Újból átélt múltam (25) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor
- Tordai Árpád
- 2020. jún. 20.
- 14 perc olvasás
Már nehéz is az emlékeket felidézni, hiszen évtizedek teltek el a rendszer bukása óta. No meg a rosszat az ember nem szívesen emlegeti, el akarja felejteni. Az is igaz, hogy életemnek nem elhanyagolható része az egyház és lelkipásztorok nehéz, kiszolgáltatott helyzete ebből az időből. Tehát mégis leírom emlékeimet, hogy olvassák azok, akiket érdekel. Bár emlékeimben szerepelnek az egyes történetekkel kapcsolatosan nevek is, írásomban jó meggondolásból mégsem írom le őket. Gyermekeikre, bizonyára értékes utódaikra nézve maradjanak névtelenek.
1952-56 között tanítóképzőt végeztem. Másod éves koromban megtudtuk, hogy az előző évben végzettek közül két személy nem a tanítást választotta, elmentek államvédelmisnek (szekuritate) Székelyudvarhelyre. Elég különösnek ítéltük ezt, de egy idő után napirendre tértünk a kérdés fölött. A fiatalemberekkel jól ismertük egymást. Székelyudvarhelyen jártomban, keltemben többször összefutottam velük az utcán. Köszöntünk egymásnak, de ennyi volt az egész. 1963-73 között székelymuzsnai lelkipásztor lettem, tehát az udvarhelyi rajonhoz tartoztam. Egyszer Udvarhelyen újból találkoztam az egyik személlyel. Akkor már nem csak köszöntött. Megállított. Megkérdezte, hogy megy a sorom Székelymuzsnán. Nem panaszkodtam. A megfelelő elővigyázatosságra is ügyeltem a beszélgetésnél. E bevezető után rátért, hogy: mindent tudunk rólad. Elkezdte sorolni székelymuzsnai tevékenységemet. Pontosabban ismerte a külföldiekkel való találkozásaimat, mint én. Tisztában volt szolgálataimmal, miket prédikáltam. A hallottaktól földbe gyökerezett a lábam. Nagyon kellemetlenül érintett, hogy ennyire figyelnek. A rám állított ember jó munkát végzett. Bár félnem nem kellett, mert semmi rendszer ellenest nem cselekedtem, szinte rémületet okozott mégis ez a beszélgetés. Az ismerős közben azt is megemlítette, hogy amit most tudunk rólad az nagyrészt jó dolog, de vigyázz magadra nehogy valami rosszat csinálj, mert mi nagyon kemények is tudunk lenni. Hát ez volt az első meglepő élményem a szekuritátéval.
1973-tól 2003-ig Nagybaconban szolgáltam. Egy fiatalember, ha szép nagy pászmát kap, ahol dolgozhat, és elég erőt is érez magában a munkához, nekilendül a tevékenységnek. Ezt tettem én is. Nagybaconban sok mindennel foglalkoztam. Lendített a szép munkamező, az igény, no meg az én elhivatottságom, hiszen a fiatal emberek legtöbbikének van egy ilyen érzése: Én fogom megváltani a világot. Természetesen később módosítja ezt az önhitt érzését.
Ilyen munkák és érzések között egy szép napon megjelent egy szekuritatés tiszt civilben és a következőket mondotta: Lelkész úr! Mi szemmel kísérjük, hogy maga mit csinál. Maga túllépi a szolgálati területét. Az egyháznak meg van a statutuma, amelyet az állam is elfogadott. Maga maradjon meg a statutumban biztosított keretek között. Ne lépje át az előírásokat, mert a következő találkozásunk már nem csak figyelmeztetés lesz. Amúgy is tudnia kell, hogy az egyháznak meg vannak számlálva a napjai. Az egyház mind jobban gyöngül, elhal nem sok idő múlva. Csak annyit tehetek hozzá ehhez a találkozáshoz, hogy ez nem volt a legkellemesebb bevezető nagybaconi éveimhez.
