Újból átélt múltam (21) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor

Gyorsan felnőttek gyermekeink

Ezt a témát nem részletezem. Néhány kiemelkedő emléket, jellemző dolgot írok le, azokat melyeket láttunk, tapasztaltunk, esetleg a hírük eljutott hozzánk. Eljön egy olyan idő, amikor a szülő már nem lát bele igazán gyermeke életébe. Tehát a többit ők mondják el gyermekeiknek, unokáiknak, hiszen ők élték át. Valószínű, történeteik megítélése is egészen más, mint az enyém.

Nagybaconba kerülésünk egészen más lehetőségeket, távlatokat nyitott meg gyermekeink előtt. Nagybaconban komoly óvoda, jó színvonalú iskola, közeli középiskola állott rendelkezésükre. A szellemi élet, kultúra, sport sokkal magasabb szinten állott, mint Muzsnán. Sok volt a gyermek, akik között elvegyültek a mieink. Más kapcsolatok, más irányú fejlődés bontakozhatott ki.

Gyermekeink úgy 15 éves korukig általában kicsi termetűek voltak, inkább vékonykák. Az étkezésnél nem azt nézték, hogy ki kapott többet és én is miért nem kapok annyit, hanem ennek éppen az ellenkezőjét. A másik kevesebbet kapott, én miért kell ilyen sokat megegyek? Különösen azoknál az ételeknél fordult ez elő, melyeket nem szerettek felettébb.

Általában jó gyermekek voltak. Nem emlékszem semmi kirívó cselekedetükre. Sem otthon, sem az iskolában nem tettek semmi rosszat. Tanítóik, tanáraik és a helység lakói is jó véleménnyel voltak róluk.

A fiúk a tanulásban nem mutattak föl kiugró eredményt. Biztosra mentek a többi között, de eredményeikkel nem hívták föl magukra a figyelmet. Nem így Kinga lányunk, ő nem szerette, hogy előtte járjanak. Kicsi volt, kérdeztem is tőle: hogy bírod haza azt a sok tízest?

Mindhárman sportoltak. Általában sportkedvelő család voltunk. Dimény János és Olga testnevelés szakos tanárok sokat foglalkoztak velük. Ők hoztak ki az átlagnál többet belőlük. Különösen szembeötlő volt ez Kinga esetében. Említettem, hogy kicsi volt és szinte ügyetlen mozgásában. Őt is beírattuk Dimény Olga tanárnőhöz. Lassan fejlődni kezdett, no, egyelőre még nem a növésben, hanem a mozgásban. Egyszer jött haza a torna körről és jelentette: pótjátékos vagyok. Ez azt jelezte, hogy a tornacsapatban már kezdtek számítani rá. Rohamosan fejlődött. Rendes tagja lett a csapatnak. Majd egyéniben fejlődött annyit, hogy 5-6 éven át minden korosztályos versenyét megnyerte a megyében, valahová csak elvitték.

Általában jó kis család voltunk. Míg kicsik voltak a gyermekek, feleségem nem járt munkába. Ő intézte nagyrészt nevelésük. Meg is egyeztünk, hogy én ne bántsam őket, nagy, nehéz kezemmel ne csapjak rájuk, majd ő elintézi az ilyenszerű fenyítést. Valóban így is volt. Nálunk nem a durvaságig menően, de volt testi fenyítés. Emlékem szerint ezt az ügyet úgy rendezte le az édesanyjuk, hogy a fiúk ki kellett tartsák a kezüket, ezekre csapott rá. Kinga lányunk nagyon ritkán a fenekére kapott. A fiúk kézrecsapásos fegyelmezésénél Leventét nagyon nehéz volt elkapni. Ő úgy tartotta a kezét, úgy kapta el, hogy alig lehetett elérni. Lackó végtelen igazságos volt. Ha fegyelmezésre került a sor, kitartotta a kezét, bármit érzett el nem húzta volna semmiért. Talán így volt a jobb, mert így hamarabb megkapta a porcióját.

