Újból átélt múltam (23) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor

Neves emberek társaságában

Egyszerű falusi környezetből indultam el, olyan helyről, ahol a legnagyobb ember a lelkész volt. Szavait szentnek, csalhatatlannak tekintettük. Személye példakép volt. Prédikációján túl ő ismerte legjobban a világ dolgait, a politikát. A faluban egyedül neki volt rádiója. Körülötte legendák keringtek. Pl. volt ilyen, hogy ő a borotválkozáshoz olyan habot használ, melyet miután felkent az arcára, már fából készült borotvával húzza le a szakállát. Az ilyen dolgokat nemcsak meghallgattuk, de tökéletesen el is hittük.

A leírtak egy kicsit megmagyarázzák, hogy miért jelentett egész életemben nagy izgalmat, különösen nagy élményt a neves emberekkel való találkozásom. Ma már tudom, hogy általában eltúloztam a dolgokat. De hoztam magammal a falusi környezetből ezt a nálamnál nagyobbakra való figyelést. Talán sohasem tudtam és tudom olyan közömbösen, természetesen venni ezt, mint a mai fiatalság, az utánam következő nemzedék.

A teológiai felvételim után kerültem legelőbb kapcsolatba, az én akkori megítélésem szerint egy neves emberrel. Vásárhelyi János, az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspöke volt ez a személy. Sikeres felvételim után méltatott arra, hogy kezet fogott mindnyájukkal. Így oldotta felénk a bemutatkozás izgalmát: „A püspök is csak macska, de egy kicsit nagyobbacska.” Én komolyan gondolkoztam fölötte, hogy legalább két nap nem mosok kezet annak az érdekében, hogy kezemről se tűnjön el ennek a neves embernek a kéznyoma. Végül nem tettem meg, de íme, már ez az egyszerű kézfogás is milyen nagy hatással volt rám.

Teológus éveim alatt kolozsvári sógorom, Gyuri bácsi néhányszor bemutatott neves színészeknek, operaénekeseknek. Szintén nagy élménynek tekintettem ezeket az alkalmakat. Emlékszem, hogy az egyes történeteket számtalanszor visszaidéztem magamban. Különösen az vizsgáltam ilyenkor, hogy vajon helyesen viselkedtem-e, beszéltem-e? Ha néha megtörtént, hogy valamit nem tartottam helyesnek, azon sokat rágódtam.

A változás után, Kecskeméten egy olyan konferencián voltam, ahol három napig egymás mellett ültünk Jakubinyi György érsek úrral. Öt nap után őt elültették a főasztalhoz. De a mellette eltöltött számos óra örök emlék marad. Volt, amikor kevés ideig beszélgettünk. Nem mondhatnám, hogy különösebben közlékeny lett volna felém.

Találkoztam, személyesen beszélgetem Göncz Árpáddal, Magyarország akkori elnökével. Ez szintén a kecskeméti konferencia keretében történt. Erről egy picit bővebben is beszámolok. A konferencia végére megérkezett Göncz Árpád. Tartott egy beszédet. Szegénykém elég fáradtnak, szétszórtnak tűnt, nem is volt igazán témába. Amikor lejárt a konferencia az ország elnökét méltóképpen meg kellett vendégelni egy nagyon elegáns étteremben. Még 11 személyt ülhetett le az elnökkel a nagy ovális ebédlő asztalhoz. Sohasem tudom megmagyarázni, hogy miért – engem is kiválasztottak az elnökkel együtt ebédelő 11 személy közé. Voltunk azon a konferencián vagy 150-en. Koreától az Egyesült Államokig sokfelőlről, sokféle foglalkozású küldött volt együtt. Hát ezek közül szólítottak ki engem is a nevezetes ebéden való részvételre. Göncz Árpádnak volt vagy négy kopasz fejű, hatalmas termetű, kisportolt gorillája. Ezek mindenhová kísérték. Nagyon figyeltek mindenkit, aki az elnök közelébe került. Én, amikor mentem be az étterembe egyik amerikai küldöttől kaptam egy szép márvány könyvnyomtatót. Azzal már nem volt mit tenni, betettem a zsebembe. A könyvnyomtató nagy és nehéz volt, a kabátom egyik oldalát valósággal lehúzta és jól kinyomta, látszott, hogy ott valami rendkívüli tárgy van. Hát így léptem be az ajtón, ahol a gorillákkal néztem farkasszemet. Nagyon megnéztek maguknak. Különösen a kabátom s az abban levő tárgy érdekelte, mert hosszasan figyelték. Mindezek ellenére nem ürítették ki a zsebemet. Annyi történt, hogy egész idő alatt rám sokkal nagyobb figyelmet szenteltek, mint másra. Én az egész üggyel nem törődtem. Sőt az érdekes eset még lazábbá tett. Az asztal mellett fennállva megvártuk az elnököt. Ő eljött mindnyájunkhoz, kezet fogott, megkérdezte a nevünk, foglalkozásunk, honnan jöttünk és van-e valami gondunk otthon. Minden kérdésére nagy tisztességgel és nyugodtan feleltem.

