennék meg új szerzeményeimmel.

A nagyobb dolgok elszállításába besegített Péter vejem a teherkocsijával. sok mindent magam szállítottam le Daciammal. Emlékszem, ezt a szállítást úgy intéztem, hogy este mentem a dolgok után. Így aztán még egy-egy éjszakát a baconi levegős, nagy szobákban tölthettem el. Az elején úgy éreztem, baróti lakásunkban nem kapok elég levegőt, nem tudok aludni. Később megszoktam, most már eltelik a hátralevő kis idő. A nagybaconi bányászok szokták ezt a fanyar humort mondani: Még a föld alatt is eltelik, csak egészség legyen.

Még mindennel el sem költöztünk, amikor meg kellett szervezni a kibúcsúzási ünnepélyt. Komolyan készültem erre az alkalomra. Kibúcsúzó beszédemet leírtam és az ünnepélyen felolvastam, hogy minden szó a helyén legyen. Írtam egy átfogó beszámolót a 30 év alatt történtekről. (A prédikációt, beszámolót és az utolsó főjegyzői jelentésem közlöm a fejezet végén.) Hosszú lenne a kibúcsúzás részleteit mind leírni. Nagy segítségemre volt feleségem, aki a legfőbb jót akkor tette velem, amikor megparancsolta: aztán ne sírj! Bizony, ha erre nem hívja fel ilyen nyomatékosan a figyelmem, jó néhányszor elsírom magam. Már a kibúcsúzási istentisztelet kezdetén elkezdődtek az elérzékenyítő percek. Feleségem úgy szervezte meg a bemenetelt, hogy legelöl mentem én, utánam ő, majd a gyermekek, hozzátartozók és unokák. Bevonulásunkra az egész gyülekezet felállott, szomorúan néztek, a szemek könnyektől csillogtak.

Az istentisztelet végeztével megható köszöntések következtek, gyülekezeti tagok és esperes részéről. Mi feleségemmel a szószék előtt álltunk és fogadtuk azokat. Csodálatos módon nem engedtem a sírásnak. Sok lelkipásztor kolléga is megjelent a kibúcsúzáson, sokan kívántak hosszú, boldog nyugdíjas kort. A templom előtt mindenkitől kézfogással búcsúztam. Közben a székelyruhába öltözött ifjak zenéltek és ezt énekelték: „Kell még egy szó, mielőtt mennél.” S még ekkor sem szabadott sírnom, karom rázta, szorította feleségem. Esdeklőn nézett fel rám ekkor már nagyon beteg szemeivel, hiszen éppen egy újabb kemoterápia után volt. Kibírtam mindent sírás nélkül, pedig elég nagy nyomás nehezedett rám több felől is.

A parókia udvarán az egész gyülekezetet megkínáltuk kaláccsal és pálinkával. Hát itt is ki kellett bírni a sok kézszorítást, ölelést. Becsületükre váljon az italt szeretőknek, mindenki rendesen viselkedett, nem úgy, mint amikor 30 évvel előbb Baconba érkeztünk. Akkor volt részegség és mindenféle zelegorkodás. A rendesebb viselkedésnek a valószínű oka az volt, hogy egykor a muzsnai pálinka jobb lehetett, mint a kibúcsúzáskor felkínált baconi. Csendben eltávozott mindenki, s a meghívottak úgy 100 an a vendéglőbe mentünk. Finom ebédet szolgáltak fel. A költségeket fele-fele arányban az egyház és én rendeztük. Itt is számos beszédre került sor. Egy tanítónak a beszédére emlékszem világosan. Ezt mondta: Bereczki László egyenes derékkal jött Nagybaconba, 30 éven át úgy járt és most is úgy távozik. Hát ebben a megállapításban valóban volt egy nagy adag igazság.

Újból a hétköznapok következtek. A nagybaconiak keresték az utódot. komolyan szóba jött ifj. Bereczki László. Bizonyára simán ment volna az ügye, ha az apja örökébe akart volna lépni. Nem akart. A gyülekezet elég sok válogatás után egy Molnár Sándor nevű kollégát választott meg.

