Újból átélt múltam (20) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor

Szórakozásaink

Általában a szolgálat, méhészkedés, kertészkedés foglalta le az időmet. Közben azért egy-egy kis szórakozás is került a programba. Természetesen nem egyedül szórakoztam, nem külön utakon jártam. Ahová lehetett az egész családdal mentünk. Ahová gyermekeink nem jöhettek, feleségemmel éltük át a kellemes alkalmakat.

Tengerparti kirándulásunk

Úgy emlékszem, hogy már az első, vagy második évben csatlakoztunk egy kiránduló csoporthoz és lementünk a tengerpartra feleségemmel. A csoportban voltak értelmiségiek, de számosan egyszerű emberek is. Mi egyáltalán nem voltunk a központban, elvegyültünk a körülbelül 30 ember között. Így aztán különösen jó alkalom kínálkozott mindent pontosan megfigyelni. A tengerpart látványa nem ragadott el felettébb, mert már egyszer jártunk ott. Ica nénémék nászajándékba elvittek, még a muzsnai időnkből a Fekete-tengerre.

Hát leírhatom, hogy már az út érdekesen alakult. Egy kettőre kialakultak a párok. A szinglik hozzácsapódtak a hasonló helyzetben levőkhöz. Egyik legérdekesebb eset egy tanítónő volt, aki éppen a jóképű sofőrt nézte ki magának. Alakulgatott is a kapcsolatuk, de a tengerparton aztán szegényke lemaradt. Emlékszem egyik nehéz estéjére: Sokáig kentyefityélte magát, készült a randira. A sofőr azonban a gyakorlottabb személyt választotta. Szegény kicsi tanítónőnek maradt a szomorúság, a keserves sírás, az egyedüllét. Még számos kaland, néhány napos mindent elseprő szerelmi történet fűződik ehhez a kirándulásunkhoz, de most ezeknek a leírását mellőzöm, inkább egy másik érdekes eseményről számolok be.

Az eset egy házaspárról szól. Gyermekük nem volt, így hát ők jelentettek mindent egymásnak. Bizonyára szerették is egymást, mert mindig szépen beszéltek és áldozatot is tudtak hozni egymásért. Megemlítem, hogy a tengerparton az elhelyezésünk nem a legelőkelőbb szállodákban volt, de azért elfogadható, megfelelő volt a hely. Nem így az étkezésünk. Nem tudom mi volt ekkor ennek az oka, de olyan kevés élelmet adtak, hogy mi, jobb étvágyú emberek állandóan éheztünk. Amíg a pénzünk tartott pótoltuk az eledelt. Ez különösen fontos volt a reggeli után, mert az egyszerűen nevetséges adag volt felnőtt emberek számára. Az emlegetett házaspár közül a férfi nagytestű, nagyhasú, nagyétvágyú ember volt. Hát szegény nagyon sokat éhezett. Amíg tartott a pénzükből, kolbászt, mititejt vettek, kenyeret tartottak hónuk alatt, azt tépték, falták. De az utolsó napokra elfogytak az anyagiak. A férfin akkor már látszott, hogy nagyon szenved. Haragosan mindent szidva nézett a reggelinél a tányérján lévő kockacukor nagyságú vajra, kanálnyi dzsemre, pici kenyérre. Itt jött a feleség feledhetetlen szeretete, önfeláldozása. Amikor mentünk az ebédlő felé már kezdte emlegetni, hogy ő egyáltalán nem éhes, neki nem kell a reggeli. S ez nemcsak szóbeszéd volt, hanem az adagját valóban odaadta a férjének. Az nem sokat teketóriázott, egy-kettőre eltüntette a két semmiséget hatalmas hasában és nézett szét, talán várva a további jóakaratot. Az biztos, hogy kegyetlenül éhezett az utolsó napokban. A nő simogatta, becézgette éhesen is férjét, kedveskedett neki, saját éhségére egyáltalán nem panaszkodott. Íme, ilyen önfeláldozásra is képes egy szerető ember.