Az ebéd rendkívüli volt. A nagy terem valamelyik sarkából pincérek jelentek meg macskaléptekkel, megkérdezték kenyeret óhajtunk-e? Milyent kérünk fehéret, vagy barnát? Én a fülem mellé hajló pincérnek szó szerint ezt feleltem: Maga tudja meg, én székely ember vagyok, s a székelyek kenyérrel is kenyeret esznek. Szegény pincér alig tudta megfékezni kacagását. Fapofával hozta a barna kenyeret. A menüt nincs miért leírnom, olyant csak ritkán eszik az ember életében. Az ebéd vége felé újból jött a pincér és megkérdezte: mit óhajtunk, kávét, vagy kapucsinót? A kávé ebben az időben nálunk még úgy nevezett nekezol volt. (cikóriából készült pótszer) Tehát gondoltam, ha már lehet, valami rendkívülit iszok, élek az alkalommal. Hozta is a pincér a kapucsinót, habos édes löttyöt. Nem mondhatnám, hogy az első kortyok után felettébb örvendtem neki. Sőt néztem jobbra, balra a mellettem ülő társakra, aki jó ízűen szürcsölgették a feketekávét. Csendben meg is állapítottam magamról: no, Laci most jól megjártad.

Az ebéd végén újból oda jött Göncz Árpád mindnyájunkhoz. Mindenkivel váltott néhány mondatot. Nekem azt mondta: Aztán ha valami gondod volna Erdélyben, gyere a budapesti (Cím) irodába. Elmondod problémádat, s amin lehet, mi segítünk. Sohasem kellett, de talán, még ha kellett volna, akkor sem keresem fel ezt az irodát.

Volt egy alkalom, amikor Orbán Viktorral is kezet fogtam, köszöntöttem. Eljött Barótra egy Magyar polgári Párt által szervezett nagygyűlésre. Másokkal együtt ő is beszélt az összegyűltekhez. Beszédét sokszor megszakítottuk, megtapsoltuk. Nagyon tetszett, amit mondott. A gyűlés végeztével bement az új templomba, megtekinteni azt. Sokan követtük. Ő megállott egy lépcső tetején, mi sodródtunk felé. Voltak nők, akik ölelgették, mások csak kezet ráztak vele. Én is sorra kerültem. Köszöntem. Fogadta. Bemutatkoztam, s elmondtam az előre megfogalmazott néhány szavamat. A következőket: „Lélekben már régen találkoztunk. Örvendek a személyes találkozásnak.”Mosolygott, de nem volt semmi megjegyzése. Én sodródtam tovább, de már abban a tudatban, hogy újból, ha néhány másodpercre is, de egy neves ember társaságába kerülhettem.

Czine Mihály

Volt egy időszak az 1970-80–as évek, amikor a trianoni határon kívül szakadt magyarsággal az anyaország egyáltalán nem gondolt. Teljesen idegennek tekintettek. Ezért történhetett meg. hogy amikor 1975-ben Magyarországon jártunk azt kérdezték tőlünk: Ti ilyen jól beszéltek magyarul? Ti ismeritek a magyar történelmet? Később egy kicsit változott a helyzet. Igazi magyar érzelmű politikusok, közéleti személyiségek tudatták az ifjúsággal, hogy nektek igazi testvéreitek élnek a határon kívül. Amennyire lehetett már ebben az időben elindult az ifjúság az elszakadt nemzet részek megismerésére. Kezdték felfedezni értékeinket, melegebb lett kapcsolatunk. Így volt ez már a változás előtt. Bár akkor még a helybeli hivatalos szervek, államvédelmisek miatt nehéz volt a kapcsolattartás. Pl. nekünk, lelkipásztoroknak írásbeli jelentést kellett küldeni minden külföldi látogatóról 5 példányban. Nem szállásolhattuk el éjszakára, ha külföldi vendégünk érkezett. Megjegyzem jelentéseink nagyon általánosak voltak. Minden félelmünk ellenére még szállást is adtunk a külföldieknek. Igaz, ha megtudták azonnal jöttek szidtak, fenyegettek. Nekem is volt ilyen esetem.