Leírtam fegyelmezésük, de kiemelem, hogy nálunk a szeretet és az abból származó engedelmesség, a jó hangulat dominált. Az édesanyjuk sokszor játszott velük, kártyáztak, marokkóztak. Hosszú versekre tanította meg őket. Sokszor énekeltek együtt. Télen volt alkalom, hogy mi is bekapcsolódtunk szánkózásaikba, a templomutcában. Volt egy érdekes játékuk. Reggel felébredésük után sokszor dobálták egymás felé a büdös gatyákat. (Így nevezték a pizsama nadrágot) Még az is megtörtént, hogy mi szülők is bekapcsolódtunk ebbe a játékukba. Nagy kacagások voltak olyankor, amikor elkaphattuk egymást. Tehát komolyság és jókedv egyaránt előfordult családunkban. Egyszer Kubánda Gizella tanítónő azt mondta: „Nálatok van valami családi szép.”

A következőkben éppen csak néhány szóban külön-külön is írok mindhárom gyermekünkről. Milyennek is láttam őket gyermek, ifjúkorukban?

LEVENTE

Kicsi korában központi alakja volt a nálunk összegyűlő gyermekeknek. Amolyan nagyvezérnek láttam. Ő szervezte meg a játékokat. Egy-egy ilyen játék alkalmával 20-30-szor is körbe szaladták a parókiát. Felkapaszkodtak az útszéli kerítés tetejére, végig szaladtak rajta. Izgultam is eleget, hogy valamelyik gyermek le fog esni és baj lehet belőle. Sohasem történt ilyen.

Emlékszem, hogy nem akarta elfogadni azokat a ruhákat, amelyeket mi választottunk neki. Különösen egy nagykabát esete nevezetes. Ő nem akarta, mi mégis megvettük. Egyszer vette fel a templomba, többet soha, el kellett ajándékozzuk másnak.

A középiskolát Sepsiszentgyörgyön járta. A testnevelés-tanári felé próbáltuk iránytani. Tervünk nem sikerült.

Nehéz katonaságot húzott le. Abban az időben a papfiúkat ritkán vitték fegyveres alakulathoz. Ő is egy hajójavítóban dolgozott Galacon. Katonasága kapcsán kerültünk kapcsolatba Tőkés Béla ezredessel a szentgyörgyi hadkiegészítőnél, hogy valamit könnyítsünk rajta. Nem sokat tudtunk tenni érte.

Leszerelése után édesanyja összehozta egy magyarországi lánnyal. A kapcsolat úgy alakult, hogy elhatározta ki fog menni Magyarországra. Beadtuk az iratait, de több mint 2 évig késett az elbocsátási engedély. Ez alatt a lány megunta a sok várakozást. Levente is lemondott az egész magyarországi ügyről. Jó későre megkapta az elbocsátási engedélyt, de már nem élt vele. Itthon rendeződött munkahelye, házassága.

LÁSZLÓ

Születése után gondban voltunk a nevével. Édesapámat is úgy hívták: Bereczki László. Kis módosítással én is ezt a nevet viselem. Gondot jelentett, hogy legyen-e családunkban egy sorozat Bereczki László? Végül azt mondtam miért ne lehetne?

A keresztelőjénél is úgy voltunk, hogy Leventét, s majd Kingát is más lelkipásztor keresztelte. Lászlónál úgy határoztam, hogy én fogom megkeresztelni. Lehet, hogy jó volt ez a cselekedetem, mert sok kitérő után mégiscsak lelkipásztor lett.

A középiskolát Baróton kezdte, Székelyudvarhelyen végezte el.

Neki is következett nemsokára a nehéz katonasága. Őt egyenesen a bányába irányították. Alig tudtuk kivakarni onnan Tőkés Béla segítségével. Tovább sem volt könnyű, de véget ért ez is.

El kellett indulni a nagybetűs Életben. Fiaim előtt mindig ott volt a lelkészi pályának a választási lehetősége. Bár szívesen vettem volna, hogy ezt válasszák, sohasem erőltettem a dolgot. Ha valaki nem érez elhívatást, úgy nagyon nehéz, valósággal gyötrelmes ez a pálya. Nehéz az emberekkel való foglalkozás is. Miután Lackó sem mutatott semmi hajlandóságot a papi hivatást illetően, lemondtam erről a lehetőségről. Megjegyzem, életének ebben az időszakában még templomba sem járt el önszántából. Noszogatni kellett. Édesanyja vívta meg vele a harcot minden vasárnap reggel. Hála Istennek, feleségem nem volt olyan engedékeny, ezért valószínű, kevés lelkesedéssel eljárt a templomba.

