Újból átélt múltam (24) - Nt. Bereczki László, nyugalmazott lelkipásztor

Két emlékmű

1989 után nagyobb lehetőség nyílt néhány szunnyadó terv felébresztésére, kivitelezésére. Egyik ezek közül a községközpontban levő két világháborús emlékmű rendbetétele, az elesett hősök neveinek márványtáblában való megörökítése volt. Már korábban is sokszor beszéltünk róla, hogy ez egy félbe maradt emlékmű, be kellene fejezni, teljessé kellene tenni! De ki, mert a változás előtti időben ilyen kérdésekkel foglalkozni? Eljött az alkalmas idő és néhányan mindjárt hozzá fogtunk e munkálat kivitelezéséhez. Már a legelején nagy nehézségbe ütköztünk. Nem találtunk sehol pontos névsort a két háborúban hősi halált halt katonákról. Ezért az elkezdés után egy évre felfüggesztettük a munkát, minden iratot felkutattunk, segítségül hívtuk az emlékezőket, az alakuló névsort rengetegszer leellenőriztünk, amíg végül összeállott a 147 név, melyeket felvésettünk három kőtáblára.

Sok nehézségünk akadt az anyagiak előteremtésével is. Gyűjtést szerveztünk, de néhány hangadó azzal utasította el egyházi megbízottainkat, hogy csináltassák meg azok, akik érdekeltek a kérdésben, akiknek halottaik vannak. Az egyházzal párhuzamosan az RMDSZ is gyűjtött, tevékenykedett. A református egyház begyűjtött 34 ezer lejt, az RMDSZ 1600-at. Mégis előállott az, az áldatlan helyzet, hogy a szervezet úgy tüntette fel a dolgot, hogy ők az egész munkálat elindítói, kivitelezői. Mindent ők akartak irányítani. Hivatalos beszédeikben, beszámolóikban mindenhol az állt, hogy ők tették rendbe az emlékművet. A változás előtti időben az egyház tevékenységét nem létezőnek tekintették. A változás után pedig ahol csak lehetett kisebbítették, elhallgatták. Ilyen körülmények között jutottunk el a munka befejezéséig. 1991 pünkösd másodnapján, egy nagyon esős napon tartottuk az avató ünnepséget. Istentisztelettel kezdtük, majd a parkban levő emlékműnél folytattuk. Sajnálom, hogy a parkban mondott első beszédem szövege valahol elkallódott, de megmaradt a második, azt ide illesztem. Ez a beszéd sok mindent elmond, megmagyaráz. „A háború győzteseket és veszteseket juttat eszünkbe. A győzteseknek mindig igazuk van. A győztesek a veszteseknek azt mondják: hallgassatok, ne emeljetek szót az igazságtalanságokért. Legyetek csendben bánatotokkal. Ismerjétek el, hogy ti voltatok a bűnösök, megérdemlitek sorsotok. Népünk mind a két világháborúban a vesztesek oldalára került. Részünk lett a háború minden anyagi és lelki veszteségéből. Felmérhetetlen az a kár, ami minket ért. Közelebbről 147 emberáldozatot követelt helységünkből a két világháború. Hány édesanya és édesapa siratta gyermekét – „és nem akart megvigasztaltatni, mert nincsenek” –ahogy azt az ige mondja. Hány özvegy és árva maradt az értelmetlen öldöklésben elesett drága fiatalemberek után. Mennyi értékes, szépreményű élet tört derékba, semmisült meg. Az idő elmossa a fájó emlékeket. A közel 50 esztendő sok mindent feledtet. De egykor számos baconi családot ért felmérhetetlen veszteség.

Nem mehetünk el hát érdektelenül egy ilyen nagy történelmi tragédia mellett. Akik azt mondják, hogy őket nem érdekelte és nem érdekli az egész, azokban nincs elég keresztyéni érzület. Nem tesznek eleget annak a legelemibb követelménynek, amely így hangzik a Bibliából: „Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal.” Mi ma itt együtt emlékezünk és sírunk a nagy vesztesekkel. Keresztyéni kegyelettel mondjuk: Minden hős és áldozat emléke legyen örökre áldott.”