Téli szánkózásaink

Már nem tudom, hogy kaptunk rá, de az igaz, hogy minden télen lovas szánnal kirándulásokat tettünk a szomszéd falvakba. Többször voltunk Magyarhermányba, Szárazajtára. Egy szárazajtai nevezetes szánkózásuk történetét akarom itt lerögzíteni. Ez a szórakozásunk általában úgy történt, hogy a vasárnapi istentisztelet után megkértük valamelyik jó lovas atyafit, vinne el minket ide-oda. Ilyenkor tettünk útravalónak, kedvcsinálónak valamelyes forralt bort, jó sok takarót és indultunk az útra. Nagyon kellemes az ilyen szánkózás, amikor a nagy fehér tájban, jó lovak látható jókedvvel ragadják a szánt. Az embernek az arcába csíp a téli hideg, a gyomorban melegít a jó forralt bor. Kedve kerekedik ebben a helyzetben az embernek még énekelni is. Feledi az ilyen szánkózó a szorító gondjait, és átadja magát e különös száguldás élvezetének.

Ilyen körülmények között egy alkalommal Szárazajtára mentünk. Konsza Ferenc volt a fuvarosunk. Nagytestű, jóltartott, szép lovai voltak. Nem kellett őket noszogatni. Inkább arra volt szükség, hogy a fogatos keményen tartsa a gyeplőt, különben nemcsak futottak, de egyenesen vágtába csaptak át. Így mentünk át jó körülmények között Szárazajtára, egy-egy kicsit kortyolgatva is a meleg borból. Ott egy időre elváltunk egymástól. Ferenc és felesége elmentek a barátokhoz, mi a lelkészhez tértünk be. Meghatározott időben a hazatérés érdekében újra találkoztunk. Találkozásunknál már látszott, hogy Ferenc nem elégedett meg annyi itallal, amennyit együtt fogyasztottunk, a barátoknál ő még jócskán bevett a testbe. Nem volt különösebben beszédes ember. A többletital abban mutatkozott meg, hogy fölöslegesen is pattogtatta korbácsával kiváló lovait. Csapta, a lovak beindultak, Ferenc vissza fogta őket. Így ment ez a hágónak fel, a lejtőnek le. A lejtőn Nagybacon felé van egy nagyon éles kanyar. Hát éppen ez előtt a kanyar előtt pattintott rá lovaira. Azok ugrottak, visszafogásra már nem volt alkalom. Így aztán a szán külső fele felgyorsulás közben a nagy kanyarban beleakadt az útpadkába. Jött a centrifugális erő, s minket mindnyájunkat úgy kidobott az alacsonyabb belső tájra, hogy csak úgy nyekkentünk. repültünk vagy hat métert szárnyak nélkül. Hála Istennek nagyobb bajunk nem lett, mert jó nagy volt a hó, kevesen estünk egymásra. Az ülésdeszkákból, a szánkóban levő dolgokból azonban mindnyájunkra jutott, hullott. A társaság egy része kacagtuk balesetünket. Ferenc felesége sóhajtozott, mert valamelyik személy ráesett, megütötte. Egyedül Kinga lányunk pityergett és fogadkozott, hogy ő többet ilyen szánkózásra nem megy, ő többet szánra fel nem ül.

Összepakoltuk a szétrepült dolgokat s tovább szerencsésen megtettük az utat, hazaérkeztünk. Konsza Ferenc a vaskemény ember nemsokára meghalt rákban. Ő volt az utolsó magánlovakkal rendelkező fogatos. Sohasem állott be a kollektívbe, dacolt a rendszerrel. Sajnos nem érhetett meg egy kicsit jobb világot

A gyermekek a templom utcában más gyermekekkel együtt sokat szánkóztak. Volt eset, hogy feleségem és én is felültünk a szánkóra egyet, kettőt ereszkedtünk, de ennyi volt az egész. A fiatalság, a jó kedv eltűnésével az ember leépíti ezeket a kedves szórakozásokat is. Szürkévé, egyhangúvá válnak a napok.

Névnapok, baráti összejövetelek

Ez a szórakozásunk már hosszabban tartott. Nem tudom pontosan, hogy az első évek melyikén kezdődött el, de az biztos, hogy egészen a változás utánig gyakoroltuk. Névnapokra, nevezetes családi eseményekre a közeli lelkipásztorok és feleségeik évente legalább kétszer minden parókián összegyülekeztünk. Mikor mindenki eljött, voltunk úgy 10-en. Ebben a csoportban egyaránt voltak idősek és fiatalok.