Mi Baróton kezdtük el új életünk. A nyugdíjas élet sokban különbözik az aktívtól. Van jó oldala, mert nincsen annyi kötöttség. De ez az én szempontomból nem volt olyan éles változás, mert én akár aktív, akár nyugdíjasként állandó feladatokat tűzök magam elé. Valóban nem kell a nyugdíjasnak vasárnapról – vasárnapra készülni, de számomra ez sem jött be, hiszen a készülést már annyira megszoktam, hogy néhány témát állandóan ott forgattam az agyamban. Mások prédikációit hallgatva pedig, mindig arra gondoltam, hogy én mit mondtam volna erről az igéről? No meg a kollégák sem hagyták, hogy begyepesedjek. Sokfelé, sokszor hívtak szolgálni. Azóta is minden évben van úgy 40 igehirdetői szolgálatom.

Hát ezekkel a dolgokkal nem is lett volna baj. Több lelki terhet jelentett, hogy addig számos dologban dönthettem, szavam, személyem komolyan figyelembe vették. Ezután döntéseim csak arra szorítkoztak, hogy hány szál paradicsomot ültessek el, mikor vizsgáljam át méhcsaládjaimat? A gyülekezeti tagok már csak egynek tekintettek maguk közül. Találkozásainkkor simán elkezdték szapulni előttem a kollégákat, mintha én már nem is volnék lelkész. Fiatal kollégák, akik tartottak egykor attól, hogy legyen jó az esperesi vizitációkon általam felvett jegyzőkönyv, már kutyába sem vettek. Ilyen szempontból úgy éltem meg a nyugdíjas kort, mint egy mozdony, melyet a rendező pályaudvaron valahová a szélső sínekre állítanak. Még menni tud, még néha elé is veszik, de már csak vontatásra. A távolba futó pályáról már lekerült. Félre téve, egy idő után ócskavas lesz a korábban értékes mozdonyból.

A baróti lelkész nyugdíjba vonulásom után már első vasárnap, amikor megjelentem a templomban, arra kért, hogy szóljak a gyülekezethez. Szóljak további céljaimról! Én többek között ezt mondtam: Volt nekem egy drága édesanyám. 14 télen nálunk tartózkodott Nagybaconban. Azt mondta első odajöttekor: Fiam én ti dolgotokba nem szólok bele. Ha valahol tudok, szívesen segítek. Csodálni való volt, hogy ezt végig betartotta. Ennek a történetnek a kapcsán csak azt füzem hozzá: Én is így szeretnék élni a baróti gyülekezetben. Már 8 éve, hogy itt élek. Tudott dolog, hogy az öregek feledékenyek, de erről az ígéretemről mindeddig nem feledkeztem meg. Amit egykor fogadtam, a mai napig sikerült megtartanom.

Egykor volt egy olyan gondolatom, hogy 30 évi nagybaconi szolgálatom után, földi nyughelyünk is legyen a nagybaconi szép temetőben, hiszen olyan sokat tettem érte, hogy méltó nyughelye legyen ott az elhunytaknak. Még a magunk nyughelyét is nézegettük. A végén mégsem a korábbi gondolat valósult meg. nagybacon után pár év alatt barótiak lettünk. Az szokták mondani: A temető mindenhol Isten földje. A baróti temetőben emelkedik egy sírhant, amelynek a sírkövére fel van írva: Bereczki László 1937 – 20 neje szül. Kiss Amália 1945 – 2009. Feleségemet már elhívta az Úr. Számomra nem tudom mennyit mért ki a földi létből. Már most a költővel mondom: „Ott, ott pihenjek,/ Hol zokogva/ Temettem én is egykoron.”

Ide írom utolsó főjegyzői jelentésem, a kibúcsúzásomon elmondott prédikációm és egy összegező beszámolót a nagybaconi 30 esztendőről.

Főjegyzői jelentés.

Ha jól számítom 13. főjegyzői jelentésemmel állok itt az Erdővidéki Református Egyházmegye Nagytiszteletű Közgyűlése előtt. Több mint 13 évi közösségi munka, 13 jelentés a tevékenységről, és több nem lesz. Most az utolsó jelentésemben írhatnék hosszabb beszámolót az elvégzett munkákról, munkatársakról, magyarázhatnám itt-ott a bizonyítványom. Nem teszem. Ha valaki előveszi a beírt sárguló lapokat, beszéljenek azok! Nincs semmi hozzátennivalóm. Amit megírtam, megírtam. A magam megnyugtatására, s talán a jövőre néző célzással is annyit még megjegyeznék: Nem fölösleges, nem mellékes tevékenység egy közösség életének írásban való rögzítése. Ismert mondás: A szó elszáll, az írás megmarad. A sok gyűlésről, esperesi vizitációkról, beszélgetésekről a leírtakat kapja az utókor. Fontos, jó dolog az emlékezet, de sokkal több ennél a becsületes nem részre hajló, vagy elferdítő írás.