Arra nézve, hogy hogyan lett szép hagyomány egy vajúdó kezdetből, szintén idézek már nyugdíjas koromból, 2008-ból elmondott beszédemből. „Csendes örömöt érzek a fölött, hogy az 1991-ben tett fogadalom ma is él. Minden év pünkösdjének másodnapján emlékezünk a két világháború nagybaconi hőseire és áldozataira. Ma 18. alkalommal szentelünk ünnepet nekik, akiknek személyét egy kőbe vésett név őrzi ezen az emlékművön. De nem feledkezünk meg azokról sem, akik a poklok mélységéből haza jöttek s még élnek. Tisztelettel és szeretettel köszöntjük őket!”

A második, a turulmadaras emlékmű 2000-ben készült el a községközpontban, Magyarország fennállásának 1000. évfordulóján. Ez már teljesen egyházon kívüli szervezés és kivitelezés volt. Itt is megmutatkozott, hogy az egyházat, de főleg a lelkésznek a tudását teljesen mellőzik. A szobor talapzatára felírták a 7 vezérnek a nevét e képen: Árpád, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Tétény. Eleget mondtam, hogy ez így nem jó. Árpád a megválasztott fővezér volt, Árpád helyett Álmost kell írni! Szavaimat eleresztették a fülük mellett. A fentebb közölt hibás formában áll a 7 vezér felsorolása.

Ez alkalommal is nagyszabású ünnepség keretében került sor a szobor felavatására. Ez alkalomra sokan hazajöttek a korábban eltávozottak közül. Nagy beszédek hangzottak el. Az énekkari számok egy Kolozsvárról hazatért ének-zene tanárnő vezetésével kerültek bemutatásra. Egy csomót lelkesedtünk, majd fehér asztal mellett ettünk és meglocsoltuk jóféle pálinkával és borral szellemi és testi jóllakottságunkat. Majd készültünk a hétköznapokra, mert jól mondja költő: „Az ünnep, az ünnep halandó,/ Csak a hétköznap maradandó.” Azóta is ott áll az emlékmű, a miénk, szeretjük.

Ez emlékmű felavatásakor egy ima elmondása volt az én szerepem. Örültem neki, hogy nem mellőztek teljesen. Megírtam és felolvastam az imát. Szövegét megőriztem. Leírása visszaidézi mindazt, ami az emlékmű elkészítésével kapcsolatosan történt: „Örökkévaló Istenünk, Atyánk az Úr Jézus Krisztusban! Ünnepelni gyűltünk össze. Magasztos érzések járják át szívünk. Ma félre teszünk munkát, gondot, kicsinyes gondolatokat, - égi trónusod felé szárnyal a lelkünk. Atyánk! Te tudod, hogy ez emlékmű, amelynek elkészülte, - helyből és más helységekből - egybehívott minket, szerelemből fogant. Népünk buzgó szerelme ihlette megálmodóit és kő – bronz valósággá formálóit. Azt is tudod Atyánk, hogy vajúdva született. Minden születés kínokkal jár, de ez itt hosszan tartott. Voltak, akik oda sem figyeltek a lelki áldott állapotra. Vetélést kívánók is akadtak. Gúnyos megjegyzések torzszülöttet jósoltak. Mégis könnyes öröm közepette megszületett édes gyermekünk. A rá várók, formásnak, szépnek látjuk. Még egy picit idegen, de lassan hozzánk nő és el sem tudjuk képzelni nélküle az életünk. Az kívánjuk Atyánk, hogy az életünk része legyen ez az emlékmű. Ne legyen korai halála. Ne kelljen elrejteni senki szemei elől a nemtetszés, vagy alantas düh miatt. Segítsd hozzá, Atyánk, ez alkotás által is a jelenben és a jövőben élő nemzedékeket, hogy emlékezzenek a hős elődökre, akik vérük hullatásával nekünk hazát szereztek. Tégy erősekké szeretetünkben és kitartásunkban, hogy könnyedén ne hagyjuk el ősi jussunkat, ezt a földet. Indíts meg, hogy hűséges munkánk és szívünk minden dobbanása azt tudassa, hogy nekünk itt élnünk, élnünk és halnunk kell. Ez emlékmű megszületéséért, a mai összegyülekezésért, ünneplésért, mindenért a Te nevedre térjen dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás mindörökké. Ámen.”