Kezdetben megegyeztük, hogy a kínálmáció csak a legegyszerűbb legyen mindenhol. Következett, hogy ezt némelyek idővel túlszárnyalták. Aztán már mások sem akartak lemaradni. Így nemsokára hatalmas vacsorákat ültünk. Minden asszony, család igyekezett kitenni magáért. Megjegyzem, ez még abban az időben volt, amikor az élelmiszerek beszerzése felért egy vadászattal. A vadászatnál sem kerül mindig vad a puskacső elé. Még az összeköttetések, tekintély ellenére sem volt mindig biztos, hogy tudunk szerezni egy kis vajat, némi szalámit, húst, olajat, cukrot, kenyeret. Mások nem tudom hogyan intézték bevásárlásaikat. Én általában Barótra jártam beszerző útra. Baróton az önkiszolgáló üzletben volt két nagyon rendes ember: Benedek Gábor és Józsa Bernát, egyik nagybaconi születésű, másiknak rokoni kötődése volt Nagybaconnal. Ők adtak egy-egy kis pluszt, de amikor ez megtörtént még hátra volt a vásárolt anyagok valóságos kilopása az irigy szemek elől, a szigorú törvények szerint működő üzletből. Nagyon kellett ügyelni, hogy valamiképp senkinek se essen semmi baja. Szóval szegény asszonyoknak nehéz volt a nagy vacsorák alapanyagait összehozni. Ennek ellenére folytak az összejövetelek.

Egyszer Róza napot tartottunk Baróton egy szeptemberi éjszakán. Későn fejeztük be, túl voltunk már az éjfélen. Nekem nem volt semmi okom eddigi életemben az autózás és italozás összefüggésében izgulni. Én, ha tudom, hogy autóba ülök, vízen kívül semmi más italt nem fogyasztok. Nem is ezzel volt a baj, hanem azzal, hogy Gecse Jóska bácsi elgázolása miatt Nagybacoban, Bibarcfalván és Baróton volt a megye milicistáinak nagy része. Ahogy Barótról elindultunk mindjárt elkezdődött a vallatásunk merre jártunk, nem tudunk-e valamit egy ember elgázolásáról? Ez így folyt Bibarcfalván és Nagybaconban is. Tudtommal ezen a 8 km-es úton négyszer állítottak meg. Nagybaconban még az autót is felemelték, benéztek alája, hogy nem mi voltunk-e a tettesek? Végül virradatra értünk haza, az éjszaka nagy részét az úton, ellenőrzések közepette töltöttük el. Hát nem volt ez egy igazi kellemes éjszaka, de még ekkor sem szakítottuk félbe a névnapok, nevezetes események megünneplését.

Jött a változás, ami annyi mindenen változtatott, módosított. A nagyobb szabadságban már nem volt olyan igényünk a közeli kollégákkal való beszélgetésekre, szórakozásokra. Távolabbról is jöttek barátok, jöttek a külföldiek, mi mehettünk külföldre s valahogy együttesen oda hatott, hogy nem igényeltük már tovább a régi típusú szórakozásainkat. Megalakult az Erdővidéki egyházmegye. Azóta minden kedden összegyűlünk lelkipásztorokul. Még abban az időben, amikor én intéztem az egyházmegye vezetését, vettem egy kávéfőzőt. Ezzel minden kedden főzünk egy kávét, ezt jóízűen elfogyasztjuk s mellette egy-egy komoly szolgálatokkal teli hét után humorizálunk, megbeszéljük közös dolgainkat.

Különös temetések

A temetések általában szomorúak, család, gyülekezet és lelkipásztor számára megrendítőek. Valóban így is volt ez nagybaconi időmben közel 700 esetben. Négy olyan koporsó mellett szolgáltam, amikor a család egyetlen szépreményű fiát temettük. Munkabaleset, gyógyíthatatlan betegség ragadta el őket, kimondhatatlan veszteséget okozva ezzel a szülők számára, de szélesebb körben is.