Amikor 40 éves lettem, néhány kortársammal elhatároztuk, hogy megszervezzük a 40 évesek találkozóját. Szokatlan eseményre készültünk, ilyen még nem volt Nagybaconban. A hír hamar elterjedt. A szervezés ügye eljutott a vezetőség fülébe. Az akkori párttitkár kétségbe volt esve: Mi lesz ebből? A Néptanács vezetősége már tovább ment. Behívattak a zöld szobába. Arra próbáltak rábeszélni, hogy ne szervezzük meg a találkozót. Nem álltam el a tervtől. Akkor arra kért, hogy legalább én ne beszéljek. Ezt sem tudtam megígérni. Ilyen bevezető után elérkezett a találkozó napja, melyet a Hatod csárdában rendeztünk meg. Természetesen beszéltem, de tudtam azt, hogy védenem kell magam. Leírtam beszédem 3 példányban. Amikor fölálltam elmondására a szöveg két példányát kiosztottam a mellettem ülőknek. Felolvastam a nálam maradtat. Éreztem, hogy így lesz jól, mert nagyon figyelnek, különben félremagyarázhatnak valamit. Jó volt az elővigyázatosság, mert később megtudtam, hogy a csárda emeletén 3 szekuritatés volt elhelyezkedve, bizonyára teljes fegyverzetben, felkészültségben, hiszen a rendszert csak meg kellett védeni egy pap és néhány lelkes ember nagyszabású összeesküvésétől. Becsületükre váljon mindnyájuknak, az erősebb oldalon állóknak, ezzel befejeződött ez esetben minden.
Nagybaconba kerülésem után 14 éven át betöltöttem az uzonkai Kálvin otthon gondnoki tisztét is. Ez idő alatt pásztoroltam néhány uzonkai hívemet. Szomorúan kellett tapasztalnom, hogy betört Uzonkába a jehovizmus. Először a római katolikus csángók lettek jehovisták, de kezdtek kacsingatni néhányan református híveim közül is feléjük. A jehova tanúinak a felekezete ebben az időben tiltott volt. Ezért volt alkalom, hogy szemrehányást kaptam az államvédelem részéről, hogy nem ügyelek eléggé híveimre. Ez még a kisebbik ügy lett volna, de egy alkalommal néhány Kálvin otthonunkban tartózkodó személy énekelgette a magyar és székely himnuszokat, valamint az Árpád apánk ne féltsd ősi nemzeted kezdetű éneket. Megjegyzem, ott az eldugott helyen ez nem volt olyan óriási ügy. Az ital hatása alatt a vendégek sokszor szabadjára engedték hangjukat, cselekedeteiket. Pl. történt olyan eset, hogy komoly értelmiségiek Ku-Klux-Klánt játszottak. A fejükre terített fehér lepedőkre a szem, orr részeknél lyukakat vágtak, így ijesztgették egymást. Máskor téli időben a nylon edényekben szánkóztak. Azok a hidegtől és a túlságos igénybe vételtől mind elhasadtak. De az említett éneklést valaki befújta a szekuritaténak. Elkezdődött az én kálváriám. Egyszer a nagybaconi milicista azt parancsolta, hogy másnap reggel menjek be a szentgyörgyi miliciára, emlékem szerint a 26-os szobába. Mielőtt ezt megtettem, elmentem az egyik barátomhoz, aki már megjárta ezt a szobát. Megkérdeztem: mit várhatok? Kértem, hogy egy kicsit készítsen fel a helyes viselkedésem érdekében. Elmondta a forgatókönyvet. Tisztességgel bevezetnek egy elegáns szobába. Leültetnek egy nagy fotelbe. Szóba állnak veled. Néhány mondat után azt mondja a tiszt: valamire szükségem van és elmegy. Ekkor vigyázz, maradj a helyeden, nézegess egykedvűen erre-arra. Ne nyúlj semmihez. A szoba be van kamerázva. A másik helységből figyelnek. Ha rendszerellenes tevékenységről kérdeznek, ítéld el a dolgot. Ezzel az egy kihallgatásoddal nem fog befejeződni az ügyed. Minden úgy lett szó szerint, ahogy a barátom jelezte. Azt nem mondta, de én még pluszban megfigyeltem, hogy az illető asztalán volt egy edény tele írószerekkel. Beszélgetésünk kezdetén egy fekete szárú írószert elnyomott balról jobbra. Ez bizonyára a magnó bekapcsolását szolgálta.