Tűzpróbák

Lehet egy kicsit megtévesztő a cím, mert tűzpróbák a középkorban voltak. Akkor kellett a feltételezett bűnösöknek eleven szénen meztelen lábbal végig menni. Ha a próba alkalmával megégett a talpuk, bűnösségük megerősítést nyert, ha nem égett meg felmentést nyertek.

Velem kapcsolatban nem történt ilyen. Nem is hallottam esetről, hogy a mában valakit ilyen kegyetlenségnek vetettek volna alá. Mégis két tűzpróbát éltem át, ezekről szeretnék beszámolni.

Az első egy nagy villámlással kezdődött. A parókia előtt egyik fenyőfába ütött bele a villám. A fának az egyik oldalát teljesen szétroncsolta. Humorosan azt mondtam, hogy tulajdonképpen hasznom is származott az egészből, mert egy évig nem kellett tűzgyújtót készítsek, arról gondoskodott a villám. Mivel a fa egyik oldala megsemmisült, letörött, földre zuhant az egész koronája. A rengeteg leveles ágat el kellett tüntetni. Meg is tettem néhány ember segítségével. Hátra szállítottuk a kertbe, úgy 25 m re a csűrtől. Levágtuk a megmaradt törzset, azt is feldolgoztuk, szépen megtisztult a parókia előtti rész, csak a rossz emlék jutott eszembe még jó ideig. Jelentős károk keletkeztek elektromos felszerelésinkben. Közben telt-múlt az idő. Néhány hónap után megállapítottam, hogy a kertbe hátra hordott ágcsomó annyira megszáradt, hogy el lehet égetni. Egy csendes napon elhatároztam, hogy végrehajtom a műveletet, elégetem a nagy halom ágat. A biztonság érdekében hátra vittem 4 vödör vizet. Elhelyeztem megfelelő távolságra. Motorolajt öntöttem a csomó egyik oldalára és meggyújtottam. Néhány percen belül az egész rakás égett. 15-20 méteres láng csapott fel az ég felé. A nagy forróság miatt nekem mind távolodnom kellett, szó sem lehetett a vedrek megközelítéséről. De úgy sem ért volna semmit az a néhány vödör víz. Mind erősebben lobogott a hatalmas tűz. Valahonnan egy enyhe szélfuvallat is előjött. A lángot meghajtotta a csűr felé. Méterekre lobogott a farészektől és a tetőtől. Már csak imádkozni tudtam, hogy Uram Istenem csak most ments meg! Ha leégetem a drága csűrt, hogyan tudom megmagyarázni Baconnak, miből tudom visszaállítani? Égett a hatalmas tűz. A láng hajladozott. Én a földre ülve, megsemmisülve imádkoztam. Éreztem, hogy milyen tehetetlen az ember egy ilyen nagy természeti erővel szemben. Csodálatos módon nem gyúlt fel a csűr, pedig felforrósodhatott minden. Egyszer a 20 m es láng csak 15 m es lett, majd mind kisebb, kisebb az éghető részek ellobbanásával.

Éreztem, hogy megmenekültem. Ha nem akarom, el sem kell mondanom senkinek a történetet, mert nem történt semmi különösebb. A családom tagjainak számoltam be tűzpróbámról. Még a puszta elmondásra is volt nagy rémüldözés. Jó, hogy nem látták szemtől, szembe a történetet. Lényeg, hogy megmentett az Úr Isten egy óriási kártól és egy nagy szégyentől.