Voltak azonban olyan temetések, melyek más okok miatt váltak nevezetessé, emlékezetessé. Egy szép nyári napon temettük özv. Hegyi Ferencnét családi házuk udvaráról. Az udvar tele volt száradni szépen felrakott tégla pángétokkal. Akadt a nagy udvarnak egy olyan része is, ahol a szolgáló lelkész, család és a gyülekezet szerényen elhelyezkedtünk. Jó rálátásunk volt mindnyájunknak a sok szép téglasorra. Folyt a szertartás, közben folyt ránk és a tégla sorokra a nagy eső. Olyan nagy eső hullott, hogy az udvarnak azon a részén, ahol a tégla állott valóságos kis tó keletkezett. Ebből származott a baj. Az alsó téglák eláztak és a szépen összerakott sorok, mint a dominó dőltek le, bele a sok vízbe. A vízben eláztak, szétmállottak a sártéglák, megsemmisült az egész. Én prédikálgattam, sajnáltam az ügyet, talán még jobban, mint az öregasszonyt. De mit tehettem már egyebet ennél? Az öregasszonynak a fia azonban másképpen viszonyult a dologhoz. Egyszer-egyszer a szeme sarkából rám tekintett nagy haragosan, hogy most nem ugorhat fel menteni még, ami menthető. Már prédikáció közben is, de különösen az imádság alkalmával nagyon mozgott a szája. Erősebb hangokat nem hallatott, de meggyőződéssel állíthatom, hogy az, amit ő akkor mormolt nem volt Istent dicsőítő imádság.

Szintén egy öregasszonyt temettünk, úgy hívták Gecse Ferencné. Ez alkalommal is hatalmas eső esett. Én, a nyomorult pap, annak rendje módja szerint végeztem a szolgálatom. Mert az úgy történik, hogy a papot kiállítják az udvarnak a legtekintélyesebb részére. Nem számít, ha a tűző nap ájultra süti, a szél a palástját úgy felkapja és elfújja, hogy az úgy áll mint zászló a rúdján. A gyülekezet elhúzódik fák alá, az épületek árnyékába, kieresztések védelmébe. A pap szolgáljon, de ne is akárhogy, hanem nagyon szépen, különben azt mondják: elvesztegette szegény halottat.

Szóval temettük Gecse Ferencnét egy 96 éves asszonyt. Omlott az eső, közben az egész gyülekezet elhúzódott az épületek védelmébe, még a család nagyobb része is. Végül ketten maradtunk a koporsó mellett az öregasszony Kolozsváron élő fiával, Gecse Ferenccel. Ezzel nem is lett volna baj. Ha ketten maradtunk kettőnknek végzem a szolgálatot, de elvégzem ez volt komoly elhatározásom. Sajnos komoly eltökéltségembe belezavart egy különös eset. A gyülekezet nagy része egy fásszínbe húzódott be. Ott valami padot, vagy asztalt találtak. Ha már ilyen jó alkalom van a leülésre le is ültek ahányan csak ráfértek az alkalmatosságra. A nagy súlyt az az ülőalkalmatosság nem bírta el. Nagy recsegés közepette összetörött. A sok rajta ülő ember a földre zuhant. Na, lett akkora kacagás, hogy ebben a helyzetben a prédikációt folytatni már nem lehetett. Az eső ütött. Mi Gecse Ferenccel néztük egymást, figyeltük, hogy mikor kezd csendesedni a kacagás, egymás ugratása, hogy lehessen valamit a temetési szertartásnak a végéből is elmondani.

