Újból átélt múltam (22) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor

A U T Ó S K O R S Z A K

Ezt a címet szántam írásom harmadik részének. Megjegyzem, időrend tekintetében lehet néhány olyan dolog, amelyről már előbb írtam, pedig az autós korszak bekövetkezte után történt. A magyarázat annyi, hogy csak nagyjából követem az időrendet, inkább a témát tartom fontosabbnak. No, meg azt is hozzá teszem, lehet, ma már más címet adnék önéletírásom harmadik részének, de az úgy van, ha ragaszkodtam két esetben az öcsém koporsója melletti elhatározásomhoz, miért ne ragaszkodnék hozzá tovább is?

Miért, honnan ez a különös cím?

Írtam a gyermekkor kedves, de nehéz korszakáról. Írtam, hogy milyen hálás vagyok Isten után édesanyámnak, hogy ma nem kell a földmíves emberek nagyon nehéz, mégsem eléggé becsült munkáját végezzem, életét éljem.

Kérkedés nélkül leírhatom azt is, hogy lelkészi pályámon voltak szép eredményeim. Voltam a nagy Sepsi egyházmegye aljegyzője. Az Erdővidéki egyházmegye megalakulásakor főjegyző lettem. Amikor arra szükség volt, mert betegeskedett az egyházmegye esperese, hosszú hónapokon át elláttam az ő teendőit is. Ha akartam volna, és teszek is valamit az ügy érdekében lehettem volna esperes. Szinte természetesnek tűnt, hogy új választásnál a volt főjegyzőt léptetik elő esperesnek. Amikor megkérdeztek ilyen tekintetben, az volt határozott válaszom, hogy nem kívánok foglalkozni a mások munkájával is, elég nekem az enyém.

Írtam róla, hogy idős korunkra sikerült lakást vásároljunk, azt lakályossá tegyük. Ma már látom, hogy milyen jó volt ez a cselekedetünk, mert amikor elkövetkezett a hirtelen nyugdíjaztatásom, nem kerültünk az utcára, volt ahová költözzünk. Így lettünk Nagybacon után baróti lakosok.

Egész életemben újabb és újabb céljaim, terveim voltak, ezek hajtottak, ösztökéltek még több munkára, s ebben tejesen egyetértettünk feleségemmel. Így vetődött fel a gondolat, hogy vásároljunk egy járművet, személyautót. A gyakorlati hasznán túl évtizedekkel ezelőtt úgy tűnt, hogy egy személyautó nagyobb tekintélyt jelent. Ha az ember egy autóval indul el, még jobban odafigyelnek rá. Az autós vezethet egy olyan szerkezetet, amely a mai idők, technika legújabb vívmánya. Joga van a törvény határain belül száguldani, vagy éppenséggel ott megállani ahol akar és szabad. Sokáig sorolhatnám még a személyautó többletét, de ez a mából már szinte a hülyeség kategóriájába tartozik. Ma a motorkerékpár, autó olyan természetes és elérhető, hogy – elismerem - valósággal érthetetlen ez a hozzáállás. Akkor azonban másképpen nézett ki ez a kérdés. Ha valaki autót szerezhetett, volt egy ilyen érzése: Most érkeztem fel a csúcsra. Már tettem említést róla, hogy amikor először mentem haza autóval szülőfalumba, nagyon sírtam. Az öröm a boldogság váltotta ki ezt a sírást. Egyszerű átalvetős gyermekként indultam el egykor Küsmödről a Golyvás pataka mellől, s most íme, autóval térek haza. Hát egy kicsit magyarázkodva ide vezethető vissza ez a különös cím.

1980-ban elérkeztünk oda, hogy autónk is legyen. 1979-ben megszereztem a B kategóriás hajtási engedélyt. Lefizettük az autót. Természetesen a lelkipásztori fizetés nem futotta, de eladtam az ügy érdekében az összes méheimet. Ha pontosan emlékszem, 24 családot kaptárostól az akkori köpeci lelkésznek, Kolumbán Ellák bácsinak. Emlékszem, szekérrel jött utánuk. Egy szürke lova volt. Amíg mi a méhekkel foglalkoztunk, ő a lovát megkötötte a kertben egy körtefához. A ló olyan éhes volt, vagy talán csak szerette a körtefa kérgét, de amikor már észrevettük, lerágta azt egész körben. Le is száradt később a fának az egyik fele. Volt újból kölcsönünk is, de a lényeg az volt, hogy a kocsi árát lefizettük. Akkor az autóvásárlás úgy ment, hogy a kifizetés után nem adták azonnal. Úgy 3 évet kellett várni, amíg felvehető volt. Autóvizsga már volt, így izgatott, hogy kellene a kocsi is.