Szóval a katonaság után világi munkahelyet kerestünk neki. Volt Szentgyörgyön egy Tóth József nevű Peco (üzemanyag) igazgató. Ő helyezte el Leventét és Lackót is a vezetése alatt álló egységnél. Levente a szállításnál, Lackó a benzinkútnál kapott beosztást. Ebben az időben az üzemagyag-ellátás olyan volt, mint egy maffia szervezet. Izgultunk is eleget, hogy a két ártatlan fiút is belekavarják valamilyen törvénytelenségbe. Levente nemsokára otthagyta ezt az állást. Lackó sokat gondolkozott sorsán, mert egyszer ezzel a tervvel állott elő, hogy ő elmegy a teológiára, annak ellenére, hogy soha az életben többet anyagilag úgy nem lesz, mint a Peconál. Hála Istennek már nem a pénz érdekelte. Édesanyjával együtt szívünkben örvendezve, de egyben kérdésekkel is, néztünk nagy tervére. Ez már a változás után volt. Magyarországon, Sárospatakon hosszú szünet után megnyílt a teológia. Elvittük oda. A sárospataki három év után még kettőt Kolozsváron járt. Lelkipásztor lett. Megnősült, szép család veszi körül.

KINGA

Kicsi korából mindenekelőtt arra emlékszem, hogy a fiúk sokat kínozták. Nem árulkodott e miatt, nem törekedett arra, hogy mi taroljuk meg az ő kínzásait. Kiskorában kétféle játékot játszott, az egyik az volt, hogy a szomszéd leánykákkal egy szobát rendeztek be a parókia egyik istállójának a az odor részében. Oda, ha felmehettek, reggeltől estig eljátszottak. Mi nem is kellett rájuk figyeljünk. Enyhe időben ott töltötték napjaikat. Régi bútordarabokat dobáltunk fel oda. Ezek, és sok más egyéb összegyűjtött kacat képezték játékaikat. A másik játéka rossz időben, de később már általában az volt, hogy a szomszéd gyermekeket tanította. Felvette az édesanyjának valamilyen ruháját, hogy tekintélyesebbnek lássék. Odaállott a konyhánk nagy ajtaja elé, a gyermekek vele szemben a földön ültek és magyarázott, kérdezett, tanította őket. Az ajtó volt a tábla, ezt írta tele a tananyaggal. Valószínű ez úgy volt, hogy amit aznap az iskolában magtanult, azt később saját tanulóinak továbbadta. Volt feleltetés, kiértékelés és érdemjegy is. Érdekes, hogy mi nem figyeltünk fel eléggé erre a jelzésre, hogy neki a vérében van a tanítás. Az általános iskola után az egészségügy felé akartuk irányítani. Tettünk is ilyen lépéseket. Egyszer kerek perec kijelentette: ő idegenkedik az egészségügytől, tanítónő akar lenni.

Az általános iskolás éveiből még leírnám azt a történetet, amelyet egyik tanára mesélt el. Ekkor már komolyan tornászott. Az egyik tornaórán tanára rábízta osztálytársait. Kinga az iskola kézilabdapályáján sorba állította őket, meneteltette, futtatta. A történetet elbeszélő tanár az iskola ablakából figyelte az eseményeket. Egyszer az egyik, körülbelül kétszer akkora fiú tanuló kilógott a sorból, nem úgy csinálta a feladatot, ahogy azt Kinga kiszabta. Kihívta külön a tanulót, kétszer jól fenéken rúgta, visszaállította sorba és ment minden tovább a maga rendjén. Vele szemben a hatalmas termetű tanuló nem szólt, nem rúgott vissza. Kingának olyan tekintélye volt az osztályban, hogy az ilyesmi szóba sem jöhetett.

Írásomban valahol már említettem, hogy régen a szülő nem tanult együtt gyermekével, nem szorongta végig a felvételi és a különböző vizsgák izgalmait. A gyermek elment, aztán hazajött, hogy tanító, mérnök, orvos, vagy pap vagyok. Hát Kingánál ez szó szerint így történt. Elment Udvarhelyre, haza-haza jövögetett és egyszer csak úgy jött haza, hogy: tanítónő vagyok. Nem felejtkezhetek el arról sem, hogy ez még a Ceausescu időben történt, amikor a papgyermek és a tanítói pálya szinte elképzelhetetlen együttes volt.