A másik különös temetés a Zsigmond Ödön bácsié volt. Ödön bácsi hajdanán vadász és vadőr volt. Tisztes öregkorban meghalt, el kellett temetni. Emlékszem I Mózes 10,9b volt a textus. „Hatalmas vadász az Úr előtt, mint Nimród.” Az ige vezetése mellett sok szép dolgot elmondtam a vadászatról. Két dolog is hozzásegített ehhez. Az első, hogy egész életemben volt bennem egy kis Nimród vér. Szerettem, szeretem a vadászatot. A másik, hogy a család – és gyülekezetre való tekintettel - nagyon jól felkészültem. Vadász könyveket olvastam át. Idézeteket tanultam meg. Beszéltem a jó és rossz vadászról. Természetesen Ödön bácsit jó vadászként emlegettem. Tehát jól felkészülve annak rendje, módja szerint szépen indult minden. De a szertartásnak úgy a közepétől egy olyan vihar tört ki, hogy az egyenesen félelmetes volt. Rettenetesen villámlott és dörgött. A sötét felhők rohantak az égen, valósággal kergették egymást. A nép lassan kezdett elhúzódni a koporsó mellől. Bevonultak védett helyre a lakásba. Egy idő után szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy itt mindjárt nincs, akinek elmondjam a szépen kidolgozott és megtanult prédikációt. Valóban elkövetkezett az a perc, amikor teljesen egyedül maradtam a koporsó mellett, se család, se gyülekezet körülöttem. Én szemben a koporsóval, fölöttem zeng az ég, ázok, mint egy macska. Gondoltam ez így már sehogy se jó. Félbe hagytam az egész szertatást, én is bementem a házba a siralmasok és a közömbös résztvevők közé. Az idő kinn keményen tette a dolgát. Mi a házban kedvesen beszélgettünk. Természetesen először Ödön bácsi nagy vadász voltát elemezgettük. Voltak, akik még vadászmeséket is elmondtak állítólag vele aztán már másokkal kapcsolatosan. Így ment ez biztosan tovább egy fél óránál. Aztán szűnni kezdett a vihar. A jobb érzésű emberek indítványozták, hogy most már menjünk ki és legalább egyet imádkozzunk. Így lett. Már senki sem figyelt reám. Valószínű arra gondoltak a résztvevők, hogy időben már úgy is megtettük a végtisztességet, vigyük Ödön bácsit és helyezzük el, hogy porladjon, ami porból vétetett.

Leírok még egy különös temetést. A jó megértésért előzményeit is leírom. Nagybaconban gyakran idéztünk egy mondást: Hagyjunk valamit Áronkáékra is! Ennek a mondásnak állítólag az volt az eredete, hogy még a kommunista időkben egy alkalommal nagygyűlést tartottak a kultúrotthonban. Kijöttek a fejesek Szentgyörgyről. Számba vették az elért eredményeket. Természetesem mindenben teljesítette a mezőgazdaság az előirányzott terveket. Voltak részletei az ötéves tervnek, melyet jócskán túlszárnyaltak. Aztán jött a gyönyörű jövő felvázolása. Menetelés tovább a szocializmus útján, míg el nem érünk egészen a kommunizmusig. Hatalmas célkitűzések, melyeknek megvalósítása elhozza a földi Kánaánt. Végül az előadóelvtársak befejezték hosszadalmas beszédeiket. Nagy taps, éljenzés következett. Jött a kérdés: van-e a jelenlévők közül valakinek hozzászólása? Volt egy töpörödött állatgondozó bácsinak. Tisztelettel jelentkezett. No, mondja Áron bácsi! Kusztos Áronnak hívták a bácsit. Hát én csak annyit szeretnék az egészhez hozzáfűzni, hogy hagyjunk valamit Áronkáékra is. Áronka az 1-2 éves kisfia volt. Ezt is megtapsolták. A mondás fennmaradt. Évtizedek múltán is tovább élt a községben. Közben Áronka felnőtt. Fogatossá nőtte ki magát. Egyszer öngyilkos lett. Ifj. Kusztos Áront el kellett temetni. Már kezdettől bennem motoszkált s gondolat, hogy a vele kapcsolatos mondást valamiképpen idézni kellene a temetésén. De hogyan? Ha egyszerűen csak bemondom: hagyjunk valamit Áronkáékra is, a temetés komolyságát veszélyeztetem. Megtaláltam az idézet elmondásának a módját. A következőképpen tettem. Elmondtam, hogy nekünk, székelyeknek három nagy Áronunk volt. Gábor Áron, Márton Áron, Tamási Áron. Kifejtettem, hogy amikor egy családban gyermek születik a szülők valami szépet, nagyot látnak benne. Úgy képzelik, hogy ez a gyermek majd meg fogja valósítani álmaikat, céljaikat. Mondtam, bizonyára így gondolkozott fia születésekor az édesapa is, ezért mondta az immár szólásmondássá vált szavakat: Hagyjunk valamit Áronkáékra is! Jó volt az idézetem ilyen környezetbe ágyazása. Senki sem kacagott, sőt még a végén dicsérgettek is a találó prédikáció kapcsán. Nem kiélezve, de tompított éllel az is benne volt a prédikációban, hogy bizony Áronka nem valósította meg szülei álmát.