Nagyot változott ez az áldatlan helyzet a 89-es események után. Már senkinek sem kellett beszámolni vendégeinkről. Fogadhattuk őket. Mehettünk együtt Székelyföldünk nevezetességeit megnézni. Így aztán Nagybaconba is sok magyarországi jött. Fontos célpontjuk volt értékes műemléktemplomunk megtekintése. Egy alkalommal egyik országgyűlési képviselő, Filó Katalin jött el a férjével. Bemutattam nekik a templomunkat, jó hangulatban sokat beszélgettünk. Elmenéskor ezt mondta Filó Katalin: „Tiszteletes úr, maga nagyon hasonlít egyik volt tanáromra, Czine Mihályra.” Én meghallgattam szavait, de nem gondoltam semmit tovább. Nem gondoltam volna, hogy ennek a megjegyzésnek a nyomán egy kedves kapcsolat, szép barátság alakul majd ki. Pedig így lett. Másik évben újból jött Filó Katalin és férje. Hoztak egy könyvet ajándékba, melyet Czine Mihály írt és küldött a következő dedikálással: „Bereczki László nagy tiszteletesnek, akire, mint mondják, hasonlítanék is – kálvinista atyafisággal, Czine Mihály” A könyvet nagyon szépen megköszöntem, de újból arra gondoltam ennyi és nincs tovább. Nem így történt. Kolozsváron voltam valamilyen konferencián, ünnepélyen, ahol egyik előadó éppen Czine Mihály volt. Egy hatalmas ember, sokkal testesebb nálam, széles, nagy homlokkal, seprőtoll nagyságú szemöldökökkel. Én semmi hasonlatot nem tudtam felfedezni magunk között. Annyit megállapítottam, hogy csodálatos előadó, mosolygós, szimpatikus. Alkalmat kerestem az ünnepség végén, hogy megismerkedjünk. Egyszerűen oda mentem hozzá és bemutatkoztam. Elmondtam, amit Filó Kati mondott és megköszöntem az ajándékkönyvét. Emlékezet a dolgokra, Kedvesen szóba állott velem, de valószínű ő is arra gondolt az első benyomás hatása alatt, hogy egykori tanítványom Filó Katalin nagyot tévedett. Ennek ellenére nem nyilvánult negatívan. Valószínű arra gondolt, tovább meghagyom ennek a két naiv embernek az illúzióját. Hát ezek voltak személyes találkozásunk első mozzanatai. Az ünnepségen a megkínálás svéd asztalos megoldással történt. Lehet, hogy nem volt más szórakoztatója, így egy ponton hozzám jött és elkezdett kérdezgetni erről-arról. Lassan kellemes beszélgetésbe kezdtünk. Valószínű valamennyire tetszett is neki, amiket mondtam. Felkért, hogy tegeződjünk (6-7 évvel idősebb volt nálam.) Szóval nagyon kellemesen töltöttünk el egymás társaságában, fehér asztal mellett kb. egy órát. Ekkor is arra gondoltam: ennyi volt, nincs tovább. Ismét nem így történt. Amikor Sárospatakon megnyílt a teológia és László fiúnk már ott volt, valami évfordulós nagy ünnepélyt tartottak. Mi is elmentünk feleségemmel. Újból találkoztam itt is Czine Mihállyal. Egyik tekintélyes szereplője volt a sárospataki ünnepélynek. Utána fehér asztal, svédasztalos megoldással. Két, három hatalmas teremben roskadásig megrakott asztalok finom eledelekkel, italokkal. Ahogy visszagondolok, a mi erdélyi asztalunk ehhez képest csak olyan volt, mint a változás előtti időből a miénk a Ceausescuéhoz képest. Itt az asztalok mellett újból egymásra találtunk. Már kedves ismerősként üdvözöltük egymást. A finom eledelekből jócskán ettünk, a drága jó italokból sokat magunkba töltöttünk. Én egy idő után rájöttem, hogy ha az italozás így megy nekem, meg fog ártani. Czine Mihály ezzel nem gondolva állandóan koccintott és itatott. Volt még annyi eszem, hogy kifogjak rajta. Amikor tovább lépett tőlem, én kinéztem az együtt fogyasztott bor színéhez hasonló almalevet. Ezzel távollétében egy-kettőre megtöltöttem a poharam. Így már hiába hozta a jobbnál jobb borokat. Így már lehettem partner a hatalmas ivászatban, mert ő valóban nagyon ivott. Majd később még jobban meggyőződtem, hogy nagyon szereti az italt, de hát egyelőre még ott voltunk együtt Sárospatakon és tetszettünk egymásnak, mint két részeg ember. Ő valóban nagyjából már az volt, de engemet megmentett ettől az állapottól a jó almalé. Lassan vége szakadt a fogadásnak. A mi számunkra azonban még nem lett vége a tivornyának. Amikor az intézeti fogadás véget ért, Czine Mihály néhány barátját és engem elhívott egy éjszakai bárba. Úgy emlékszem feleségem már nem volt velem. Kiváló társaság volt. Nagy nevek, nagyszerű művészek. Volt a csoportban énekes, író, festőművész stb. Meghívónk ebben a bárban is rendelt és jóízűen fogyasztott. Én lassan ünneprontó lettem, mert nem tartottam velük. Fáradságra hivatkoztam. Egy idő után engem elengedtek. Ők tovább mit csináltak, ki hogy került haza, nem tudom. Én, mivel nem voltam messze az intézettől gyalog hazamentem, lefeküdtem, kialudtam a leírt kis turpissággal fűszerezett, s ezért nem túlságosan megpróbáló tivornyát.