Baróton indult el a pályán. A szülők, amikor megismerték sokan őt akarták, akarják gyermekeik tanítójának. Nehéz pálya a tanítás. Becsülettel és eredményesen végzi ma is. Férje és két leánygyermeke van.

Nagyszülők lettünk

Sorban elkezdtek jönni az unokák. Csodálatos a nagyszülői szerep. A népi mondás ezt tartja: „Az ökör is jobban szereti a sarjút.” Tehát e szerint a mondás szerint a nagyszülő jobban szereti az unokáját, mint saját gyermekét. Nyugodtan kijelenthetem, hogy ez így ránk nézve nem volt igaz. Inkább úgy vonatkozott és vonatkozik ez ránk, hogy a nagyszülő másképpen szereti az unokát, mint saját gyermekét. Ezt a másképpen-t próbálom egy kicsit megmagyarázni, ezzel kapcsolatosan írok le néhány dolgot.

A szülő gyermeke irányában óriási felelősséget érez. A felelősségérzetből néha feszültségek is támadnak szülő és gyermeke között. A felelősségérzetből támadó gyakorlati kérdéseket a szülőnek kell megoldania. Ezeket nem lehet áthárítani senkire.

Ezekben a kérdésekben milyen más a nagyszülői szerep. A nagyszülőtől a felelősséget már átvállalták a szülők. Nagyszülő és unokája között már nincsenek komoly feladatok, kirívó esetek, feszültségek. Nagyszülők és szülők általában külön laknak, így az éles ügyek már letompítva érkeznek el a nagymamához, nagytatához. A fentebb leírtak szemléltetésére leírom első unokánk, Tamás esetét. Kicsi korában egyszer himlős lett. A himlőnek egyes fajtái elég nehéz lefolyásúak. Megtörténik, hogy a hólyagok után következő hegesedésnek az eltávolítása, megpiszkálása maradandó nyomot hagy a betegnek az arcán. Ettől óvták a lázas, súlyos beteg Tamáskát szülei. Egy külön szobában feküdt. Egy alkalommal addig piszkálta az arcán az egyik heget, hogy lejött. Tudta, hogy ez nem volt helyes tett. Ezért, amikor jöttek be a betegszobába a szülők, ő, hogy baj ne származzék a tettéből, nyálával visszaragasztotta az arcára a heget. De már nem találta el az eredeti helyét, s így arca egy más pontján díszelgett a heg.

Ez így leírva, elmondva megmosolyogtató eset, de a szülőknek felelősségérzetük miatt bizony nem volt az. Hát itt van a különbség. A nagyszülő a megmosolyogtató részt kapja, míg a szülő ilyen és más ügyek miatt nagyon bánkódik, esetleg nehéz éjszakákat tölt el gyermeke betegágya mellett.

Más a nagyszülő szeretete unokája irányában azért is, mert az ember általában szeretetre vágyó lény. Amikor a gyermekek felnőnek, megnősülnek, férjhez mennek, bizony a szülő helyett már az élettárs lépik elő az első helyre. Ilyenkor egy ideig valósággal szeretethiányban szenved a szülő. Aztán jönnek az unokák. Kicsi szájukkal kedvesen mondják: nagymama, nagytata és az egykori szülő, most már nagyszülő újból érzi a megújult, feltámadt, őszinte gyermeki szeretetet. Ezért van, hogy a nagyszülő ennek a szeretetnek a boldogító közegében, felelősség nélkül valósággal olvadozik és kész mindenre, unokái kedvében járni, őket a szülői szigortól megvédeni, hibáikat elnézni. Képes a nagyszülő újból gyermekké lenni és még butaságokat is csinálni unokáival.