Két csapás, egy örömünnep

Kicsit belelapozva az eddig leírtakba rádöbbentem, hogy az előzőkben alig foglalkoztam közügyekkel, annál többször személyes dolgaimmal. Ez nagyjából azért van, mert nem is tűztem ki célul, hogy messze eltávolodjak személyes éltemtől, élményeimtől. Eddig tartottam magam ehhez.

Most mégis megpróbálok három olyan dologról írni, amelyeknek bár az élén álltam, de mégsem voltak személyes ügyeim. Olvasóim hiába keresik ebben a részben a derűt, a humort, azt nem találnak benne. Talán ki is hagyhattam volna ezt az egész részt. Annyiban tartom leírását mégis fontosnak, hogy ebből tükröződik: Nekem nem csak személyes életem volt. Én együtt örültem, együtt sírtam Nagybacon népével, együtt próbáltunk értékeket menteni, értékeket megvalósítani szellemiekben és anyagiakban egyaránt.

A továbbiakban nem is emlékezetből írom le a tervezett fejezetet, hanem idézem azokat a beszámolókat, beszédeket, melyeket ez események kapcsán tartottam.

Földrengés

„1977. március 4-e emlékezetes nap marad egész életünkben. Azon a kellemesnek ígérkező estén, amikor a napi feladatok után csendes családi beszélgetést folytattunk, televíziót néztünk, vagy pedig pihenésre akartunk térni, - egyszerre megrendült alattunk a föld és nyomában pusztulás és tragédia kelt. Ha személy szerint nem is éltünk át tragédiát, a hírek megdöbbentettek és magunknak is látnunk kellett, hogy bizony nem múlt el nyomtalanul a mi számunkra sem a március 4-i katasztrófa.

Nagybacon községben talán a legtöbb kárt református templomunk szenvedte. Szomorú volt nézni a megrepedezett falakat, lehullott vakolatot, néhány másodperc romboló munkáját szép, ősi templomunkon. Úgy ahogyan azt azokban a nehéz napokban egész országos szinten tették, mi is igyekeztünk eltakarítani a romlásokat és bizakodón tekintettünk jövőnk elé, hogy Isten segedelmével újra szép és értékes lesz templomunk, sőt többi egyházi épületeink is. Sokat beszélgettünk, terveztünk. Megtettük kötelességünk. Hosszas lenne, beszámoljak minden előzményről, inkább az elvégzett munkáról szólok. (…) Isten segedelmével így végeztük el nagy munkánkat. Így áll banira elszámolva az a számok tükrében. Azt hiszem, ezek után mindnyájan hálát adhatunk Istenünknek, hogy ilyen sokra megsegített minket. Legyen neki hála és dicsőség!

A munka zaja teljesen elült. A földrengés nyomai, a repedezések eltűntek, s ha munkánk nyomán lelkünkön is támadtak is repedezésem, majd begyógyítja azt az idő.”

Néhány mondat erejéig azt is leírom, hogyan éltem át személyesen az 1977. évi földrengést. Feleségem valamilyen epeproblémával éppen a székelyudvarhelyi kórházban volt. Egyedül voltam otthon a gyermekekkel. Már le voltak fektetve, amikor megrendült a föld. Szegény öreg parókia pattogott, ropogott, a falakról hullott a vakolat. Én ott ültem a TV előtt, valami film ment, azt néztem. A földrengésre, vakolathullásra odaugrottam a gyermekek fölé (egymás mellé voltak lefektetve), próbáltam arcukat, szemüket védeni amennyire lehetett. Megébredtek, megijedtek, de hála Istennek ezen túl sem nekik, sem nekem nem történt különösebb bajunk.