Folytatódott kapcsolatunk úgy, hogy egyszer Sepsiszentgyörgyre jött valamilyen előadást tartani. Én is ott voltam szereplésén és meghívtam Nagybaconba. Szívesen eljött. Emlékszem csak egyedül én voltam otthon. Feleségem kezelésen, vagy felülvizsgálaton volt Magyarországon. Tehát én fogadtam, készítettem neki valami eledelt, vetettem ágyat. Egy délelőttől másnap reggelig volt nálam. Estére megszerveztem, hogy tartson előadást nekünk. Jó sokan eljöttek a Kós Károly-féle épületbe. Minden jó lett volna, de nagyon finom volt a szilvapálinkám és ő egész délelőtt cseppegette. Estére, az előadás alkalmára én már láttam, hogy ez nem az igazi Czine Mihály. Féltem is, hogy mi lesz? Semmi különösebb baj nem lett, mert akik nem ismerték nem láthattak rajta különösebbet. Én azonban nagyon sokat izgultam ez alkalommal.

Volt egy olyan eset is, amikor egy magyarországi utam alkalmával meglátogattam a Szabó Ilonka utcában. Feleségével együtt nagyon szívesen fogadtak. Kellemesen elbeszélgettünk. Azt hiszem nem voltak gyermekeik. Bár kezd hosszúra nyúlni a vele kapcsolatos elbeszélés, azért még leírom az utolsó élményem is.

Magyarországról színészek, színésznők jöttek Sepsiszentgyörgyre. Most már nem tudnám megmondani miért, de eljöttek a szentgyörgyi egyházi székházunkba is. Kölcsönös üdvözlések hangzottak el esperes és színészek részéről. Mi, a többiek ültünk a helyünkön és hallgattuk a beszédeket. Ez alatt egy tőlem jobbra ülő nagyon szép színésznő mindegyre hosszasan rám nézett. Gondoltam, bár jócskán eljárt felettem az idő, de ez a nő még valami vonzót lát rajtam. Az elején csak ő nézegetett. Egy idő után vettem a bátorságot és én is visszanéztem. Nézett ő, néztem én, így folyt ez az egész üdvözlés alatt. Közben dagadt a mellem, hogy íme, még van, akinek tetszem. Vége lett az üdvözléseknek. Mi tapsoltunk egy nagyot. Felálltunk helyeinkről. Úgy mozogtam, hogy kerüljek a közelébe a szép színésznőnek. Ez sikerült is, de bár ne sikerült volna. Ahogy egymás mellé kerültünk a hölggyel, azt mondta nekem: Tiszteletes úr, maga úgy hasonlít egy volt tanáromra, Czine Mihályra. Én erre a megállapításra úgy jártam, mint a luftballon, amelyet megszúrnak és kifut belőle a levegő. Egyszerre odalett minden hiúságom. Azonnal a régi, szinte önbizalmát is elveszített Bereczki László lettem.