A második nagy tűzpróba egy télen történt. A történet jó megértésére először le kell írnom a parókia tetőszerkezetét. Az épület plafonját fenyőfából készült, kb. 25x 25-ös gerendákkal rakták le. A fűtés megoldására hatalmas, a kályhákkal megegyező járatú kéményeket raktak. A különben nagyszerű tetőszerkezetbe mégis hiba csúszott. Az egyik rakógerenda olyan közel került a kémény füstjáratához, hogy csak egy élére állított tégla választotta el attól. Idővel még a tégla közötti kötőanyag is elporladt, eltűnt. Alkalmas hely támadt a farész felgyúlására. Megjegyzem, hogy a rakó gerendák teteje le volt fedve lapjára szépen egymáshoz illesztett téglákkal. A téglák köze habarccsal gyönyörűen kitöltve, Szilárd, szép sima volt a padlás. ki gondolt volna valami balesetre? Mi annak rendje, módja szerint tüzeltünk télvíz idején a kályhákban, mit sem gondolva azzal, hogy milyen nagy baj következhet be a kémény oldalába beépített gerendával. Szóval a gerenda egy szép napon a tüzeléstől begyúlt, s mivel sem alulról, sem felülről nem kapott levegőt csendesen izzott, napokig égett ilyen formában. Én egy idő után kezdtem érezni, hogy olyan szag terjeng a lakásban, mintha faszenet égetnénk. Jó ideig nem vettem komolyan a dolgot. Akkor kezdtem el jobban odafigyelni, amikor az ebédlőben egy négyzetméternyi helyen teljesen megbarnult a plafon. Ekkor már felmentem a padlásra. Tapasztalnom kellett, hogy a kémény egyik oldalában olyan forrók a rakó téglák, hogy hozzá érni sem lehetett. Egyet mégis felfeszítettem, s ekkor láttam meg, hogy alatta egy négyzetméternyi helyen olyan a terület, mint egy vulkánnak a krátere. Gyorsan visszatettem a téglát, hogy lángra ne lobbanjon az egész. Szerencsére éppen otthon volt László fiam. A padlásról lekiabáltam neki, hogy kezdje hordani a vizet és a havat. Ő hűségesen teljesítette kérésem. Én kezdtem a tégla rései között beönteni a vizet, hóval befödni a téglákat. Sok óra múlva, talán egy fél nap is eltelt, amíg sikerült kioltani a krátert. El lehet gondolni, hogy milyen lett az ebédlő, de hála Istennek megmenekült a parókia fedél-szerkezete. Hát itt is lett volna nagy kalamajka, ha leégetem az egész házat. Isten gondviselése nyomán ma már csak egy nagy tűzpróbaként emlékszem vissza az egészre. Később sikerült az üreget is betömnünk. Dróthálót gyúrtunk bele és gipsszel öntöttük be. Elsimítottunk minden nyomot. Az emlékemben azonban nyoma maradt, mert még ma is felkavar az eset, ha rá gondolok.

Ezek után sokszor hálát adtam Istennek, hogy kártétel, szégyen nélkül adhattam át utódomnak a csűrt, parókiát, mindent. Jó érzés, hogy mennyei bírám egyelőre nem ítélt semmiben főbenjáró bűnösnek. Nagy leégésnyomok nélkül távozhattam Baconból.

Képzős találkozók

Amikor csak tehettem szívesen elmentem a képzős találkozókra. Valahogy ezek a találkozók meghatóbbak, kedvesebbek voltak számomra, mint a teológiai találkozók. Azért azokról sem maradtam el rendkívüli indok nélkül. A képzős találkozókon több volt az őszinteség. Ifjúságunk legszebb évei kovácsoltak egybe. Gyönyörű volt, hogy az utolsó évet Székelyudvarhelyen, lányokkal együtt jártuk. Találkozóink alkalmával felemlegettük a már meghalványult, de még mindig szép diákszerelmeket. Az élet elsodort egymástól. Csak ezek az alkalmak jelentettek újbóli együttlétet. Nem lett mindenki tanító. Sokan más pályát választottunk. Jó volt meghallgatni a különböző élethivatást választottak beszámolóit. Érdekes volt, hogy az évek múlásával a nagyon magabiztos, Istent az életükből kizáró ifjakból, hogy lettek Istenhez forduló, Őt komolyan vevő emberek. Az 50 éves találkozó alkalmával felkértek engem, hogy mondjak imát, beszéljek. Bevallom előre egy kicsit szorongtam, hogy nem lesznek igazi vevők lelkipásztori szolgálatomra. Pozitívan csalódtam. Utólag gondolkoztam el fölötte, hogy még mélyebbre is mehettem volna a bizonyságtételben.

Leírt beszédem és imádságom ide mellékelem. Nekem, mindnyájunknak nagy élmény volt ez a szolgálat.

„Kedves Barátaim! Engedjétek meg, hogy elétek tárjam néhány gondolatom.

MÚLT, JELEN, JÖVENDŐ… nemcsak nagy szavak ezek, - gondolataink, beszélgetéseink itt és most e fogalmak körül keringenek.