Az elmúlt évben is megírtam ebben a szellemben, ilyen célzattal 3 tanácsülési, egy közgyűlési jegyzőkönyvet. Részt vettem és vezettem négy esperesi vizitáció jegyzőkönyvét.

Ezek után megköszönöm az Erdővidéki Református Egyházmegye lelkipásztori és világi tisztségviselő közösségének, hogy egykor méltatott és megválasztott a főjegyzői tisztségre. Egy alkalommal úgy tűnt, hogy ez a méltatás megrendült – mosolyogva fogadtam. Tudtam, bebizonyosodott, hogy az egész oktalanság volt. Kérdőre vonás, szemrehányás nélkül ment minden tovább békességesen, csendesen mindaddig, amíg a nyugdíjaztatás ki nem ütött, félre nem tett.

Hálát adok Istennek minden segítségéért. Hálás köszönetet mondok minden munkatársamnak a megértésért, jóindulatú segítségért. Ha valahol nem tudtam volna eleget adni, vagy tevékenységemmel megbántottam volna valakit, - elnézését kérem!

Isten áldása legyen ezen az igyekvő, jóakaratú, értékes közösségen.

Kérem főjegyzői jelentésem elfogadását!

A kibúcsúzáson elmondott prédikáció. Alapige: „Nem szűnöm meg hálát adni ti érettetek, emlékezvén reátok az én könyörgéseimben.” Efézus 1,16

Kedves Testvéreim! Nem kellett sokat gondolkoznom fölötte, mit mondjak nektek ezen az utolsó, kibúcsúzó istentiszteleten. Eleitől kezdve tudtam: a hálaadásról fogok ma beszélni. Éppen csak az igét kellett megkeresnem. Megtaláltam és jött, alakult a beszéd.

Az ókori levelek gyakran kezdődnek hálaadással. Ezt teszi Pál apostol, amikor ír a rómabelieknek, korinthusiaknak, Filippibe, Thesszalonikába. Íme, az efézusbéliekért is hálát ad Istennek. A szinte szó szerint egyező hálaadó szavakból azért választottam az efézusbéliekhez írottat, mert velük kapcsolatosan van még valami időszerű tudósítás a Szentírásban: a búcsúzkodás. Megkapó leírása ennek az Apostolok cselekedeteiről szóló könyv bizonyságtétele szerint – az apostol búcsúja az efézusi vénektől, presbiterektől: „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett.”

Bevallom volt párszor olyan gondolatom, hogy mégsem erről kellene beszélni. Valószínű a kísértő incselkedett ilyenkor velem. Így próbált megzavarni: Bátor voltál már a legelején, nem inogtál meg a csúfolódó, elijesztő levelektől, eljöttél Nagybaconba. Magad döntötted el, hogy jók vagyunk egymásnak, és nem megyek bármilyen hívásra máshová. Vannak, akik nem sajnálják nyugdíjba vonulásod, sőt örülnek fölötte. Megtetted kötelességed, miért hálálkodnál?

Határozottan kijelentem: ha elő is fordult a kísértés bármivel kapcsolatosan, nem engedtem a hangját felerősödni lelkemben. Határozott voltam. A hálaadásról szólok. Van, amiért hálát adnom.

Tudom: a hálaadás megment elbizakodottságtól, öntömjénezéstől. Azt üzeni Isten: Ő a kezdet és a vég, Tőle van minden. Ő volt végig nagy kegyelmével, megbocsátásával, gondviselésével, sokféle segítségével közös utunkon. Ő csendesítette el a zavaró hangokat. Ő adott békességet, nyugalmat, összhangot. Ő adott a végtelen időből 30 értékes közös esztendőt. Az Ő áldása volt, hogy együttes utunkon adjunk magunkból egymásnak. Kaptam tőletek és én is adtam, amit tudtam. Istené legyen mindenért a dicsőség!

Hálaadás: Most az utolsó istentiszteleten hálát adok Istennek ti érettetek. Szívemből jön a hála, nemcsak az ige elköteleztetéséért teszem. Hálát adok, hogy lelkipásztori szolgálatom a nagybaconi gyülekezetbe vezetett. Nagy múltú gyülekezetbe jöttem. Nagy elődök nyomdokaiba léptem. Tudtam, tudom ezt. Régebben voltak hullámvölgyei, megingásai a gyülekezetnek, de az együtt eltöltött 30 év alatt soha.