Czine Mihály nemsokára meghalt. Csiha Kálmán, Erdély akkori református püspöke végezte a temetési szolgálatot. Nem mentem el temetésére, de gondolatban sokszor felidézem személyét. Valahányszor a Tv-ben látom, igazi jó érzés tölt el, hogy talán nemcsak hasonlítottunk egymásra, hanem több volt ennél közöttünk: szép emberi kapcsolat, lehet egy csöpp barátság is.

Hegedüs Lóránt

Hegedüs Lóránt a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke volt. Rendkívüli tudású értelmiségi. Mivel egykor a Kádár rendszerrel ellenkezett, egy kis baranyai faluban szolgált számos esztendeig. Itt volt ideje és feje is hozzá, hogy rendkívüli tudást gyűjtsön össze. Azt mesélték róla, hogy egykor kiment Németországba, három hét alatt megírta doktori dolgozatát, megvédte és megszerezte a doktori címet. Szóval nagyszerű ember volt. Egyetlen dologban nem értettünk egyet. Ő radikálisan Fidesz-ellenes volt. Ilyen tekintetben nem lehetett egyezségre jutni vele. Azt hiszem ebben az időben a MIÉP-nek volt a tagja, később Jobbik-os lett.

Már 1975-ben hallottuk egy igehirdetését a Kálvin téri templomban. Egy alkalommal Sepsiszentgyörgy Szemerján prédikált. Kapóra jött, hogy felvegyem vele a kapcsolatot és meghívjam, hogy Nagybaconban is szolgáljon. Szívesen eljött. Társaságában volt felesége és egy leánya. Hétköznap volt, nem a megszokott vasárnapi istentiszteleti idő. Azért is rendkívüli volt a helyzet, mert egy március legeleji nap volt, talán éppen március 2. Teljesen télies volt az idő. Mi még benn tartottuk az istentiszteletet a Kós Károly-féle épületben, fűtött helységben. Ez esetben úgy egyeztünk meg a presbitériummal, hogy legyen a templomban az ünnepi istentisztelet. Templomunk fűtetlen. Mindezek ellenére annyian jöttek, hogy tömve volt a templom, még Kisbaconból is átjöttek jó néhányan. Emlékszem, hogy a nagy hidegben a kilégzés következtében beálló hőmérséklet-változástól zúzmarások lettek a falak. Bár a külső körülmények nem voltak a legkedvezőbbek, nem panaszkodott senki semmiért. Ittuk valósággal Hegedüs Lóránt szavait. Prédikációjának az alapigéje Róma 8,28 volt. „Tudjuk pedig, hogy akik az Istent szeretik, minden javukra van.” Volt a prédikációban magasröptű igemagyarázat, volt magyarkodás, rengeteg versidézet, filozófia. Végül nem sokat értettünk meg az egészből a mi egyszerű falusi felkészültségünkkel. Ennek ellenére szépnek tartottuk Hegedüs Lóránt prédikációját. Úgy jártunk vele, mint az az egykori falusi asszony, akitől megkérdezték: mit értett meg a prédikációból? Ő ezt felelte. Hát azt, hogy olyan szépen mondta: Mezopotámia.