A vád az volt ellenem, hogy Uzonka egy bűnfészek. Uzonkában államellenes szervezkedés folyik. Benne vagyok ebben a szervezkedésben. Tiltakoztam a vádak ellen. Viszonylag hamar és csendesen lejárt az első kihallgatásom. A felkészítő lecke védekezéstanból jól fogott. A második kihallgatásom már nem volt ilyen sima. Ketten jöttek, ketten kérdeztek, együtt vádoltak. Az új fiú mindegyre kiment. Amikor visszatért megújult erővel vádolt, ordított. Alkalmazta a megfélemlítés lélektanát. Hátulról fölém hajolt, úgy szidott, kiabált. Ilyenkor egy kicsit izgultam is, hogy megüt. Nem történt ilyen. Ismét utamra engedtek. Emlékem szerint volt még egy hasonló találkánk. Aztán elkövetkezett az utolsó menet. Idegölő bevezető után le kellett írnom uzonkai tevékenységem, s hogy mit tudok az éneklésről, vallásos szervezkedésről? Ők sokkal többet tudtak, vagy feltételeztek az egészről, mint én. Amit tudtam egy ív lapra magyarul leírtam. Ekkor jött a legérdekesebb mozzanat. A kihallgató tiszt elolvasta írásom. Ezt mondta utána: No, írja még hozzá amit diktálok! És elkezdte diktálni: „Ekkor és ekkor Uzonka ügyében megjelentem a milicián. Figyelmeztetést kaptam. Elismerem hibámat.” Erre én azt mondtam. Ezt nem írom le. De írja! Nem írom. Így váltottuk a szót háromszor-négyszer. Ekkor én ezt mondtam: Eddig is egyedül írtam. Tessék megengedni, hogy egyedül fejezzem be. Jó vagy rossz, azt vállalom. Végül megengedte, hogy saját mondataimmal fejezzem be írásom. Ezzel aztán lezáródott ez az ügyem is.
Egyházi tisztújításra került sor a Sepsi Református Egyházmegyében. Tudtuk, hogy a titkos rendőrség egy neki megfelelő lelkészt akar esperesnek. Én abba a pártba tartoztam, akik ezt a kollégát nem akartuk erre a tisztségre. Néhány teológus évet együtt töltöttem vele, jól ismertem erényeit, gyöngéit. Az ügy a szekuritatéig jutott. A választás előtti napon újból behívattak a nagy házba. Velem együtt még szintén behívót kapott egy felső háromszéki kolléga. Hát leírhatom, hogy ez alkalommal az első percektől kezdve nem kényeztettek. Kettőnket beállítottak egy akkor helységbe, mint egy szűk WC fülke. Órákon át ott tartottak. Háromszéki kollégám egy sokkal kisebb termetű ember volt nálam. Szembeálltunk egymással. Egyszer felnéz rám és ezt kérdezi: Te Laci, vajon itt ma minket megvernek-e? Semmit sem lehet előre tudni, de nem hinném – válaszoltam. Külön hívattak fel. Ijesztgettek. Kiabáltak. Pl. Maga még sírni fog. Megmondták ők kit akarnak esperesnek. Fenyegettek, hogy velük ne merjek ellenkezni. Aztán elengedtek. Nem tudom, felső háromszéki kollégámmal hogy beszéltek, de ő másnap nem jött el a szavazásra. Én ott voltam és természetesen az ellenjelöltre szavaztam. Sajnos elbuktuk a választást. „Ők” győztek.