Nagyharangunk elrepedése

1977. december 4-én zúzmarás, nagyon hideg vasárnap volt. Ezen a vasárnapon a délelőtti istentiszteletre való harangozás közben elrepedt a nagyharangunk. Elrepedését valószínűleg kettős probléma okozhatta. Az ütő 142 éve ugyanott ütötte a harang oldalát, tehát egy kicsit megkopott, megvékonyodott ott az érc. A másik oka a nagy hideg lehetett. Olyan hideg volt ezeken a napokon, hogy, amikor vettük le harangunkat és csupasz kézzel megfogtuk, az ujjunk hozzá ragadt, többünknek levette ujjunk begyéről a bőrt.

Próbálkoztunk a harang meghegesztetésével. Végül Kolozsváron Réman Jenő harangöntő mester műhelyében öntettük ujjá. Ez a régi anyagból egy kis pótlással készült el. Nagy összegbe került, de a nép szépen összefogott, s mire a munka elkészült mi rendezni tudtuk a költségeket.

Megemlíteném egy nagyon szegény özvegyasszonynak az esetét. Már együtt volt a pénz. Ekkor hozta az említett néni pénzecskéjét. Elmondtam neki, hogy meg van a pénzünk a munkálatra nincs már szükségünk az ő pénzére, úgy is nagyon szerényen él. A néni felelete ez volt. „Én ezt a pénzt ide szántam. Holnapra meg van kenyerem ára, s majd tovább is kirendeli a mindennapit a jó Isten. Válasza s meghatódásom még inkább megerősített elhatározásomban, hogy én ettől a nénitől nem fogadom el az adományt. Őszinte megbántódást mutatott ere – végül nyugtáztam pénzét.

Íme, a harangunk elrepedése volt a második csapás. Jól mondják: a baj nem jár egyedül. de végül a második csapáson is túlsegített Isten.

A címben jelzett harmadik dolog örömünnep volt. Nagy ünnepséget szerveztünk Sepsi és Telegdi Bacon egyesítésének 100. évfordulója alkalmából. Ekkor volt az új harang felszentelése is. Az ünnep méltóságát növelendő meghívtuk erre az alkalomra az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspökét Nagy Gyulát. El is jött a püspök úr nejével együtt, s velük az Egyházkerület főgondnoka is. Az istentiszteleten a püspök úr prédikált, én beszédet, beszámolót tartottam az ünnepséget kiváltó kettős eseményről. A továbbiakban az istentiszteleten elmondott beszédemből idézek néhány részletet: „Egy távoli és egy közelebbi esemény indított ünneplésre. Isten segedelméből 100 éve egyesült Sepsi és Telegdi Bacon Nagybacon néven. Néhány hete felszereltük újra öntött harangunk. Időben és mindenképpen távol álló két nagy ajándéka ez Istennek, e községben lakó nép, közelebbről református egyházunk számára. Gondolkoztam fölötte, miképpen lehetne egymás mellé állítani, kapcsolatot létesíteni e két esemény között.

Tudjuk, hogy 1977. december 4-én a vasárnap délelőtti harangozás alkalmával hasadt el 142 éve használt nagyharangunk. Elrepedése után rosszul szólott, éreztük, tudtuk, hogy javításra szorul. Ezt végeztük el Isten segedelmével ebben az esztendőben.

1878 előtt a régi Baconon is nagy szakadás volt, mely sok nehézséget jelentett az akkor élt népnek. Látták, érezték őseink, hogy a bajon segíteni kell. Ezt végezték el 100 évvel ezelőtt. Íme a kapcsolat a két esemény között. (…)

„1878. június 30-án tartott egyházközségi gyűlésen első napirendi pontként jelenti be Révai Pál lelkipásztor a két község egyesülését ekképpen: „Elnök előterjeszti, miszerint az eddig volt Telegdi és Sepsi Bacon politikai községek egyesülvén – Nagybacon községgé alakult.” Ezt a nevezetes eseményt egy szintén ez esztendőben készült emléktabló őrzi, mely egyházközségünk tulajdonában hirdette az eltelt 100 esztendő alatt és hirdeti bizonyára még nagyon sokáig, hogy az alább felsorolt egyházi és világi vezetők, Isten segedelméből nagy dolgot vittek véghez. Istené legyen mindenekelőtt ezért az eseményért a dicsőség!” (…) A közelebbi esemény kapcsán, harangunk újra öntésére emlékezve nem mulaszthatom el, hogy néhány szót ne szóljak általánosságban is a harangokról.