Amikor lejárt Nagybaconban az istentisztelet, hozzámentek a Kisbaconiak és kérték, hogy jöjjön el hozzuk is, szolgáljon az ők templomukban is. Azt mondta, hogy elmegy, s ha 50-en lesznek a templomban prédikációt is fog mondani. Megegyeztünk az időpontban. Nálunk ebédeltünk, utána elmentünk Kisbaconba. Egyenesen a templomba mentünk, s hát Uram, Teremtőm ott is tele van a templom. Amit itt tovább leírok, bizony szó szerint így történt. Ahogy belépett a templomba és látta a gyülekezetet a szószék felé haladva el kezdte forgatni a Bibliáját. Rátalált a keresett igére, kijelölte és megtartotta az istentiszteletet. A Kisbaconba választott alapige a Bírák könyvéből a 14. rész 14. verse volt. „Ő pedig monda nékik: Az evőből étel jött ki, az erősből édes jött ki. De nem tudták a találós mesét megfejteni három egész napon át.” Prédikációját így indította: A mesék földjén járunk. Itt érintette Benedek Elek munkásságát is. Majd hármas felosztásban beszélt a meséről: 1. Van a mese előtti rész. 2. Van maga a mese. 3. Van a mese utáni rész. Ezt a beszédét már mindnyájan nagyon jól értettük. Elmondta, hogy a mese előtt mindig az élet van. Felidézte Sámson történetét. Magáról a meséről azt mondta, hogy az már az írónak a műve. Érintette az egyszerű emberek mesélő kedvét, s azokat, akik nem hagyták ezt a drága kincset veszendőbe menni: leírták. Majd a végén a mese utáni részben azt fejtette ki, hogy a mese mindig valami tanulságot rejt magában. Milyen áldás gyermekeinknek jó meséken felnevelkedni. Prédikáció közben hosszú részleteket idézett költeményekből, mesékből, szó szerint. Én ott ültem a sofőrje mellett a templomi padban. Egy ponton azt kérdeztem tőle: Hogy tud ez az ember ennyi idézetet? Ő ezt felelte: Ez nem is sok, Hegedüs Lóránt olyan, mint egy komputer be kell nyomni a gombot és ömlik belőle a tudomány. Valóban így volt. Kisbaconi prédikációja érthető, értékes, nagyon szép volt.

Kisbacon után még elkísértem Barótra is. A baróti templomban is szolgált. Itt a zsoltárokból vette az alapigét, de prédikációja olyanszerű volt, mint a baconi. Elbájolt, elringatott, esetleg könnyekre indított, de az értelmünkhöz nem érkezett el.

Hegedüs Lóránttal többször találkoztam ezután is: Kolozsváron, Magyarországon. Sokat beszélgettünk, de az elvi különbségek miatt nem mindig talált a szó. Az igazság az, hogy egyikünk sem engedett a huszonegyből.

Többször megajándékozott könyveivel. Így dedikálta: Baráti szeretettel. Ennek ellenére én nem merném kijelenteni, hogy valóban barátok voltunk.

Magyarországi barátok

A változás után, amikor már sokszor találkozhattunk az anyaországiakkal, természetesen, barátokra leltünk.

Kellemesen emlékszem vissza két barátságra. Balló Zoltán volt az egyik. Már leírtam, hogy, amikor ránt tört a nagy betegség, igazi emberként fogadtak, feleségével együtt. Balló Zoltán mérnök volt, szakmai kérdésekben nem volt közös témánk. Ennek ellenére mindig volt, amiről beszéljünk a találkozások alkalmával. Sokszor találkoztunk. sohasem untuk meg egymást. Őszinte örömöt, szeretetet éreztem minden találkozásunk alkalmával. Néhányszor jártak Nagybaconban is feleségével, Marikával. Nagyon szerették, amikor ki ültünk a verandára és ott beszélgettünk. Verandánkat, a kilátást onnan csak így nevezték: a szép. Balló Zoltán 2003 februárjában meghalt. Nem mulaszthattam el, hogy el ne menjek a temetésére. A Farkasréti temetőben temették katonai tiszteletadással. Sírjánál én is beszéltem. Arra kértek, hogy a szabadon elmondott beszédem írjam le és adjam oda a családnak. Megjegyzem az volt a kérés, hogy rövid legyek. 2003. február 14.-n volt a szertartás. Elmondott beszédem szövege ez volt: „Gyászoló Testvéreim! Az erdélyi Nagybaconból jöttem. A tájnak a neve: Erdővidék. Ezt mondja róla a népköltő: Erdővidék az én hazám./Katonának szült az anyám./ Zöld erdő zúgásán, / Vadgalamb bugásán,/Nevelt fel jó apám. Magam pedig azért idéztem e költeményt, mert e vidékről származó katonák sírja fölött szólok. Eljöttem Budapestre, hogy együtt legyek azokkal, akik szomorúságot élnek át. Együtt elviselhetőbb a bánat, együtt erősebbek vagyunk. Ezekben a percekben Nagybaconban is szólnak a harangok. Akik nem tudják, miért zúgnak, azt kérdezik: Vajon kinek harangoznak? Az esemény ismerői elmondják: Balló Zoltán halt meg Budapesten. Elmondják, Balló Zoltán barátunk volt. Nagyon szerette e tájat, Nagybacont. Elmondják, jó barátságban volt Bereczki László lelkipásztorral. Magam bizonyítom, hogy így volt ez. Életünknek egy mély pontján igaz emberként állott/ álltak mellénk ő és neje. Azt a szeretetet, szolgálatot, amelyet irányunkban gyakoroltak, csak Krisztustól tanulhatja az ember. Keresztyén lélekkel cselekedtek mindketten. Ezt köszönjük. Szinte fülembe csengenek megpihent testvérünk utolsó értelmesen elmondott szavai: Atya, Atyám. Szívemben összecsengenek ezek a szavak Jézus Krisztusnak a kereszten elmondott legutolsó megnyilatkozásával: Atyám a te kezedbe teszem le az én lelkemet. Ez a megnyilatkozás a földről fölemeli tekintetünket az Atyához és egyik szép énekünk szavaival intünk búcsút megpihent testvérünk után: Ott vagy már te boldog lélek,/ Hol nincsenek szenvedések./ Míg mi oda elmehetünk, /Isten veled, Isten velünk.”