Sok egyházát szerető, lelkipásztorát megtisztelő embert kaptam. Sokan tettek bizonyságot lelkiekben, anyagiakban egyházuk iránti hűségükről. Természetesen volt „emberszólás” is. Felkészítettetek erre. Már a legelején tudomásomra adtátok: Így lesz. Nem tévedtetek. A helyére tettem minden ilyen szót. Megnéztem azt is ki mondja. Sokszor jutott eszembe az Úr Jézus tanítása a szálkáról és a gerendáról.

Hálás a szívem, hogy sok alkalommal dicsőíthettük együtt Istent a templomban, imateremben, lelkészi irodán és családi házaknál. Szólott az Ige istentiszteletek, keresztelők, temetések, esküvők, család látogatások alkalmával. Volt mindég, akinek szolgálni. Nem hallgathatom el, hogy sokszor vágytam nagyobb gyülekezetre, de ha nem jöttetek, hűséggel szolgáltam a 6-7 százaléknak is. Ezzel kapcsolatosan őszinte óhajom, a jövőben Isten Szent Lelke hozza jobban lendületbe a gyülekezetet!

Hálát adok az anyagiakért is. mindig meg volt a kenyerünk, ruhánk és mindaz, ami szükséges. Nem éltünk pazarlóan, de kényelmesen, gondok nélkül igen. Taníttathattuk gyermekeinket, néhány dolgot láthattunk a világból. A falusi értelmiség életét élhettük.

Isten iránti hálaadásra indít, hogy mindeddig megtartotta testi és szellemi erőmet. Sohasem akadályozott betegség, gyöngeség szolgálataim végzésében. Hálás a lelkem, mert lelkipásztori szolgálatom alatt mindvégig hozzám illő segítő társ állott mellettem. Feleségem 22 évig volt a nagybaconi gyülekezet kántora. A lelkipásztor-feleség, tiszteletes asszony a legőszintébb bírálója vagy elismerője az igeszolgálatnak. Feleségem elismerését úgy szokta kifejezni, hogy egy-egy prédikáció után felpillant rám, ilyenkor rám csillan a szeme. Bizony volt alkalom, hogy vártam ezt a felpillantást, felcsillanást, de nem jött, elmaradt.

Igénk a megemlékezést is említette. Nagyon elítélendő volna, ha most azt mondanám: Nem akarok emlékezni rátok. Éppen az ellenkezője az igaz. Emlékezni óhajtok rátok. Kitörlődött belőlem minden, ami kellemetlen volt, - csak a szépre emlékezem. Szép, boldog 30 esztendő telt el Nagybaconban. Eszembe jutnak kedves emberek, akik Isten kegyelméből még élnek. Emlékezek drága emberekre, akik már pihennek. „Óh, mily, sokan elaluvának a 30 esztendőben,/ kik nálunknál jobbak valának, szálltak temetőbe.” Az évek múlásával gyorsabban jön a feledés. De az ige adott egy jó tanácsot, - én ezt fogom gyakorolni, s így hiszem, hogy későbbre marad az arcok s emlékek elmosódása, kitörlődése. Imádságaimban ott lesztek testvéreim. Legyen ez kölcsönös mindkét részről! Áldásos az egymásért mondott buzgóságos könyörgés.

Búcsúznunk kell. Nem öröm a búcsúzás. Megszoktuk a 30 esztendő alatt egymást. Lelki szálak szövődtek. Ezeknek a meggyengülése, vagy megszakadása érzékenyen érint. Mégsem akarok érzékenykedni. Még egyszer ígérem: emlékezni fogok rátok.

Végül engedjétek meg, hogy bocsánatot kérjek, ha valakit akaratlanul megbántottam volna. Én is kész vagyok megbocsátani mindenkinek, mindenért.

Köszönöm a szeretetet, amellyel körül vettetek. Köszönöm az anyagiakat, amellyel részeltettetek. A minden kegyelemnek Istene adja, hogy sokszor találkozzunk még a földi életben és találkozzunk Krisztus kegyelméért az örökkévalóságban. Ámen.