Eljött 1989 decembere. Tudtunk Tőkés László temesvári dolgairól. A TV-ben láttuk a conducator utolsó szereplését a bukaresti nagygyűlésen. Következett menekülésük és a kommunista rendszer összeomlása. Nemzeti Megmentési Front alakult országosan és a helységekben. Nagybaconban én is tagja lettem a Bizottságnak. Szerepem abból állott, hogy néhány éjszaka, pár lelkes emberrel őrködtünk a Néptanács épületében. Ekkor már kezdtek hidegek lenni. Tüzelni kellett. Kéznél voltak a conducator piros könyvei, a fa között igen jól égtek. Volt olyan őrködő is, hogy minden biztatásunk ellenére sem mert „könyvet égetni.”
Ezekben a napokban néhányszor felmentem a varrodába. Beszéltem azokhoz, akik rám hallgattak. Arra biztattam mindenkit, hogy ügyeljünk a békességre! Legyünk türelmesek. Reménykedjünk, hogy jól fog alakulni minden.
E napok egyikére esett egy nagy összegyülekezés a milicia épülete előtti utcán. A néhány milicista közül az egyik szadista, hitvány alak volt. A népharag őt akarta megbüntetni. Kb. 200-250 ember lehetett a tömegben. Hangosan kiabáltak. Egyelőre két milicista a vaskerítésen belül remegett. A tömeg kívülről nyilvánította ki haragját. A tömegben lévő néhány bölcs ember úgy értékelte, hogy itt mindjárt nagy baj lesz. Valamit tenni kell, mielőtt visszafordíthatatlan esemény következnék. Üzentek utánam. Nem akartam az ügybe beleártani magam. A gyermekek által közvetített üzenetre nem mozdultam. Végül egy komoly ember jött utánam. Ekkor már bementem a tömegbe. Tudtam, hogy szólanom kell. Azt is tudtam, hogy ha idejöttem, a békességnél mást nem mondhatok. Hej, pedig a lelkem legmélyén én is gyűlöltem azt a hatalmával visszaélő alakot. Tudtam viselt dolgait. Egy kis fegyelmezés el kelt volna neki. Azonban mindezeknél erősebb volt bennem az az érzés, hogy nekem a békességet kell munkálnom. Nehézséget okozott, hogy rám figyeljen a zajongó nép. Nem templomban voltunk, ahol a lelkipásztor beszél, más pedig hallgat. Itt mindenki sérelmeit kiabálta. Akiket erdőlésért büntetett meg, a pénzüket követelték vissza. Valóban vissza is kapták. A szadista milicista belemarkolt a zsebébe, és adta a kért összeget. Akiket megvert, neki akartak fizetni természetben. Nagy volt a zűrzavar. Ahhoz, hogy rám hallgassanak valami hatásosat kellett a tömegbe kiáltanom. Ezt kiáltottam: Testvérek, én is voltam a securitátén. Erre felfigyelt mindenki. Aztán mondtam mindent, ami eszembe jutott. Megtartottam egyik legrosszabb beszédemet. Úgy látszott azonban, hogy mondtam olyan dolgokat is, melyeknek foganatja lett. Ott az utcán elhatároztuk, hogy elküldjük ezt a durva személyt s még egy társát Nagybaconból. Megparancsoljuk, hogy soha többet vissza ne jöjjenek. Így lett. Néhány ember védelmében Skodájukba ültek és elmentek keresztül a tömegen. Szegény haragosok már csak annyit tehettek, hogy az autó kerekeit rugdosták. Aztán elhalkult a zaj. Vasárnap reggel lévén, én arra biztattam a tömeget: menjünk templomba! Hazatávozott a nép, s valóban a templomba is sokan eljöttek ezen a karácsonyt közvetlenül megelőző vasárnapon. Még annyit tennék hozzá, hogy ez alkalommal volt egy olyan román milicista is, aki a nagy népharag közepette a tömegben járt-kelt, beszélgetett. Senki sem bántotta őt. Tehát nem nemzeti ellentét szította a népharagot, hanem az elszenvedett sok durvaságnak a megtorlása. Megjegyzem azt is, hogy nem egyedül intéztem ezt a nagy fordulatot. Néhány bölcs, rendes emberrel együtt szólottunk, tevékenykedtünk. Az idő telik, az emberek felejtenek. Ma már van olyan, aki tagadja ottlétemet, szerepemet. Teljesen magának tulajdonítja az ügy jó kimenetelét. Én ezért egyáltalán nem neheztelek rá. Fontosnak tartom, hogy Nagybaconban nem következett be haláleset, mint több helyen másutt. Nem kellett senkinek megjárnia a börtönt szerepe, tette miatt.