A másik barát Bercsényi Sándor. Szintén mérnök ember, jelenleg vállalkozó, felesége tanítónő. Fegyverneken élnek. Két fiúk van: Zoltán és Péter. Fiaik révén kerültünk kapcsolatba. A laza kapcsolatból az idő múlásával szoros barátság lett. Pedig Sándorral nem vagyunk mindenben egy hullámhosszon. Ő olyan környezetben nőtt fel, ahol a szocializmus ideológiája rányomta bélyegét gondolkozására. A politikai pártokat tekintve sem vagyunk közel egymáshoz. Ő MSZP-s, én Fideszes vagyok. Mindebből következik, hogy a szocializmus ideológiáját és a mai politikai megosztottságot is kerüljük beszélgetéseinkben. Van más közös témánk elég, mert jó érzésű ember, nagyon tud szeretni. Sokszor van olyan gondolatom, hogy ő mélyen hívő ember, csak éppen a hitét nem lehet egyik, vagy másik dogmába bele szorítani. Az igazság az, hogy egy ilyen embert sokkal többre tartok, mint egy olyant, aki kérkedik megtérésével, hitével, de cselekedetei rácáfolnak minden állítására. Sanyi nem mondja soha, hogy átadtam a szívem Krisztusnak, de akaratlanul is sok krisztusit cselekszik. Tud igazán szeretni, megbocsátani, jót tenni. Amikor Magyarországon gyűjtést rendeztek a dévai gyermekotthonnak, azonnal jelentkezett és saját kocsiján hozta el az összegyűjtött dolgokat. Jól esett, amikor egy nálunktartózkodásuk alkalmával elmondták, hogy látják a mi életünket és megkereszteletlen nagy fiaikat szeretnék, ha megkeresztelném. Megtettem. Konfirmációi ünnepélyt is szerveztünk számukra. Péter a mi keresztfiunk. Színit végzett. Jelenleg nagyrészt a szinkronizálásnál foglalkoztatják.

Bercsényiékkel gyönyörű, emlékezetes útjaink voltak. Elvitt minket szülőföldje Villány környékére. Más alkalommal a mohácsi csatateret tekintettük meg és még számos nevezetességét Magyarországnak. Feleségével együtt nagy szerelmesei Erdélynek. Ha megszámítom, jobban ismerik Erdélyt, mint én, több nevezetességét tekintették meg. Együtt is voltunk számos helyen. Pl. Küsmödön, Énlakán, Székelyderzsben, Alsócsernátonban stb. Újabban minden évben eljönnek a csíksomlyói búcsúra. Ilyenkor beugranak hozzánk is. Valóban idén is voltak s engem is elvittek a búcsúra. Láttam közvetlen közelből ezt a nagy eseményt. Amikor szegény Amálka halálhírét megtudták, azonnal jöttek, itt voltak a temetésén. Részvétük, együttérzésük nagyon jól esett. Később is voltak a sírhoz.

Néha elejtett kemény szavai ellenére sem tudnék soha megharagudni rá. Sőt sokkal jobban szeretem az ilyen szókimondó embert, mint azt, aki szemedben kedveskedik, hátad mögött pedig elítél, gúnyolódik.

Folytatás következik...