Múltunk értékes, szép darabja kapcsolódik a székelykeresztúri és székelyudvarhelyi tanítóképzőkhöz. Szüleink, tanítóink korán megértették velünk: Jövőnk az iskolapadokban dől el. Mi ezt komolyan vettük és készültünk, hogy értékes, hasznos szellemi munkások legyünk. Sok mindent megtanultunk. Sokszor nem is tettünk különbséget értékes és értéktelen, sőt hasznos és káros között. Így repültek el a küzdelmes, de most már 50 év távlatából jócskán megszépült iskolai évek. Így jogosított fel a megszerzett tudás, tanítói diplománk, hogy a nemzet napszámosai legyünk. Többen más pályát választottunk. Az utak az iskolapadok után nagyon szétágaztak. Abban azonban sohasem volt különbség, hogy a pedagógiai iskolákban megszerzett alapozással, s majd a további tanulással használni igyekeztünk. Ha sikerült ez a célunk, ne kérkedjünk vele, de legyen csendes elégtétel múltunkból a jelennek: Megtettem mindent, mit megtehettem. Ha nem sikerült, úgy sajnálkozzunk fölötte, mert kijavítani az elmulasztottakat már nem lehet.

Van jelenünk. Van még szépsége, értéke életünknek. Még használni tudunk családunknak és a nagyobb közösségnek egyaránt. De azért már olyan kezd lenni jelenünk, mint a lemenő Nap, mely megjárta pályáját, megbágyadt fénye. Bizony így van ez, még ha néhol hősködünk is: Öreg ember, nem vénember – pláne az asszony. Talán még jobb a lejtőn lefelé haladó szekér hasonlata. Mind erőteljesebben gyorsul, már-már rohan és lehullanak róla különböző tartozékok. Aztán megtépázottan leér a völgybe és megáll.

Ez már a jövő. Mikor lesz, milyen lesz a földi vég, nem tudhatjuk. Titok a jövőnk. Egy bizonyos: A változó világban változunk mi is, s ami földi, elmúlik. Biztató, hogy van egy örök változatlan: Isten és az ő beszéde. Jó, amikor földi erőnk meggyöngül ebbe az erőbe fogózkodni. Jó, vele olyan jövőre gondolni, mely nem a félelembe, megsemmisülésbe vezet, hanem megnyugtató távlatokba. Jó, ha az út végén ezt mondja az Úr: Jól vagyon jó és hű szolgám, a kevesen hű voltál, többre bízlak ezután, menj be a te Uradnak örömébe.”

„Urunk, Istenünk!

Csak mi nem vettünk tudomásul a diákévek alatt, Te akkor is gondviselő, szerető atyánk voltál. Csak mi hittük, hogy mindent meg tudunk oldani magunk az önálló esztendők idején. Nem volt semmi nálad nélkül. Eredmények, vagy próbatételek mind tőled származtak.

Ma már mindent másképpen látunk. Ehhez azonban évtizedeknek kellett eltelniük. Megrakodva búval és örömmel, a közel 70 esztendő súlyával vállunkon, már tudunk hálásak is lenni. Önvizsgálatunk azt mondatja el velünk, hogy mindent neked köszönjünk meg: életünket, pályánkon elért sikereinket, családunkat, mindent, mindent, ami a mi részünk ebből a nagyvilágból.

Csendes alázattal gondoljuk át, milyen nagy kegyelem, hogy 50 év után ma együtt ünnepelhetünk, akik egykor összetartoztunk. Azt is látjuk, meggyérültek soraink. Előre mentek tanárok, évfolyamtársak, családtagok – sok értékes ember. Feléjük a költő szavaival üzenünk: „Nem múlnak ők el, akik szívünkben élnek, /Hiába szállnak árnyak, álmok, évek, /Ők itt maradnak bennünk csöndesen még…” Nyugodt pihenést kérünk Istentől, mindnyájuknak!

Ismerve a nagy mulandóságot, alázattal fogadjuk el, hogy egyszer ránk is elkövetkezik a sor. Beérett gabonaként, betelve az élettel, nagy szenvedések nélkül, takaríts be csűrödbe mennyei Gazdánk!

Örökkévaló Isten szent nevedre térjen dicsőség, hálaadás mindörökké. Ámen.”

Egészség, gyógyítók

Amikor e földre küldettem, drága adományt kaptam Istentől: a jó egészséget. Ez nem jelenti azt, hogy soha nem volt semmi bajom. Igen voltak egészségügyi problémáim is, de általánosságban jó egészségnek örvendhettem egész eddigi életemben.