Mint ahogy az általában lenni szokott, valakinek a végén mindenért el kell vinnie a balhét. Következtek a bányászok bukaresti kiruccanásai. Ismert, hogy azon az alapon, hogy nekik mindent szabad, egy-egy ilyen útjuk alkalmával törtek, zúztak, ami útjukba akadt. Valaki nagyon engedékeny volt irányukban, talán biztatta is őket, hogy ezt tegyék.
Akkor még vidékünkön is virágzott a szénbányászat. Tisztelet a kivételnek, de a mi bányászaink is beképzeltek lettek. Ilyen előzmények után végeztem a szokásos téli családlátogatást. Bementem az egyik bányásznak a házába. A bányász egy kicsi széken ült a háza közepében. Meg sem moccant belépésemre, köszönésemre, hanem a következő mondattal fogadott: „Aztán magára valami panaszom van. Miféle panasza van … bácsi? – kérdeztem én. Maga milicista barát. Maga családlátogatásra is csak azért jár, hogy aztán jelentse, amit itt lát és hall.” Nagyon meglepődve, de nyugodtan a következőket mondtam. (név) én, mint lelkipásztora azt tanácsolom, hogy menjen el Sepsiszentgyörgyre idegorvoshoz és vizsgáltassa meg a fejét, hogy rendben van-e? Erre ő felugrott kicsiszékéről. Szembe állott velem, hasa majdnem érte az enyémet s újból beszélt: „Maga megjárja, magát megüti az éjszaka.” Nekem ez volt a válaszom. (név) Tudja meg, hogy én magától sem ésszel, sem kézzel nem félek. Mutattam is a kezemet és a fejemet. Erre köszöntem. Békesség Istentől! és elmentünk. Egy presbiter társaságában voltam. Hát így járt le ez a rendhagyó családlátogatás. Még mástól is kaptam szemrehányást tettem miatt, de az az ember részeg volt, részegen jött végig és ordított a parókia udvarán. Becsületére váljon másnap reggel küldte a fiát, aki arra kért, hogy bocsássak meg az apjának, mert hanem felakasztja magát. Megbocsátottam. Nemsokára súlyos beteg lett. A baróti kórházban meglátogattam. Halála után tisztességgel elvégeztem a temetési szertartást.
Nagybaconban nagyjából tudtam ki van rámállítva. Nagyon ügyeltem feleleteimmel, amikor ő elég átlátszó kérdéseket tett fel. Beszélgetéseink alkalmával legtöbbször a méhekre tereltem a szót. Őt is érdekelte ez a szép foglalkozás. Tudtam, hogy ez már olyan téma, amely bajt nem okozhat.