Olyan ötletem támadt, hogy levelet írok az akkori gazdasági miniszternek, Fazekas Jánosnak, akivel mellesleg egy vidékről származtunk. Ő Etéd felé, Andrásfalván született. Tehát meg is írtam levelem azon az alapon, hogyha nem sikerül úgy sem tragédia az ügy, de hátha igen. Összeszedtem minden érvemet. A legfőbb az volt, hogy amikor Küsmödön meg akarom látogatni idős édesanyámat és rokonaimat, három napba telik az út a tömegközlekedés hiányossága miatt. A magyarul megírt levelemben kértem, hogy a lefizetett összegre utaljon ki egy kocsit. Két hétre megkaptam a választ Bukarestből, hogy mehetek Kolozsvárra felvenni a kocsit. Hát így lett járművünk, így kezdődött el az autós korszak. Istennek hála, tart még most is. Volt összesen 3 Daciánk, most egy kis Matiz van. Még feleségem életében vettük. Nagyon szerette. Sajnos csak orvosokhoz jártunk együtt ezzel a kedves kis kocsinkkal. Miután egyedül maradtam bőven elég. Keveset fogyaszt. A kicsisége ellenére jól férek benne. Ezt a kocsit használgatom, amikor szükség van rá, hogy valahová menjek.

Autós kirándulások

Miután autónk lett a gyermekekkel együtt sok szép kirándulást tettünk. Többször jártunk a tengerparton. Egy esetben megkerültük az országot. Ez alkalommal Temesváron olyan forgalomba kerültünk, hogy mindnyájan jócskán be voltunk gazolva, hogyan kerülünk ki ebből? Emlékszem, Kinga lányunk nem nagyon szerette otthon a pityókaszedést, de ez alkalommal azt mondta: szívesebben szedné a pityókát, minthogy ebben a forgalomban autózzon. Ekkor jártunk a Vaskapui erőműben is. Ez egy hatalmas élmény volt. Leengedtek a turbinaházba. Ezt úgy kell elképzelni, hogy tudja az ember: egyik oldalon ott van a Duna 18 méter magas víztömege. Érezni lehetett, hogy a hatalmas víztömeg nyomásától remeg minden. Bizony ebben a helyzetben eszébe jut az embernek, hogy egy műszaki hiba következtében itt lenne a biztos vég. Hála Istennek ez csak gondolat maradt. Megnéztünk mindent, ami megtekinthető volt. Megkönnyebbülve léptünk ki oda, ahol már biztos volt a talaj a lábunk alatt és várt autónk is, amellyel aztán folytattuk tovább az utat.

Végigjártuk a Nyugati-Kárpátokat. Hatalmas hegyeket másztunk meg. Daciánk mindenhol jól vizsgázott. Emlékezetes, szép volt ez az utunk, mint ahogy a többi is.

Még külön írnék a Szovjetunióbeli kirándulásunkról. Ez már a változás után történt 1990 augusztusában. Az előzménye az, hogy édesanyámnak egy testvére Kárpátaljára, egy Dercen nevű faluba ment annak idején férjhez. Ő már nem élt, de a leszármazottak, rokonok 27-en voltak ebben a faluban. Néha-néha levelet váltottunk, tehát tartottuk a kapcsolatot. Amikor a változás után erre lehetőség nyílott, Imre öcsémmel elhatároztuk, hogy elmegyünk, felkeressük a kárpátaljai rokonságot. Elmentünk két kocsival, ő és én is feleségeinkkel s jött velünk Kinga lányunk is. Érdekes volt az egész út. Suceava-nál léptünk ki az országból, és Románia fölött a Tisza vonalán végig mentünk Dercenig. Akkor még a nagy Szovjetunióhoz tartozott ez az egész föld. Miután a Szovjetunió felbomlott, született Ukrajna. Ma ide tartozik Kárpátalja, Dercen. Rengeteg élményünk van kirándulásunkról, mindenekelőtt az, hogy nálunk is mindig rosszak voltak, és most is azok az utak, de az ottani helyzet még a miénken is túltett, de ha már elindultunk, mentünk. Az egész úton én voltam a tolmács. Elég sok éven át kellett orosz nyelvet tanulnom. Ennek ellenére nem mondhatnám, hogy ász vagyok orosz nyelvből. De tudtam úgy kb. 200 szót, s ezzel mondhatom jól eligazodtam. Egyszer azonban jól megjártam. Megkérdeztem egy személyt, merre kell menni Beregszász felé? (Beregovo) Lelkesen magyarázta, hogy a Tisza mellett menjünk csak lefele. Közben mindegyre ezt a szót használta: Moszty, és mutogatott átlósan. Én nem értettem mi az a moszty, és a mutogatására sem figyeltem oda különösebben. Elindultunk tehát a Tisza mellett lefelé. Ahogy magunk mögött hagytuk a sok kilométert, mind rosszabb lett az út. Végül teljesen vége lett a hitvány útnak is. Közben még az is veszélyeztetett, hogy hatalmas kerekű, óriási Kamaz kocsik húztak el mellettünk. Féltünk, hogy a vezetője, ha ránk irányítja a kerekét, egyszerűen úgy végig megy rajtunk, mint a taligakerék a marhalepényen. A rettenetes rossz földúton ezek a háznagyságú kocsik akkora port vertek fel, hogy nekünk egy-egy ilyen találkozás után le kellett álljunk, mert nem láttunk semmit. Szóval miután az útnak egészen vége lett nekünk vissza kellett fordulni. Visszafele is átéltük a fentebb leírtakat. Miután vagy 30-40 km-t autóztunk visszafelé, újra érdeklődni kezdtem Beregszász után. Ott volt a közelben egy híd, erre irányított rá a kérdezett. Lelkesen kezdte magyarázni, hogy miután a mosztyon átmentünk, menjünk csak a túlsó oldalon a Tisza folyása felé és elérkezünk Beregszászba. Hát én ekkor örökre megtanultam, hogy a moszty oroszul hidat jelent. S ha mutatják, akkor a hídon át kell menni.