Történt egy olyan eset, hogy Nagybaconban egyszer összegyűlt a család. Tamáska már néhány éves, ügyes legényke volt. Hátramentünk együtt a kertbe. Én térdre ereszkedtem. Én voltam a ló és Tamáska a huszár. Cipeltem a hátamon erre-arra. Máskor köveket, fadarabokat dobáltunk önfeledten. Végül elé mentünk újból az udvarra. Ott voltak a szülők és megkérdezték: Hol voltatok? Mondtuk, hogy a kertben. Mit csináltatok? – jött az újabb kérdés. Erre már Tamáska felet. Ezt mondta: hülyéskedtünk. Valóban így volt, Nagybacon komoly papja unokájával hülyéskedett.

Egyszer Ágikával sétálgattunk a parókia udvarán lévő nagy fenyőfák alatt. Az egyik fenyőfa tetején hatalmasan károgott egy varjú. Azt kérdezte Ágika: milyen varjú ez? Én azt mondtam neki ez egy özvegy varjú, azért károg. (szülőfalumból származik a szólás-mondás.) A kislányka elhallgatta. Egy hét múlva újra előállott ugyanez a helyzet. Akkor már én kérdeztem Ágikától: Milyen varjú ez? Ő ezt felelte: Olyan, amelyiknek nincsen ura. Szóval semmi felelősségérzet nélkül sokat örültünk kedves unkáinknak.

Haton vannak. Mind a haton szép, értelmes gyermekek. Nagymamájuk, míg élt, különösen odavolt értük. Én nem mindig vettem jó néven, amikor felfordították a házat. Ő mindent elnézett, csak szerette, szerette őket. Valószínű érezte, hogy ez már nem tart sokáig. Mostanában az unokákkal együtt járunk ki a sírjához és együtt mondjuk mindnyájan: Nagyi, mi szeretünk téged, nagyi, mi sose feledünk téged. Én igen örülök, hogy amit nem adtam meg gyermekeimnek, immár unokáimnak pótolhatom. Ha úgy kerülünk össze, sokat mesélek életemről. Elbeszélgetünk történelemről, az életről. Azt is nekik köszönhetem, hogy ez az önéletírás megszületett. Ők mondták néha a mesélések közben: Nagytata ezt írd le! Jókedvemben volt, amikor indián neveket adtam nekik. Csak egyet írok le, de ez sajátos – mindenikre vonatkozik: Aranyszív. Itt jut eszembe Uzonka hogyan kapta a nevét. Zsuzsi menyem várandós volt vele. Egyszer őt és fiamat felvittem Uzonkába. Ekkor még nem volt kocsijuk. Útközben elmeséltem Uzonka legendáját. Nagyon tetszett a szülőknek és azt mondták: Ha lányuk lesz, Uzonka lesz a neve. Az emlékezet felfrissítése érdekében ide is leírom a legendát:

„Murgó hegy tetején egykor egy zsarnokoskodó kényúr, Morgó bevehetetlen vára állott. Fiatalkorában ő is jólelkű ember volt, de feleségének korai halála után búskomorrá és kegyetlenné vált. Morgónak két gyermeke volt: a környék népét sanyargató, duhaj Bacon és a jóságáról híres gyönyörű Uzonka. Murgó várával átellenben egy valamivel magasabb hegy tetején állott Pilisvár, melynek jóságos lelkű ifjú urát Piliskének hívták. Piliske egyedül élt, de egy hűséges társra vágyott. Barátai azonban hiába magasztalták előtte a szomszédos várban lakó Uzonkát, mert ő nem hitte el, hogy egy gonosz embernek tiszta szívű leánya lehet. A két fiatal egymással soha nem találkozott. Egyszer rablóútjáról hazafelé tartó Bacon éppen akkor érkezett cimboráival Pilisvár alá, amikor Piliske táltosparipáit parázzsal abrakoltatták. Bacon már régen vágyott egy ilyen táltosra, de Piliske soha nem volt hajlandó vele alkuba bocsátkozni. Most úgy gondolta, hogy bosszúból az egész ménest elhajtja, de terve nem sikerült, mert felbukkant a paripák gazdája. A rabló karddal rontott Piliskére, de az sem volt rest, és buzogányával úgy főbe sújtotta, hogy rögtön szörnyethalt. Morgó, fia haláláért bosszút esküdött, és vitézeivel Pilisvár bevételére indult. Piliske is segítségül hívta vitéz barátait, de a Csíki hegyek varázslója, Mitács segítsége nélkül a túlerővel szemben aligha tudták volna tartani a várat. Mitács, az ostromok idején mindig sűrű felhőbe burkolta a várat, s ez az ostromlókat visszavonulásra késztette. Bacon halála óta Murgó várában annyit beszéltek Piliske vitézről, hogy Uzonka égett a vágytól, hogy megismerje. Öreg dajkájának, Súgónak a közbenjárásával az áhított találkozásra hamarosan sor került, és a fiatalok első látásra egymásba szerettek. Egy szép őszi napon Uzonka kertjében sétáltak, és arról beszélgettek, hogy Piliske a múltra fátylat borít, és megkéri a leány kezét. Vesztükre Morgó is éppen arra járt, aki látva Piliskét, rögtön kardot rántott, és halálos csapást mért rá, de Uzonka kedvese elé ugrott, s így az ő szívét járta át a gyilkos fegyver. Morgó a tettétől megtébolyodott, és lerombolta saját várát, Piliske pedig sajgó lélekkel vitte fel a szeretett lány holttestét a várába. Azóta senki sem látta. Azon a helyen, ahol az ártatlan lány vére kicsordult, gyógyító erejű forrás tör a felszínre, melynek neve: Uzonka.” (Szotyori Lajos református lelkipásztor leírása alapján.”