Érdekes volt községi vezetőkel való kapcsolatom. Általában beszélő viszonyban voltam mindnyájukkal. Beszélgettünk hivatali helységekben, még az utcán is a puszta köszönésen túl. Örök emlék marad félénkségük utcai találkozásainknál. Kapkodták fejüket, mint a védtelen terepre tévedt gyík. Ha megláttak valakit, azonnal félbeszakították a diskurzust. Egyik vezetővel szerettem beszélgetni. Nem volt buta ember, sok könyvet olvasott. Kértem, hogy egyszer szedjen fel a kocsijára, amikor megy valahová, és vigyen el, hogy beszélgessünk egy jót. Sohasem tette meg.
Volt egy olyan vezető is, aki egy kicsit kapatosan, de minden húsvétkor eljött a parókiára és megöntözte feleségem. Ha színház jött Nagybaconba, vagy valamilyen kulturális esemény volt a jól megszokott harmadik sorba a kultúrotthonban elküldte, biztosította a helyjegyet.
Még számos történetre emlékszem a kommunista időből. Még sok kitérője, részlete van a leírtaknak is. De hát minden bemutatására sokkal több hely és idő kellene. Hála Istennek, hogy eltelt ez az időszak. Meghalt a kommunizmus. De jól mondta valaki: „Meghalt a kommunizmus, de temetetlen maradt s ezért ma is fertőz.”
Nem volt hivatalos vallásoktatás. Ha valamelyik lelkész nem végezte ezt, egyáltalán nem számított negatívumnak. Az a lelkész, aki végezte szombat délutántól vasárnap délig tehette a templomban, vagy lelkészi irodában. A tantestületnek kötelessége volt erre az időre rászervezni valamit. Feladat volt, hogy a gyermekeket valamiképp meg kell akadályozni a vallásórákra járásban. Valóban voltak olyan túlbuzgó tantestületi tagok, akik ezt teljesítették, sőt túlteljesítették. Volt idő, amikor a nagybaconi Templom utca sarkán ott állott a tantestületi tag és rászólt a lelkészi iroda felé tartó gyermekekre: Hová mentek? Ha vallásórára jártok, annak rossz következménye lesz. A gyermekek az ilyen túlbuzgókon könnyedén kifogtak. A kritikus utcát kikerülve a kerteken át mentek el a vallásórákra. Történt olyan is, hogy az iskolai órán fel kellett állniuk azoknak a tanulóknak, akik mégis elmentek előkészítőkre. Megkapták a megfelelő fegyelmezést, talán még rossz jegyet is. A ilyen durva megnyilvánulások nem érték el a kívánt hatást, de azt már igen, hogy a lelkész által nehezen felépített hitbeli épületet a hitetlen, gúnyos megjegyzések rövid idő alatt szétrobbantották. Újságokból, kultúrműsorokból úgy folyt a kommunista propaganda, mint a csapból a víz.
Az én nagybaconi első időmben a vallásórák kiiktatását célzó rendkívül kirívó esettel nem találkoztam. Az előzőkben leírtakat csak hallottam, magam nem tapasztaltam. Nem lett jobb az én időmre sem a rendszer, de talán már belefáradt a tantestület a szélmalomharcba. Jómagam igyekeztem az engedélyezett keretben maradni. A konfirmációt, amely úgy szólva az egész helységet megmozgatta, az iskolai év lezárása utánra tettem. Szóval nem ellenkeztem senkivel, velem sem ellenkeztek. Csendben folyt a gyermekek vallásos nevelése is. Az eredmény tudom, hogy nem volt rendkívüli, de az a gyermek, aki eljárt az órákra és megkonfirmált, kapott egy kis alapot. Ha ennél az eligazításnál nem állott meg, hanem tovább ment a megmutatott úton a hitélet révébe jutott. Természetesen akadt néhány ilyen tanítványom. De azoknak sem tűnt el nyomtalanul az életükből a vallásoktatás, akikből nem lett hívő ember. Ez mindenképpen hozzájárult általános műveltségükhöz.