Ezen a napon 1006 km.–t vezettünk. Ekkor már vagy 20 km–re voltunk Dercentől, de Imre öcsém nem bírta már tovább, egy pillanatban olyan fáradt volt, hogy belehajtott a sáncba. Szerencsére nem történt különösebb baj. Ezek után megéjszakáztunk az út szélén, nem messze úticélunktól. Másnap, amikor elérkezhettünk Dercenbe, a rokonok nagyon szívesen fogadtak. Tapasztaltuk, hogy egy egészen más világ az övék. Még az étkezésük is eltért a miénktől. Pl. ott a levest eszik másodiknak, a töményebb dolgokat előbb.

Itt Dercenben történt, hogy a helybeli református lelkész, amikor megtudta, hogy én is lelkész vagyok, mindjárt felkért egy vasárnapi szolgálatra. Vállaltam. Minden ment annak rendje, módja szerint, de mégis történt egy különös eset. Ott a keresztelőt nem jelentik be előre. Az istentisztelet végén hoztak két leánykát, kereszteljem meg őket. Ez is ment volna, de mégis támadt egy kis nehézségem. Ott a gyermekeknek akkor két nevet adtak, egy magyart és egy oroszt. Lehet, hogy az orosz állott elől, mert az egyik kislánykát úgy hívták Szvetlána-Hajnalka. Neki a keresztelője jól ment, de a másiknak az orosz neve olyan különös volt, hogy amikor én megkérdeztem tőlük, hogy hívják a kicsit? – sehogy sem értettem meg az orosz nevet. Legalább háromszor megkérdeztem, ők mindig mondták hűségesen, de az én jó magyar agyamba sehogy sem akart megragadni. A nyelvem sem állott rá a különös névre. A vége az lett a dolognak, hogy a magyar nevet elmondtam jó hangosan, az oroszra pedig dünnyögtem valamit és így meg volt a keresztelő.

Magyarország felé jöttünk haza. Egy hétfői napon indultunk el, álltunk ki a határállomáson levő 7 km.-es sor végére. Itt voltak csak különös dolgok. Pl. az, hogy ott araszoltunk az úton előre a kedd és szerdai napokon és éjszakákon, csütörtökön reggel érkeztünk át Magyarországra hatalmas ellenőrzések után. A sok kocsi mind Magyarországra indult, de kb. csak egy negyedét engedték át. Minket, hála Istennek nem ért olyan szerencsétlenség, hogy maguknál tartsanak. Azt hiszem jó lesz, ha erről a 7 km es útról egy kicsit bővebben írok. Azzal kezdődött, hogy a rokonok kivezettek egy olyan útra, amelyen a határ menti lakosok jártak át Magyarországra. Itt valamivel könnyebb lett volna az átjutásunk. De amikor meglátták a várakozók az idegen rendszámunkat kocsinkon, hatalmas dorongokkal támadtak meg. Össze akarták törni a kocsi szélvédőjét. Nekünk rimánkodni kellett, hogy ne tegyék ezt. Kiabálták, ordítozták, ha mindjárt vissza nem fordulunk, összetörnek mindent. Nem volt mit tenni elmentünk a közönséges sor legvégére, veszítve ezzel is egy fél napot. Augusztus volt, nagy meleg, nagy pusztaság, sehol egy fa, sehol egy árnyék. Az út szélén ott halmozódott a hónapok óta eldobált mindenféle szemét és emberi ürülék. A nők úgy végezték el szükségleteiket, hogy kinyitották a kocsi egyik oldalán levő mindkét ajtót, s úgy az ajtók között guggolva intézkedtek. Szerencsére a rokonok, amikor látták, hogy itt számos nehézség van a nőket el-el vitték haza rendesen tisztálkodni. Ilyenkor nekünk hitvány orosz pezsgőt hoztak, s mi vezetés közben illogattunk, mert tudtuk, hogy amíg a rendes közúti közlekedésre kerül a sor, kijózanodunk. Soha életemben nem ittam, ha volánhoz ültem, ez alkalommal azonban annyit, hogy sokszor zsibbadt voltam. A főút mellett voltak mellékutak. A mellékutakon mindenhol ott állott 4-5 orosz kocsi. Ha valamiért mi a főúton levők egy kis közt hagytunk járműveink között, ők mindjárt kiugrottak oda és besorolódtak járműveink közé. Velünk is történt egy ilyen eset. Én közömbösen vettem, de feleségem nagyon haragudott, fenyegette őket. Egyszer csendben egy kicsit megnyílott kocsink ajtaja és egy zacskót tett be semmi szó nélkül a minket megelőző személy. A zacskóban csoki és szappan volt. A határállomáson sajnáltam szerencsétlent, mert hiába volt minden ügyeskedése nem eresztették át Magyarországra.