A harangszó ősidők óta gyülekezetet hívogató hang volt. Legősibb formája a kolomp, mely egyszerű vaslemez összeszegecselésével készült, s ütővel látták el. A harangok eredetét a legenda Paulinusz nólai püspöknek tulajdonítja, aki Krisztus születése után az V. században élt. Paulinusz egy alkalommal elszunnyadt kertjében. Álmában azt látta, hogy angyalok szálltak alá és megrázták a kert virágait s azok gyönyörű hangot adtak. A püspök felébredése után sorban rázogatta a virágokat, de hangot sajnos nem kapott. A virágok kelyhét ércből utánozta le és ez az öntvény már szólott, szép hangot adott. A legenda valóságalapjához hozzászólni nem tudunk, de azt már tudjuk, hogy a tiszta rézércekben bővelkedő Nolából indult el a harang hódító útjára.

A harang egyházi célokra való használatát Sabiniánusz pápa 604-ben rendelte el. A VIII. század óta szokásos a harangok felszentelése. A harangöntés virágkora a XV. és XVI. század. Itt említem meg, hogy legkisebb, ma is használatban levő harangunk ez időből való, 1575-ös évszám olvasható rajta.” (…) „Vannak formában, nagyságban, hangban különleges harangok. A világ legnagyobb harangja az 1653-ban öntött moszkvai Zar Kolokol – magyarul császárharang. Súlya 2019 mázsa, átmérője 18 méter, magassága 5 és fél méter, belvilága tehát nagyobb egy közepes református templom belvilágánál. Soha nem tudtak harangozni vele. felszerelése után állványait összeroppantva lezuhant. Egy darab kitörött belőle és egy ideig belsejét kápolnának használták. Japánban van egy 756 mázsás harang. Bécsben egy 237 mázsás. Magyarországon egy 104 mázsás. Ennek a húzásához egykor 4 ember kellett, ma már ezt elvégzi a villamos erő. Mi volt ezekhez képest a mi harangunk 311 kilójával? Díszítése lehetett volna ezeknek a harangoknak. De a miénk volt s ezért azt mondtuk, ez volt határozott álláspontunk, hogy nincs a világon még egy olyan szépen szóló, jó harang, mint a miénk.” (…) Ez a harangunk repedt elmúlt év végén. Ennek a harangnak az ércét öntettük újjá, kevés hozzáadással ebben az esztendőben. E költségekhez járultak hozzá egyházközségünk hívei és más felekezetbeliek is községünkből, amiért hálás köszönet illesse minden jókedvű adakozót. Új harangunk 338 kilogramm. Hangja eltérő a régitől, de komolyabb zeneértők szerint szép hangú harang. Sok beszéd elhangzott, hogy miért nem olyan hangú, mint régi, miért szól olyan gyorsan? Mindezekre azt felehetem, hogy a harang, hála Istenek jó, és a többi megszokás dolga. Majd úgy megszokjuk, hogy ez is a legszebb és legjobb lesz a világon. Hát, akik csak ezután születnek, és csak ezt hallják, majd ennek a harangnak a hangja kíséri el életútjaikon, s bármerre mennek, fülükbe cseng, hazahívja, hazavárja őket.

Áldjuk Istenünket, hogy a templom és lelkészi lakás javítása és sok más nehéz munkánk után megsegített ebben a gondunkban is. Hallgassuk új harangunk hangjait, amikor az élőket hívogatja, a halottakat elsiratja, amikor felserkent reggel a munkára, amikor este a mezőn elfáradt embert hazahívja. Érezzük meg harangunk hangjából Jézus Krisztus hívogató szavait, egyházunk édesanyai ölelését, mely annyiszor vár minket, vár hétköznap, vasárnap, ünnep napokon: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, kik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugosztlak titeket.”

Örüljünk, ha harangunk békében szólhat. Örüljünk, ha nem jelent be pusztító tűzvészt. Imádkozzunk nagy buzgósággal, hogy a mi mennyei Atyánk mentsen ezektől örökre minket.

Imádkozzunk, hogy új harangunk is hirdesse nekünk, és azoknak, akik utánunk jönnek, hogy „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek és e földön békesség és az emberekhez jó akarat.”