Egészséges családban születtem. Szüleim alig ismertek orvost, gyógyszert. Magas kort értek meg. Könnyűnek egyáltalán nem mondható életük ellenére, betegség talán sohasem akadályozta munkájuk, küzdelmük. Ép, egészséges, erős testalkatot örököltem tőlük. Bár sohasem motivált a kulturizmus, az iskolai tornaórák, többféle sportágnak a művelése izmossá alakítottak. Ételben, italban egész életemben mértékletes voltam. Ezeknek a hozzáadásával eddig elég jól alakult az egészségem kérdése.

Gyermekkoromból emlékszem egy ízületi gyulladásra. Volt egyszer kartörésem. Nagybaconba kerülésünk után néhány ép fogamat veszítettem el. Úgy 60 év után vérnyomásomról megállapították, hogy túl magas, rendben tartására gyógyszert rendeltek. Ebben az időben mind a két szememben szürke hályog képződött. Operáltattam. Volt egyszer izomszakadásom és övsömör. Nagyrészt ezekre a nagyobb bajaimra emlékszem. Természetesen 75 éves koromban nem állítom, hogy soha nincsenek reumás fájdalmaim, de hála legyen érte Uramnak, ezek nem akadályoznak fizikai tevékenységemben. Elmondhatom: ebben a korban még elég jól vagyok.

Írjak néhány mondatot az egészségemhez való hozzáállásomról is. Én mindig komolyan vettem és veszem a hivatalos orvostudomány gyógyítását. Ma már rengeteg természetgyógyász jelent meg. Hirdetik magukat, gyógyszereiket, eredményeiket. Bár nem intem le teljesen ezeket, de túlságosan értékelni sem tudom. Ilyenszerű hozzáállásomért voltak nehéz beszélgetéseink, bizonyos betegségek kapcsán a rokonokkal, barátokkal. Eddig kitartottam álláspontom mellett. Elhiszem, hogy a természetgyógyászok tevékenysége folytán vannak elszigetelt eredmények, de más, sokkal több ennél az évezredekre visszanyúló orvostudomány kikísérletezett, leellenőrzött gyógyszereivel.

Hozzáállásom másik fele az, hogy az öngyógyítás kérdését sem értékelem felül. Vannak valóságos házi patikával rendelkező személyek. Ismerik a gyógyszerek nevét, hatását, s ha valami csekély bajuk mutatkozik, mindjárt marok számra kapják be a legerősebb gyógyszereket. Nagybaconban egyszer tanúja voltam egy olyan esetnek, amikor egyik nő, amikor jött ki a gyógyszertárból, sorba mondta mindenkinek, akikkel találkozott: áru érkezett a gyógyszertárba. Igen, sokan árucikknek tekintik a gyógyszereket is. Ha kell, ha nem legyen belőlük, lehetőleg fel is halmozva a készlet.

Ha személyesen nem is, de feleségem révén sokszor át kellett élnem a nagy betegségek gyötrő, életet megkeserítő voltát. A betegség valósággal belegázol az ember nyugodt életébe. A betegség áthúzza a számításokat, terveket, gyorsan jön, későre megy. A betegség testi, lelki nyomot hagy. Nem jó betegnek lenni. Az még el is jár, amikor az ember biztatást kap, hogy múló a baj, de amikor kimondják valakiről, hogy halálra ítélt, s még az időt is nagyjából meghatározzák, ez egyenesen rettenetes. Volt ilyen is, olyan is életünkben.

Az évet nem tudom pontosan, de úgy 30-40 között feleségem egy súlyos operáción esett át. Jóindulatú daganat keletkezett a méhében, melyet Marosvásárhelyen távolítottak el. Nem kellett méh kiirtást végezni, csak a beteg részt távolították el. Hála Istennek egy nagyon jól sikerült operáción esett át ez alkalommal. Egy Boga nevű professzor végezte az operációt. Később, 40 év körül az epéje kezdett fájni. Végül operációra került sor ez esetben is. Székelyudvarhelyen végezték el a beavatkozást. Ez már az orvostudomány legmodernebb vívmánya szerint, lézeres megoldással történt. Csak három gyorsan beforrt hasfal átfúrás mutatta, hogy itt komoly beavatkozás történt. Nem voltak ezek sem kis dolgok, de megnyugtatott az orvosoknak a biztatása, hogy gyógyuló problémák. Valóban mindkettő minden következmény nélkül elmúlt. Mint ahogy az ilyenkor lenni szokott életünk visszaterelődött a régi kerékvágásba, s éltük tovább a munkás, örömteli, máskor nehezebb napokat, éveket, amíg a végzetes, gyógyíthatatlan betegsége be nem következett.