Végül szinte három nap és három éjszaka után minket átengedtek, átértünk Magyarországra. Örvendtünk, hogy ép bőrrel megúsztuk ezt a tortúrát. Ha most kellene végig csinálnom ezt az emberkínzást, nem bírnám ki ép ésszel és egészséges testtel, de akkor jól ment – hála Istennek.

Külföldi utak

Már írtam külföldi útjainkról. Most mégis azért veszem ismét elő ezt a témát, mert ezek az újabb kirándulások már nem személyes indíttatásúak voltak.

Ahogy alkalom nyílt külföldre menni, a gyülekezet érdekében is, igyekeztem felhasználni ezt a lehetőséget. Kétszer voltam az ifjakkal Magyarországon. Egyszer Bojtor István lelkipásztor jóvoltából táboroztunk egy hétig fónyi gyülekezetében. A másik alkalommal csak a szállás volt a fontos, egy hétig mind utaztunk Magyarország nevezetességeihez. Ez úgy sikerült, hogy a romániai autóvezető egy nagyon megértő ember volt, akivel megegyeztük, ha üzemanyagot szerzünk, kocsijába ő elvisz bárhová, ahová menni akarunk. Az üzemanyag beszerzése nem volt túl nehéz. Ez még a változás utáni évek valamelyikében volt. Ekkor még nagy volt a becsületünk a Magyarországiak szemében. Bőven adtak pénzt, hogy üzemanyagot vegyünk. így aztán voltunk fürdőhelyeken. Voltunk Göncön és Vizsolyban, ahol az első teljes Bibliát magyar nyelvre fordították és kinyomtatták. Voltunk Boldván, ahol a hagyomány szerint az első magyar írásos emlék a „Halotti beszéd” keletkezett. Hosszú lenne s talán érdektelen is mindent felsorolni, ahol jártunk. Egyetlen helyet emelek ki és írok róla részletesebben. Elmentünk az Aggteleki cseppkőbarlanghoz is. Sikerült bemennünk ebbe a természeti ritkaságba. Megcsodáltuk a természet alkotta cseppkőformákat, melyeknek az emberek egy-egy kis fantáziával érdekes neveket adtak. Legemlékezetesebb élményünk a koncertteremben volt. Itt valóban színpad és vele szemben székek is vannak. Vezetőnk arra biztatott, hogy álljunk fel a színpadra és énekeljünk valamit. Nem ugrottunk azonnal, de egy kis unszolás után valóban felléptünk. Nem volt az egy összeszokott, begyakorolt énekkar, de ez alkalommal a lelkesedéstől úgy énekeltünk, hogy mi – és mások is könnyeztek. Néhány népdalt és a Székely himnuszt énekeltük el.

Még volt egy emlékezetes élményünk, amikor már hazafelé tartottunk, már Romániában jártunk. Az út mellett láttunk egy esztenát, arra biztattak az ifjak, hogy vásároljunk sajtot. Megálltunk, vásároltam néhány kiló juhsajtot. Azt az autóban felvágtam kis kockákra, hogy mindenkinek egyformán jusson, s már ment az autó, amikor osztani kezdtem. Felejthetetlen hangulat támadt. Valaki azt mondta: olyan ez, mint egy úrvacsoraosztás. Valóban olyan volt. Komolysággal, valóságos áhítattal vették át tőlem a különben sokat viháncoló ifjak a darab sajtocskát. Nekem az jutott eszembe, hogy a vallás üldözése idején valóban volt olyan eset, hogy nem kenyérrel és borral osztották ki az úrvacsorát, de az mégis úrvacsora volt, hatásos, hitet erősítő szertartás. Hát néhány percig valami ilyent éltünk át, merem hinni, mindnyájan. Utána visszatért minden a régi kerékvágásba.