Amikor Anna megszületett összeírtam az Anna név 16 változatát. Meg is jegyezte egyik anyuka: Mennyire szeretném, ha az én édesapám is így viszonyulna gyermekeimhez.

Pálinkafőzés

A nagybaconi parókia mögött 40 ár gyümölcsös van. Jeney Huba egykori lelkipásztor telepítette oda az almafákat. Az én időmre már kifejlett, jól termő gyümölcsfákká váltak. Sok almánk termett, mindenfelé jutott belőle. A kert belső oldalában szilvafák vannak. Ezeket nem kellett ültetni. Ha kaszáláskor néhány hajtást meghagy az ember, pár év múlva szép fákká fejlődnek. Általában értékes besztercei szilvák teremtek a kertben. Én is telepítettem szilvafákat, de én már oltott csemetéket ültettem, jórészt az udvart fásítottam be.

Kertben, udvaron sok szilva termett, csak éppen össze kellett szedni és betölteni szilvapálinkának. Ezt szívesen megcsináltam, mert egy kis jövedelmet is hozott az eladott pálinka, de főleg azért volt értékes, mert jó ajándéknak bizonyult, amikor erre-arra adni kellett valamit. Kádakat, edényeket lassan beszereztem. Ősszel, tél elején abba kellett járni, hogy kifőzze az ember a sok cefrét. Idővel egy kis magán főzdét is összehoztam. A pincében szereltem fel. Ott kijövés nélkül mindent el lehetett intézni. Volt helyben víz. A folyékony anyagokat el lehetett ereszteni az angol WC csövezetén. Évek alatt elég jó megoldást hoztam össze a titkos pálinkafőzésre. Én magam nem foglalkoztam vele, mert időigényes munka volt és általában sokan kerestek, nem ülhettem nyugodtan a pincében. Megoldódott ez a kérdés is. A brassói apatársam jó pálinkafőzővé gyakorolta be magát. Ő működtette a titkos üzemet. Ilyen alkalmakkor nálunk tartózkodott, s amikor ment le a pincébe dolgozni így mondtuk magunk között: száll alá poklokra. A házi főzde mellett megtévesztendő hadműveletként használni kellett a hivatalos főzdéket is. Ilyenek szinte minden faluban működtek.

Főztünk pálinkát helyben, Bibarcfalván, Magyarhermányban.

A továbbiakban egy nagybaconi pálinkafőzésünk történetét írom le. Antal főzdének nevezték a nagybaconi üzemet. Egy Antal Ferenc nevű, üzleti szellemű jó gazda alapította nagy kertje közepén levő háza mellett. Az ő fia volt az egykori bibarcfalvi, majd brassói lelkész. Leánya gyermekei közül egyik szintén lelkipásztor volt, másik ma is élő fogorvos. Ez az Antal család működtette hivatalosan ezt a főzdét. Ide vittük az anyagot és jó körülmények között kifőztük. Jelentős mennyiségű vámot kellett adni ebben az időben. Az igazi haszon az államé volt. Tehát jobb volt az otthoni főzés, mert az eredmény mind a tulajdonosnak maradt. De hát ezt a dolgot így kétfelé választva kellett csinálni.