A nagybaconi 30 év után. (Beszámoló)

Mennyei Atyám 1956-ban hívott el az ő szolgálatára. Erre öt esztendő alatt felkészültem. három évet Bözödön, tízet Székelymuzsnán és harmincat Nagybaconban szolgáltam. Boldog volnék, ha úgy ítélné meg ezt a szolgálatot a mi Urunk, hogy ez az ő dicsőségét és drága népünk javát munkálta.

Itt, most a Nagybaconban eltöltött 30 esztendőt szeretném számok, tények formájában felidézni. Ezt a kis beszámolót egy szerény megemlékezésnek szánom. Megemlékezés…, összefüggésben Istennel és veletek, nagybaconi testvéreim. Minden, amit elértünk Isten segítsége és a jó indulatú emberek munkája, adománya nyomán volt lehetséges.

A gyülekezet változását, alakulását nézzük legelőbb!

Keresztelésben részesült az eltelt 30 esztendő alatt: 414 férfi, 386 nő, összesen 800. Legtöbb 1977-ben, 50 , legkevesebb 1994-ben, 13.

Temetés 701 volt. 360 férfi, 341 nő. Két 102 éves nőtestvérünket temettem. Egyiknél 39 nap hiányzott a 102 esztendőből, másiknál 10 hónap. A legfiatalabb kislányka 2 hónapos volt, Az eltemetettek közül sajnos 30 öngyilkos volt. 25 férfi, 5 nő. A legidősebb 80, a legfiatalabb 14 éves.

Házasságkötés 323 történt. 221 egyező, 102 nem egyező vallású pár. A házasságra lépettek közül 165 pár telepedett le és lett új család.

Beköltözött 70, kiköltözött 339 személy. Ezek közül 45-en távoztak külföldre.

Hozzánk, a református vallásra tért 67, kitért 7 személy.

Összesen 679 ifjú konfirmált, tett fogadalmat Istenhez és az Anyaszentegyházhoz való hűségéről.

Emlékezzünk néhány percig nevezetes eseményekre, nagy ünnepekre, egyházi rendezvényekre. Sajnos van egy örök igazság, melyet egyik költőnk így fogalmazott meg: „Az ünnep, az ünnep halandó,/ Csak a hétköznap maradandó.” Püspök-járások voltak. 1978-ban Nagy Gyula, néhai püspök úr hirdetett igét a nagybaconi szószéken, Sepsi és Telegdi Bacon egyesítésének centenáriuma és az újra öntött harang felszentelése alkalmából. 1992-ben Dr. Hegedüs Lóránt, dunamelléki püspök volt a vendégünk és szolgált népes gyülekezetnek. 1998. május 9.-én püspöki vizitáció volt a gyülekezetben. Dr. Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspöke látogatta meg hivatalos személyekkel a gyülekezetet és végzett ez alkalomból igehirdetői szolgálatot. Számos esetben szolgáltak még holland és magyarországi lelkipásztorok. Szép találkozásaink voltak sárospataki, szerencsi, szolnoki, göllei csoportokkal. Két alkalommal magyarországi gyülekezeti kiránduláson jártunk. Részt vettünk csoportosan a Reformátusok II. Világ találkozóján Debrecenben. Az ifjakkal egy fónyi táborozáson töltöttünk emlékezetes napokat. A Reformátusok III. és IV. Világtalálkozóját sem hagytuk ki. Ez alkalmakkor Marosvásárhelyre, illetve Sepsiszentgyörgyre utaztunk. Hosszas lenne mind elősorolni az egyedi és évente ismétlődő rendezvényeket. Voltak emlékezetes alkalmai gyülekezeti életünknek.

Szeretnék megemlíteni egy nem látványos, de számomra annál emlékezetesebb lelkipásztori tevékenységet. Ez a családlátogatás. 14 éven át minden családhoz elmentem telente Bibliámmal és imádságommal. 16 éven át pedig két részre osztva gyülekezetet látogattam a családokat. Ilyenkor tekinthettem pontosabban bele a hétköznapokba, gondokba, sok nagy életkérdésbe. Külön köszönöm az őszinte megnyilatkozásokat, csak így alakulhattak ki biztató lelki gondozói beszélgetések. Isten és a gyülekezet iránti felelősséggel jelenthetem: nem hanyagoltuk el a kötelező, hivatalos alkalmakon felül a lelki élet állandó ébren tartását szolgáló lehetőségeket. Az eredmény ilyen tekintetben lehet, hogy nem látványos, de merem hinni, hogy nem volt hiábavaló a magvetés.