Arra kértem az ifjakat, hogy hazaérve írják le élményeikből azt, ami a legjobban tetszett, megragadta őket. Ezeket az írásokat eltesszük az egyházközség irattárába, hogy később, akiket érdekel, olvashassák. Sajnos egyetlen ifjú írta le sokszori unszolásra az Aggteleki cseppkőbarlangban átélt élményünket. A többiek tovább annyit sem törődtek az átélt sok szépséggel, mint a macska a vasárnappal. Pl. az egyik szerény anyagi helyzetben levő ifjúnak valamelyes forintot szereztem az egyik lelkipásztortól. Köszönet nélkül vette át és hazaérkezésünk után még annyit sem tett, hogy legalább egyszer eljöjjön a templomba. Ezek után az emberben felötlik a kérdés, vajon volt-e értelme a nagy felelősségvállalásnak, amit egy ilyen kirándulás jelentett? Volt-e értelme a sok idegességnek, amit egy ilyen külföldi út a vezetőnek okoz? Bár pillanatnyilag nem reagálták le pozitívan útjainkat, mégis merem remélni, hogy már érettebben vissza gondolnak rá. Talán valamikor el is mondják, Bereczki tiszteletes emlékezetes helyekre vitt el minket. Isten után hálás vagyok neki.

A felnőttekkel is voltunk néhány kiránduláson. Okány ebben az időben Nagybacon testvérhelysége volt. Kétszer voltunk Okányban. A Reformátusok Világtalálkozójára elmentünk Debrecenbe. Ez alkalommal is Okányban volt a szállásunk. Okányról azt szeretném leírni, hogy ez egy nagy község, de Istentől elrugaszkodott hely volt abban az időben. A 3000 lelkes nagyon szép, anyagilag jól szituált helységben kb. 400-500 lélek volt megkeresztelve, ezek gyakorolták, úgy ahogy, a vallásukat. Volt eset, hogy valami községi ünnepélyen voltunk ott. A programban benne volt az istentisztelet is. Én prédikáltam. Az istentiszteletre eljött a mi kiránduló csoportunk 43 tagja, s így összesen 70-en voltunk a templomban.

Okány és Nagybacon kapcsolata úgy is gyümölcsözött, hogy két házasság is származott testvérkezésünkből. Egyik házasságkötés alkalmával engem, a lelkipásztort, az egyházat egyáltalán nem vették igénybe. A másiknál a nagybaconi lány szülei kikötöttek, hogy egyházi esküvő nélkül nem engedik el lányukat. Így aztán én azzal kezdtem, hogy megkereszteltem, megkonfirmáltam az ifjú vőlegényt, aki különben rendőr volt. Ezek után elvégeztem az esketési szertartást is.

Okányban általában a lelkipásztornál laktunk. Bébi ételeket, tablettákat ettünk, én mindig éhes voltam. Az asztalnál feleslegesen hosszú imák voltak, szőrszálhasogató beszélgetések különböző hitkérdésekről. Amikor meg akartam látogatni egyik barátomat a lelkipásztor, bár elkísért, de azt mondta ő nem jön be a családhoz, mert nincs bejelentve. Így aztán ottlétünk alkalmával is megtörtént, hogy jöttek temetést bejelenteni, jobban mondva harangoztatni, de egyházi szertartást nem kértek. A lelkipásztor az irodából egy gombnyomással elintézte a harangozást, de a feltámadás igéit már nem kellett hirdesse. Számomra egy rendkívül furcsa helyzet volt ez az egész viszonyulás az egyházhoz, lelkipásztortól és a hívek részéről egyaránt. Sokszor visszagondoltam rá, hogy emberi barátsággal kezdve valahogy eljutottam volna oda, hogy egy kicsit jobban menjenek a dolgok, egy kicsit felmelegedjenek a hívek az egyház iránt. Okányi kapcsolatunk nem egyházi központú volt. Később, mivel Nagybacon nem viszonozta eléggé az Okányiak ragaszkodását, ez a kapcsolat egészen megszűnt. Számos leírásra méltó epizód lenne még gyülekezeti kirándulásainkról, de legalább ennyit szükségesnek tartottam rögzíteni.