Az Antal főzde amolyan átjáró, kikötő hely volt. Félrészeg, részeg emberek jöttek a kocsmából, még egy kupicával elfogyasztani betértek ebbe a főzdébe. Volt, aki az ingyen fogyasztás után csendben eltávozott, de voltak kitartó kuncsaftok, akiket ki kellett dobni, vagy családtagot hívni, hogy elcipelje az elázott embert.

Egy olyan alkalommal, amikor éppen nekem főzték az anyagot, jó félhúsban meglátogatta a főzdét egy Molnár Soma nevű nagybaconi ember. Soma bácsi a változás előtti időben nagy zászlóvivője volt a rendszernek. Nem volt buta ember, néha elolvasott egy-egy könyvet. Általában szeretett kérkedni felszínes tudásával. Látogatása alkalmával történelemből és földrajzból kezdte kérdezgetni a jelenlevőket. Rajtam kívül még négyen voltak ott két férfi és két nő. A jelenlevők nem tudtak felelni kérdéseire. Ilyenkor jól megpirongatta őket. Én egyelőre csak figyeltem. Engem még nem kérdezett. Nem szóltam bele a kikérdezésbe. Rájöttem, hogy Soma bácsi jelenlegi tudását a „Világ országai” című könyvből merítette. Amennyire ő megértette s amennyire emlékezett, e körül forogtak kérdései, helyreigazításai. Arra törekedett, hogy mindig ő maradjon a nagy tudású, csalhatatlan. Ezért saját tévedéseire is azt mondta, ez a helyes, máskor a felelő helyes válaszát tulajdonította önmagának. Engem hosszú ideig figyelmen kívül hagyott, de egyszer rám is elkövetkezett a sor. Felém az volt a kérdése: mikor volt a mohácsi vész? Én annak az érdekében, hogy ne legyen vita ki mit mondott, ki válasza a helyes arra kértem őt, hogy a pálinkafőzdében levő hűtőhordók oldalára krétával írjuk fel, ő és én is, az általunk helyesnek tartott adatokat. Belement ebbe a megoldásba. Először ő írta fel a tudása szerinti adatokat. Óriási ökörséget rögzített. Aztán én jöttem és felírtam: 1526. augusztus 29. Ekkor már beugrott neki is, hogy az én adataim a helyesek. Próbálta kimagyarázni magát, de én egy idő után leintettem s elmondtam neki, hogy nekem az életem a tanulás s még az is tudom, hogy az összes kérdéseit a „Világ országai” című könyvből tette fel. Rámutattam, hogy nem tudja pontosan az adatokat, itt és itt tévedett. Akkor arra kértem, hogy itt most fogalmazzunk meg egymás számára 10 kérdést, tegyük fel, hadd lám ki mennyit tud belőlük, lássuk kinek mennyi a tudása? Utólag gondoltam el, hogy ez a felhívásom kiüthetett volna balul is, hiszen jöhet 10 olyan kérdés, amelyek mindenikére nem tudok felelni. Mégis azért bíztam olyan nagyon magamban, mert láttam a felszínes tudását. Természetesen egy komolyabb tudású ember felé nem jövök ezzel a felhívással.

Nála az ajánlatom megtette a hatását. Azonnal elment a főzdéből és az a csodálatos, hogy nem haraggal. Ritka eset ez, mert a nagybaconi embereket nem lehetett legyőzni. Vagyis sohasem fogadták el alázattal, hogy legyőzettek. Soma bácsi nagy tisztelőm lett. Találkozásaink alkalmával kedvesen elbeszélgettünk. Sohasem hoztuk elő a nevezetes pálinkafőzdei jelenetet. Addig sohasem járt a templomba. Ez esemény után, amikor csak tehette, eljött. Igaz, a komolyabb hívek nem szerették, mert azt mondták róla, hogy egykor raktárt akart csinálni a templomból. Az én nagybaconi időm előtt történt ez, de a mohácsi vésszel kapcsolatban leírtak már az én időm igaz emlékei.

Folytatás következik...