A betegségek nyomán sokszor kerültem, kerültünk kapcsolatba orvosokkal. Kaptunk belőlük ilyent is, olyant is. A betegnek, hozzátartozónak jól esik, ha az orvos a beavatott szerepéből egy kicsit leszáll a beteg szintjére, nem fölényeskedik, a hálás beteg ajándékát legalább egy mosollyal, egy jó szóval jutalmazza. Amint említettem, kaptunk mindenből. A továbbiakban idézni szeretnék két értékes orvos fölött mondott prédikációimból:

Id. Dr. Máthé Olga fölött. „Ama nemes harcot megharcoltam… mondta egykor Pál apostol. Sokan idézik ma is ezeket az igéket földi életükre visszagondolva. Id. Dr. Máthé Olga orvosnő koporsója fölött mi is ez ismert, találó szavakat ismételgetjük. Mi jellemezhetné jobban egy munkáját magas szinten művelő, lelkiismeretes orvos tevékenységét e képes beszéd meghatározásánál: nemes harc. Ezt a nemes harcot folytatta megpihent kedves testvérünk a Székelyföld néhány falujában 35 évi aktív szolgálata alatt.

Ezen a világon szomorú, hogy volt, van és sajnos lesz is emberi értékeket, életeket pusztító véres harc. Az orvos munkája életmentő harc sok-sok betegséggel szemben. Az orvos még a legfőbb ellenség és biztos győző – az idő ellen is felveszi a harcot, erre kötelezi esküje, ezért szolgál minden erejével és tehetségével. Mi, kívülállók alig értünk valamit ebből a küzdelemből, de azt biztosan tudjuk, hogy a becsületes orvos számára egyáltalán nem közömbös az élet vagy halál kérdése.

Hivatásának élő, a gyógyítás területén értékes munkát végző orvosnak ismertük meg és tiszteltük megpihent kedves testvérünket. Évekkel ezelőtt befejeződött aktív tevékenysége, s most szomorúan látjuk földi életének befejeződését is. (…) A harcban két lehetőség van: győzelem, vagy vereség. Istennek legyen hála, hogy sokszor átélte a győzelmet. Ennek termését mi arattuk le. Ha a munkásember meggyógyult és tovább dolgozott, abból értékek teremtődtek. Sokan köszönhetik neki - Isten után - gyógyulásukat.

Át kellett élnie a harcok elvesztését is. Bizony sokan meghaltak 32 éves orvosi tevékenysége alatt Nagybaconban, - nem műhiba miatt, hanem azért, mert az idő legfőbb ellenségünk, és a legfőbb győző. Személyes életében is sokat veszített. Sokszor hallottam emlegetni édesanyját. Magam állottam meg férje és testvére koporsója mellett. Most éppen azt kell átélnünk, hogy az ő életéért vívott nemes harcot elveszítette családja. Talán nem is tegnapelőtt, hanem már sokkal korábban. Nehéz volt már számára az élet kiszolgáltatott állapotában, nem óhajtotta már azt. Cselekedett Isten. Elszólította gyermekét. Jövel haza. Haza ment. Mi itt maradtunk könnyeinkkel, szomorúságunkkal.

Végezetül még annyit mondhatnék: Ahogyan végig gondoltam életét egyetlen végső következtetést vontam le. Nagy ember járt közöttünk. Istené legyen életéért a dicsőség. Emlékét őrizzük.

Dr. Bíró András temetésén.

„Gyászoló család, gyászoló gyülekezet! A megpihent határozott kérését teljesítem temetési szolgálatommal. (…) Meghallgatott igénk a Szentírás ószövetségi részéből hangzik felénk: Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak. Istenről mondja ezt a szent író. Hosszú és számos kérdést felvető lenne ennek az igének részletes magyarázata. Két egyszerű dolgot jegyezzünk meg. Először: a Biblia emberének az volt a meggyőződése, hogy sebeink, betegségeink nem függetlenek Istentől. Másodszor: a gyógyulás forrása mindenkor maga Isten.