A továbbiakban egy Svájci kirándulásunk nevezetesebb emlékeit szeretném papírra vetni. Svájci kirándulásunk bár csak feleségem és engem érintett, mégsem mi voltunk ennek az indítványozói. Református egyházunk néhány arra érdemes lelkipásztornak egy egész hónapos ajándék kirándulást biztosított a svájci Locarnóba.

Már volt némi tapasztalatunk a külföldi utakat illetően, de ez az utunk mégis szokatlan, egészen más volt. Azzal kezdődött, hogy ausztriai és svájci vízumot kellett szerezni. Ezért le kellett utazni Bukarestbe a nagykövetségekre. Szállásunk a bukaresti református egyháznál volt. A lelkipásztor, bár mindenféle rosszat mondtak róla, igen szívélyesen fogadott, sokat segített. Az ő segítsége ellenére is végig kellett csináljuk azt a tortúrát, amellyel a vízum megszerzése járt. Reggel 3-4 órakor álltunk ki a követségek elé, hogy először leadhassuk az iratokat. Ott kellett addig álljunk, hogy már 30 fok fölé emelkedett a hőmérséklet. Ilyenkor az aszfalt annyira felmelegedett, hogy a lábunk a megolvadt aszfaltba bele nyomult. Olyan meleg volt az aszfalt fölött, hogy valósággal égette a lábunk szárát. Miután leadhattuk az iratokat, néhány nap múlva a kivételnél újra végig kellet csinálnunk ugyanezt. Ha taxit fogadtunk, hogy egyik helyről a másikra eljussunk, a taxis mindig jól megvágott, a reális árnak legalább ötszörösét vasalta fel rajtunk. Ha gyalog mentünk valahová, tartanunk kellett a kóbor kutyáktól, amelyekkel tele volt a város. Végül minden sikerült, csak a rossz emlékek maradtak meg Bukarestről. Mehettünk Svájcba. Ez 1998-ban történt. Augusztus 19.-én indultunk. Következő nap részt vettünk Magyarországon az Augusztus 20-i ünnepségen a parlament előtt. Végre jó körülmények között eljutottunk Svájcba.

Locarno egy, az Alpoktól délre, Olaszország felé eső kis város. Szinte mediterrán vidék, pálmafákkal, déli gyümölcsökkel, pl. kivikkel a kertekben. Itt Locarnóban egy nagy sziklás oldalban van egy egyházi üdülő, itt volt a szállásunk. Fel-le felvonóval közlekedtünk. Az utazásért, a mi pénzünk szerint, busás összeget kellett fizessünk.

Svájcban először a természeti adottságok ragadják meg az embert. Hatalmas kőszikla hegyek. A hegyek aljában kevés zöld terület legelő állatokkal, szép terményekkel, gyönyörű tiszta vizű, hatalmas kiterjedésű tavakkal, melyeket a hegyekről lezúduló csapadék táplál. A tavakban megfigyeltem, hogy akkora halak úszkáltak, mint az én jó hosszú karom. Senki sem halászott ezekre. Horgászt sehol sem láttam. Meg is kérdeztem miért van ez? Azt mondták. A halat meg lehet venni az üzletben. Ezeket kifogni a tavakból szégyen. A termőterület, de még a hegyoldal is tökéletesen rendezett. Érdekes, hogy légy, szúnyog egyáltalán nincs. Ennek következményeként madár sem tanyázik ezeken a helyeken. Egész ottlétünk alatt egyetlen nyomorú feketerigót láttam. Ott ugrándozott a fák, bokrok között, de biztos, hogy az élelem beszerzése nem volt könnyű feladat számára. Az utak, vasút, autóút a sziklák oldalába bevágva kanyarognak. Ha valamilyen akadály, emelkedő van, egyszerűen átmennek az utakkal a hegyeken. Olyant is láttam, hogy az utak le voltak födve. Erőss beton oszlopokon állott a fedél. Alatta közlekedett a rengeteg jármű, a lefedés tetején pedig legeltek a tehenek. Ahol valamit termeltek, pl. kukoricát, virágot, a termőföld útfelőli végén épült egy kis födélalja, ahol ki volt rakva a portéka, és oda írva, hogy minek mennyi az ára. Ha valaki vett ezekből, az árát szigorúan bedobta a perselybe. Olyant is láttam, hogy egy nagy termesztett virágos mező mellett az olló volt kitéve és kiírva, hogy melyik virágnak mennyi az ára. A vásárló saját maga vágta le a virágot és fizette ki az árát. Nem vágott le többet. Az ollót sem vitte el. Elgondoltam ezeket látva, hogy nálunk ez a megoldás egyáltalán nem válna be. A másik dolog Svájcban, ami különösen megragadott: a pontosság. Láttam egy építkezést az út mellett. A munkálatot el kellett látni építő anyagokkal. Ez úgy történt, hogy meghatározott órában, percben jött két rendőr, lezárták az építkezés előtt és után az utat. Megérkezett az építőanyagot szállító autó. Saját darujával az anyagot percek alatt felszedte az autó rakfelületéről, és az építkezés udvarába rakta. Az autó ment tovább, a rendőrök felszabadították az utat, az egész művelet nem tartott tovább 3-5 percnél. Ha valahol elromlott az út és meg kellett javítani, ott az egyik sávot a hiba körül ponyvával bekerítették. Oda nem lehetett belátni. Benn folyt a munka, általában reggeltől estig ilyen formában. Ez alatt az idő alatt minden munkálatot elvégeztek. Az utakat minden reggel meglocsolták, este fölporszívózták. Ez igen jó megoldás volt számunkra, mert ottlétünk egész ideje alatt cipőt nem kellett takarítsunk.