A változás sokat könnyített a vallásoktatáson. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy a lelkész belépjen az iskolába tanítási céllal. A változás után hetente egy óra minden osztályban hivatalos vallásoktatásnak lépett elő. A lelkész órarend szerinti iskolai órán foglalkozott a tanulókkal. Én is bejártam az iskolába. Megértő volt az órarendkészítő tanár, két napba sűrítette bele a heti 12 órámat. Nem volt éppen könnyű a 6-6 óra, de el lehetett végezni, no meg jól megfizették. Tanári kategóriába soroltak, így számították ki a fizetést, s igazán elmondhatom, az elvégzett munkát jól honorálták. Történt egy olyan alkalom, amikor ezt a tanáriban meg is jegyeztem. Lett nagy felzúdulás elégedettségem miatt. Az igazság az, hogy nekem nem volt nehéz leadnom azt az anyagot, amely úgy szólva, a kisujjamban volt. Szóval így ment a vallásoktatás 12 éven át. Minden iskolai év kezdetén igehirdetéssel és imádsággal szolgáltam az iskolában. A tantestület tagjai vegyes érzelmekkel fogadták ezeket a dolgokat. Voltak olyanok, akik jó néven vették, értékelték tevékenységem. Mások még magukkal hozták a régi idők ideológiáját, s én szemükben nemkívánatos személynek számítottam. Az igazság az, hogy bármilyen is volt a lelki hozzáállásuk velem szemben, nem éreztettek semmit, jó képet vágtak az egészhez. A hátam mögött pedig nem tudom mit mondtak.
Az iskolai vallásoktatáson túl, még a lelkészi irodán is foglalkoztam minden szombaton 3 csoportban az iskoláskorú gyermekekkel. Különösen az elején nagyon hűségesen járt ezekre az alkalmakra is miden gyermek. A három csoportból egy a konfirmándusok voltak. A változás után a konfirmáció is visszakerült a régi időkből hagyományossá vált Virágvasárnapjára. Bőven lehetett foglalkozni a konfirmálókkal is. Meg is tettem, amit csak tudtam. Emlékszem, hogy annak idején az engemet konfirmációra előkészítő lelkész feladta a kátékérdéseket, kikérdezte szó szerint, s ezzel le volt zárva az ügy. Én nagyon törekedtem arra, hogy mindent megmagyarázzak, megértessek. Ha valakinél nem ment szó szerint pontosan a szöveg, de a lényegét tudta a hitbeli témának, tökéletesen elégedett voltam az ilyen tanulóval is. Az nyilván úgy volt, hogy sokan nem vették komolyan sem így, sem úgy az előkészítőt. Ilyenkor az vigasztalt, hogy azért minden osztályban akadt néhány olyan gyermek, akik be tudták mutatni, hogy én komolyan vettem a feladatom. A konfirmáció az én megoldásom szerint gyülekezeti ünnepély volt. Hadd örüljön minden szülő: íme, az én fiam, lányom. Miért legyen ezen az ünnepi istentiszteleten szorongás, szégyenkezés? Ezért azt tettem, hogy az utolsó héten bár nem mondtam meg, hogy ez a te kérdésed jó néhányszor mindig ugyanazt kérdeztem az ifjaktól. A nagyon gyengékkel külön sokat foglalkoztam. Így aztán valóban szép ünnepély volt minden konfirmáció.