Külsőségek tekintetében már sokkal több látható nyoma van az eltelt 30 esztendőnek. Az új építkezéseket és használati tárgyak gyarapodását említeném legelőbb:

Kitoldottuk a harangozói lakást konyhával és kamrával. Garázst építettünk a papi lakon. Csempe kályhákat rakattunk egyházi épületekbe. 35 méter híján egy km. hosszú kerítést készítettünk beton sasokkal és dróthálóval. Ennek a megvalósításnak felettébb örülök, mert a kerteket azóta nevezhetjük igazán kerteknek. Azóta megváltozott a temető képe is. Az egykori bozótra ma már joggal mondják rá az idegenek, hogy gondozott, szép temető. Megszaporodtak az értékes síremlékek, mióta kerítés védi az építményeket. Fúrattunk egy kutat a temetőben. A templomba kivezető lépcsők mellé karzatot készítettünk. Öntettünk egy harangot. Felszereltünk három vascsillárt a templomba. Szőnyegek, szivacspárnák a padokra, varrottasok 80 százaléka, deszkapadlózat mind a 30 év alatt készült.

3 nemesfém kehellyel gyarapodott egyházi kegyszer-készletünk. Elektromos orgonát, 2 harmóniumot, halottas kocsit, palástot szereztünk be az egyháznak. Járda készült a paplak udvarán, bevezettük a földgázt a lakásba, két értékes faragott csillár díszíti parókiánkat, szép szőttes függönyök imatermünket. Edényeket vásároltunk, felszereltük az úgynevezett légátus szobát bútorzattal és használati tárgyakkal. Sok leltári tárggyal egészítettük ki egyházi vagyonunk: fürdő szobai, konyhai felszerelések, képek, padok, székek és számos könyv a gyarapodás jele.

Megemlíteném a javításokat, legalább a nagyobbakat, hiszen igyekeztünk ezen a téren is. A templomot, tornyot, torony fedelét javíttattuk, festettük, meszeltettük két alkalommal. A templombelsőn egy alkalommal végeztünk nagyobb javítást, meszelést, festést, másodszor csak kisebb munkálat volt. Többször javíttattuk, de egyszer átforgattuk az egész templom fedélen a cserepezetet. Érdekesség képen megemlítem, hogy a templom fedele kiterítve 7 ár terület. A lelkészi lakást kívülről 3 alkalommal javítottuk, meszeltettük, egyszer átforgattuk a cserepeket. Belülről nem is tartottam nyilván a javítások számát. Javítottuk a kántori lakást, a Kós Károly által tervezett, és egyelőre csak használatba vett imatermet. Az összes épületeinkre csatornát szereltettünk. A célnak megfelelően alakítgattuk, javítottuk a melléképületeket. Sajnos még a végére is jutott egy nagyjavítás. 2002 évben teljesen felújítottuk a nagy hó miatt összeroskadt kántori telken található csűrt. Harangjainkat már két alkalommal szereltettük fel villany meghúzásra. sajnálom, hogy jelenleg sem működnek. Folyamatban van az orgona villanyfújtatásra való átszerelése. Örülök a 120, már jó részt termőre fordult gyümölcsfának. A temetőben és körülötte 200 fenyőfa és díszfa hirdeti a plántáló, ültető kedvet.

Megemlítem azt is, hogy temetőnket kibővítettük 15 árnyi területtel. Ezen kívül visszakapott az egyház 5 hektár mezőgazdasági területet. Folyamatban van a második 5 hektár visszaszolgáltatása. Erdő területből 30 hektárt kapott vissza egyházközségünk. Remélem, ezen területek ésszerű felhasználása hozzá járul ,hogy anyagi és lelki téren is még többet tudjon felmutatni az egyházközség.

A lelki mellet, íme, bőven volt anyagi tevékenység. Mindez azért volt lehetséges, mert nagyobb részt megértő gyülekezeti tagokra találtam, segítő gondnokok, szolgálatkész presbitérium vett körül. Ahogy a sportra szokták mondani: csapatmunka volt. Mindent elmondani mit csináltunk nem lehet. Ezen belül, hogy magam mit miért csináltam magyarázni hosszú lenne…

Ha életemet, munkámat vezérlő gondolatom kérdeznétek, egy idézettel válaszolnék:

„Próbáljatok úgy élni, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagytok, de nagyon hiányozzatok onnan, ahonnan elmentek.” Nagybacon, 2003. június 29.

Folytatás következik...