Még leírom a pontosság, kulturáltság egyik szép példáját. Egy este fogadást rendeztek. Talán az üdülőháznak volt valamilyen évfordulója. A fogadást az üdülő ház udvarára szervezték. Tervezőt hívtak, aki felmérte a terepet és lerajzolta az asztalok elhelyezését. Mi raktuk ki az asztalokat. Rájöttünk, hogy a terv nem mindenhol felel meg a méreteknek, terep viszonyoknak. Mi jó gyakorlati gondolkozással megtaláltuk mindennek a helyét, szépen elrendeztünk mindent, tiszta fölöslegesnek tartottuk a nagy előtervezést. A fogadás 7 órakor kezdődött. Hét óra előtt tíz perccel még senki sem volt sehol. Hét előtt hét perccel kezdtek jönni a vendégek, ez öt perc alatt befejeződött. Hétkor pontosan kezdődött a megnyitó beszéd. Mi, a magyar nyelvű vendégek, nagyrészt lelkipásztorok is szerepeltünk ezen az estén, nagy sikerrel.

Volt azért a svájci pontosságnak néhány nyomasztó példája is, pl. az étkezések alkalmával. Tudtuk, hány órára kell menni az ebédlőbe. Erre az időre összegyülekeztünk a nagy hallban. Amikor az óra mutatója ráugrott az étkezések órájára, nyílott a nagy szárnyas ajtó, mi bevonultunk. Az ajtó azon nyomban be is zárult. Ha valaki késett egy percet oda már be nem jöhetett, az minden esetben étlen maradt. Csak annyit fűzök hozzá, én is szeretem a pontosságot, de ezt a túlzást egyenesen elítélem.

Az étkezések végeztével a nők igyekeztek egy kis segítséget adni a konyhai személyzetnek, összegyűjtötték a tányérokat, evőeszközöket, és bevitték, a konyha polcára elhelyezték. Egy ilyen eset után kerek perec megmondták, hogy ezt többet sohase tegyék, mert nem szabad a különböző tányérokat, evőeszközöket összevegyíteni.

Már említettem, hogy az üdülő ház egy hatalmas hegyoldalba épült. Felvonóval közlekedtünk. A felvonó egy helyen bebujt a föld alá jó ideig itt haladt föl-le. Ilyenkor az alagút kezdeténél mindig meggyújtották a villanyt, ahogy kijutottunk azonnal eloltották. A lámpák egy másodpercig sem égtek fölöslegesen.

Amikor odamentünk adtak valamelyes költőpénzt, nem sokat, de pl. a felvonóra futotta. Számomra nagyon nyomasztó volt ezzel kapcsolatban az, hogyha valaki valamilyen ok miatt az üdülési ideje vége előtt távozott el, zsebpénzéből az erre az időszakra eső részt visszavonták, visszafizetették. Rossz érzést keltett bennem az is, hogy bár mindenhol érződött a jólét, gazdagság, ha az ebéd, vagy vacsora alkalmával a közös tálon megmaradt kevés élelem, azt valamilyen formában a következő napokon visszaforgatták.

Sokáig sorolhatnám még a nem tetsző dolgokat, mert pl. az sem tetszett, hogy mennyire önzők voltak az emberek az étkezésnél. Reggel svédasztalos megoldással történt az ellátásunk. Némelyek minden jót rászedtek tányérjukra, húsokat, sajtot. Annyit oda halmoztak, hogy aztán a végén nem tudták megenni. Az egyik ilyen hölgy beteg is lett a sok zabálástól. Napokig nem tudott semmit enni. Én – Isten bocsássa meg nekem- egyáltalán nem sajnáltam, sőt. Ezeken az alkalmakon nekem általában a müzli maradt, de jó volt az is, legalább nem feküdte meg a gyomromat.