A konfirmándus ifjakkal való foglalkozás nehézségének érzékeltetésére, leírok egy nagyon kellemetlen esetet. Ebben a korban nagy a kíváncsiság, mindenre rákérdeznek, mindenhová benéznek, mindent kipróbálnak. Történt olyan, hogy a konfirmációi nagy ünnepélyen nem szólott az orgona, mert a templomba belopódzó ifjak kipróbálás közben elrontották a hangszert. Elég kellemetlen ügy volt ez is, de történt ennél sokkal rosszabb. Még ma is elborzadok, ha visszagondolok az eseményre. Általában az volt a gyakorlatom, hogy toronyba, kriptába minél hamarabb elmentünk csoportosan. Ezzel kielégült kíváncsiságuk és többet nem foglalkoztak vele. Amikor én ott voltam jók voltak ezek az ismerkedések, mert elmagyaráztam mindent, amit csak tudtam és fontosnak tartottam. Pl. a toronyból megmutattam a hosszan elterülő Nagybacont. Megnéztük a harangokat. Az egyik éppenséggel 1575-ben készült. Látszott a toronyból Bodos, Kisbacon.
Történt egy alkalommal, hogy két fiú engedélyem nélkül fellopózott a toronyba, s míg én a torony alatt magyaráztam a templomról, a torony támpillérein látható régi feliratokat mutogattam, az egyik fiú fentről az ablakon át ledobott egy fél téglát. A tégla, Isten védelmező szeretetének köszönhetően az egyik kislányka válla mellett 20 cm-re zúgott le és fúródott bele a földbe. Az ijedtséget, amit akkor átéltem nem lehet leírni. Igazán csak Isten gondoskodása mentette meg a leánykát a tragédiától, engem pedig egy életen át tartó lelki vádtól, esetleg még a polgári törvény büntetésétől is. Hát én akkor felordítottam a torony ablakán kikandikáló fiukhoz, hogy azonnal jöjjenek le! Hallgattak komoly parancsomra. Amikor leérhettek s kezem ügyébe kerültek mindkettőnek akkora pofont adtam, ami csak kitelt tőlem. Természetesen az agymosás sem maradt el. Nem is emlékszem, hogy más gyermeket megütöttem, megvertem volna, de azért a két hatalmas pofonért sohasem éreztem lelkiismeret furdalást.
Még azt szeretném megörökíteni, hogy a változás után nagyon nagy volt az eufória az ifjúság körében is. Rengetegen jártak az ifjúsági foglalkozásokra. Az irodában 53 szék volt, de nem fértek le azokra, így két csoportra kellett osztani a látogatókat. Az ifjúsági foglalkozást úgy vezettem, hogy megfelelő bibliaórai bevezető után próbáltam egy kis magyar történelmet is tanítani, hiszen ilyen tekintetben nagyon nagy volt a hiányosság. Utána éneklés következet egyenlő arányban egyházi- és népdal. Egy darabig nagyon szépen ment minden. Néhány magyarországi vendég éppen olyankor érkezett, amikor folyt az ifjakkal való foglalkozás. Csodálkoztak azon, amit láttak és tapasztaltak, hiszen náluk ilyen megmozdulás az ifjak körében sohasem volt. Nálunk sem tartott sokáig. Eltelt az eufória időszaka, és lassan kezdtek elmaradozni az ifjak. Hiába volt minden, leapadtunk 10-re, majd 5-re. Ezekkel foglalkoztam aztán hosszú éveken át. Emlékszem az egyik elmaradó ifjútól megkérdeztem: miért nem jössz az ifjúsági bibliaórákra? Felelete ez volt: Én többet történelem órákra nem járok.
Még azt említem meg, hogy olyan ifjak, akik gyengék voltak a konfirmációi előkészítések idején, nagyon jó egyháztagok lettek. A jó tanulók talán magasabb iskolákba mentek, szétszóródtak a világban. Pontosan nem is tudtam követni sorsukat, de az biztos, hogy a keresztyén hit, az egyház már nem a legfontosabb tényező életükben. Bárcsak az ő számukra is következnék el, hogy a szülői háznál, az egyház által tanított imádságok, hitkérdések lennének fontosabbak életükben. Nem lennének közülük oly sokan tékozló fiakká, akik pedig már azok lettek, visszatérnének az atyai házhoz, ahol nagy ünnep lenne hazatérésük, mint a bibliai történetben.
Folytatás következik...
Comments