Dr. Bíró András sebész főorvos ravatalát vesszük körül. Illő, hogy végtisztességtételén sebekről és gyógyulásról beszéljek. Amikor ezt teszem nagyon határozottan hangsúlyozom. távol áll tőlem a megpihent személyének és munkásságának az igével való szó szerinti párhuzamba állítása. Inkább a találó szavakért választottam ezt az igét. A megpihent ismerte ember voltát, ismerte minden emberinek a végességét. Szakmai tudásával, emberi rátermettségével, élő hitével annyit tett: Megteremtette több mint húszezer esetben a gyógyulás esélyét, s várta, hogy ezt a nagy gyógyító – Isten – is helyben hagyja. Így értelmezzük felolvasott igénket: Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak.

Bíró András életútja az Érmelléken indult el. Az ákosi kezdet s a baróti befejezés között 75 év, és 5 hónap telt el. Mik voltak a jellemzői ennek a 75 esztendőnek? A világban háború és átalakulások formálták az emberek életét. Számára a célratörő tanulás, a kitartó munka és a családi élet esztendei voltak ezek. Az átlagembernél többet bízott rá Isten. Sokszor kellett nagy döntéseket hoznia. Természetes, hogy egy ilyen élet elismerést és meg nem értést egyaránt kivált a körülötte élőkben. De azt tisztelők és ellenérzéseket hordozók egyaránt elismerik: személyében kivételes embert küldött erre a földre Isten. Halálhíre valósággal sokkolta Erdővidéket, a megyét. Meghalt Bíró doktor, óh, hányan mondták ezt így az elmúlt napokban egymásnak.

Most már látjuk: ő, aki munkatársaival annyit harcolt az emberi életért, - legyőzetett a halál által. Ő, aki Isten után annyi embernek visszaadta a munkaképességét, nem dolgozik már többé. Szívünkből tör fel az őszinte sóhajtás: - szegényebbek lettünk nélküle.”

Még tovább ide másolom első szem műtétem után írt újságcikkem fontosabb részletét: „Örökletes hajlam, vagy más tényezők miatt egy napon rádöbbenünk, hogy a körülöttünk levő világ képei már nem olyan élesek, mint régen. Egy idő után nem segít már ezen a mind erősebb szemüveg sem. Alakulgat a szürke hályog. Ezt éltem át jómagam is pár év alatt. Nagyon izgatott, hogy látásom gyöngülése zavarni fog szellemi munkámban, s elkövetkezik az is, amikor el kell eresztenem e miatt kedvenc autóm kormányát, mert nem leszek már biztos a közlekedésben. Ilyen előzményekkel jutottam el Sepsiszentgyörgyön Cherestes főorvos úr rendelőjébe. Operációt javasolt. Alávetettem magam. A műtét szinte fájdalommentes volt. Fél órát tartott. Megromlott szemlencsémet műanyagra cserélték át, - méghozzá kérésem szerint: általánosságban ne kelljen szemüveget hordanom, csak olvasni egy gyengébbet. Istennek legyen hála, s köszönet és elismerés érte a főorvos úrnak s munkacsoportjának, jól látok. (…) Már néhány napja itthon vagyok. Végzem lelkipásztori munkámat maradéktalanul. Olvasok, televíziót nézek. Elült a homályosodó világ miatti aggodalmam. Eddig csak egyetlen kellemetlenségét fedeztem fel operációmnak: jobban látom homlokomon, arcomon a mélyülő ráncokat. De ezt a kis kellemetlenséget jócskán ellensúlyozza az, hogy tisztán láthatom kedves unokáim rám csodálkozó kék és barna szemeit. Megfigyelhetem az ifjak természetes, szép arcát. Észre eszem az ifjúság tovaröppenése után a szebbik nem halvány sminkjét. Az utca túl oldalán menővel ismerősen üdvözöljük egymást. Erősek a színek a természetben. Messze kinyúlt a látóhatár. Újból le tudom olvasni nagyobb távolságból is a közlekedő autók forgalmi számát. Nem kell állandóan váltogatnom a szemüvegeket. Nem keresem mindig egyikkel a másikat. Jól látok.”

Folytatás következik...