Miután odamentünk, én két nap alatt megnéztem az egész városkát kívülről, belülről, utána rettenetesen untam magam. Mind érdeklődtem, hogy valahol valamilyen munkát nem találnék-e? Munka nem került. Úgy tettem hasznossá az időmet, hogy kommentárokkal elolvastam az egész Bibliát.

Feleségem nagyon szerette a tétlenséget, azt hogy kiszolgálják. Én már alig vártam, hogy vége legyen az egésznek. A legvégén volt néhány jó napunk is, de még azelőtt leírok pár jellemző dolgot.

Az egyik legjellemzőbb, ahogy a svájciak viszonyulnak gyermekeikhez. Említettem, hogy volt egy nagy fogadás. Az ott megjelent kb. 100 személynek volt úgy 25 csemetéje. Ezeket a fogadás alatt felterelték a színpadra. Ott a gyermekek öldökölték egymást. Verekedtek, halomba feküdtek, kiabáltak, sikoltoztak. Sírás egyáltalán nem volt. Közben a szülők az asztaloknál a legnyugodtabban beszélgettek, még a szemük sarkából sem figyelték csemetéjüknek a tetteit. Egy másik alkalommal a gyönyörű tó partján, egy padon üldögélt egy édesanya 3-4 év körüli kislányával. A kislányka mindegyre felállt az édesanyja mellől, elment a tó szélén levő, kb. 6 méteres mélységhez. A kezéből valami állati eledelt szórt be a tóban úszkáló vadrucáknak. Én, amikor láttam a hatalmas tömegű víz fölött a nagy fal tetején a kislánykát, ijedtemben még a nyálamat sem tudtam lenyelni. A mama egyáltalán nem izgatta magát, egykedvűen nézelődött erre, arra.

Ottlétünk idején egyszer én tartottam a reggeli áhítatot. Ez úgy ment, hogy minden lelkipásztor anyanyelvén mondta el mondanivalóját, s azt lefordították más nyelvekre. Magyar prédikációm után azt mondta egy román pap, miért nem prédikáltál románul, hiszen Romániából jöttél?

A mi pénzünkhöz viszonyítva némely áruk nagyon drágák voltak. Pl. sör, fagylalt. Ezeket kívántuk, ezeket engedtük meg magunknak. Ott egy pohár sörért annyit kellett fizetni, hogy nálunk azon 5 csíki sört vehettünk. Még drágább volt a fagylalt. Ott egy poharas fagylalt annyiba került, hogy nálunk 14 ostyást vehettünk volna érte.

Említettem, hogy volt 3 jó napunk. Üdülésünk végén felkeresett Gönczi József lelkipásztor barátom, egykori évfolyamtársam. Ő még a változás előtti időben lógott meg Romániából. Ebben az időben egy Zürich melletti gyülekezet lelkipásztora volt. Náluk jó dolgunk volt. Újra nézhettünk TV-t, ehettünk jó magyaros ételeket. Kocsiján elvitt sokfelé. Voltunk egy nagyon modern állatfarmon. Voltunk gyárakban. Megnéztük Zürich nevezetességeit. Barátom mindent ismert, mindent elmagyarázott. Nagyon kellemes és értékes volt az együttlétünk. Leírása hosszas lenne, s talán érdektelen is mások számára, de nekünk felségemmel ez örök, szép emlékünk maradt. Hazafelé még megszakítottuk utunkat Bécsben. Bíró András segítségével még ott is megnéztük a város nevezetességeit. Feleségem az egész utunkról, üdülésünkről naplót vezetett. Részletesen leírt mindent. De azt hiszem ebből az én írásomból is egy kis ízelítőt adtam Svájcnak a mi világunktól, szokásainktól eltérő jelenéről.

Eljövetelünkkor Gönczi Jóska megajándékozott néhány rendkívüli gyümölcsfával, virágtővel. A sok minden közül mai szőlőfám, ribizli, tövis nélküli szedrem származik Svájcból. Nem volt egyszerű a hazaszállításuk, mert ilyen növényeket csak engedéllyel lehet a határokon átvinni. Sikerült mindent hazahoznom. Jóskának az volt kérése, hogy szaporítsam a fákat és adjak belőlük másoknak is. Híven teljesítettem kérését. Minden évben számos szőlőtövet gyökereztetek, s aki csak óhajtja, mindenkinek adok belőle. Igen finom szőlő ez, baróti házunk udvarán ebből van a szőlőlugas.

Végül még annyit, jól mondják, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon. A svájci nagy tisztaság, pontosság, gazdagság után nagyon boldog voltam, amikor Nagyváradon kiléphettem a rendetlen, ködös, szegény földünkre. Egyszer hasznos, tanulságos, jó volt a svájci üdülésünk, de én oda többet soha el nem mennék.