Újból átélt múltam (19) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor

Gizi mama, Irénke néni

Nem mulaszthatom el, hogy ne írjak két kedves asszonyról, akik egykor nagy segítségünkre voltak. Különböző dolgokban, de mindketten sokat tettek érettünk. Nem is tudnék sorrendet felállítani közöttük. Ha mégis, előbb Gizi mamát emlegetem, azért teszem, mert ő lakott közelebb hozzánk. Közvetlen szomszédunk volt. Amikor az új kerítést készítettük megbeszéltük, hogy kaput teszünk rá, amelyen át közvetlenül egymáshoz tudunk járni. Olyan sokat jártunk egymáshoz, hogy valóságos ösvényt vertünk háztól házig a kaszálón át. Úgy neveztük, hogy barátság ösvény. Szilveszter éjszakáján, amikor köszöntöttük egymást ez volt köszöntésünk egyik mondata: Aztán az újesztendőben se nője fel a fű a barátság ösvényt. Gizi mama egy sokgyermekes családban született. Édesapjának két feleségétől 19 gyermeke volt. Azt beszélték, hogy a 19. gyermek után azt mondta a tata: még mindig csipog egy gyermek az ágyékában. Ez a csipogás aztán az eredeti helyén elhalkult, „csak” 19-en születtek.

Valószínű a nagycsalád, a sok gyermek miatt Gizi mama nagyon szerette a gyermekeket. A mi gyermekeink is kedvelték őt. Különösen kis Kingánk ragaszkodott nagyon hozzá. Ha tehette nála is evett. Volt eset, hogy Gizi mama krumplit főzött a héjában. Kinga egy egész délután járt ki hozzuk és elvett egy darabot. Azt behozta, leült vele a favágó csutakra, megette, s újra ment újabb darabért, végig csinálta ugyanezt. Kingánkat is unokájának fogadta, azt hiszem ő volt a 12. unoka. Szóval Gizi mamára nyugodtan rábízhattuk gyermekeinket. Rábízhattuk a lakást, úgy gondoskodott mindenről, mint egy jó nagymama. Ez pedig szinte megfizethetetlen segítség. Önzetlenül tette.

Jó mondásai voltak. Azt mondta: „Az ő házában szárított békapinától elkezdve minden van.” Erkölcsösségemre a következő hasonlatot mondta: „Még a kakasuk sem benderészi meg az idegen tyúkot.” Mivel nagyon közel lakott a temetőhöz, arra kért, hogy amikor meghal, koporsóját nehogy egyből kivigyük a temetőbe, előbb hordozzuk meg a faluban. Végül erre nem került sor. Szentgyörgyön halt meg, ott temették el a köztemetőbe.

Szinte mindég nála tanyászott egy-két unoka. Egyszer egyik unkájával végignézték a temető bejáratánál a halottas menetet. Ezen a napon éppen két temetés volt. Elment az első, majd a második. Erre oda fordul hozzá az unoka és ezt mondja: „Nagymama jöhet a következő.” Szóval, ezernyi emlékem van ezzel a jószívű, kedves asszonnyal kapcsolatosan. A jó Isten nyugosztalja haló poraiban. Kedves emlékét megőrizzük.

Irénke néni

Ő egy kicsit távolabb lakott. Nem volt olyan kedves, mint Gizi mama, de szíve óriási volt. Hatalmas fantáziával rendelkezett. Sokszor az ember meg sem tudta állapítani meddig tart a valóság, hol kezdődik a fantázia szüleménye. Irénke néni életének volt egy nagy tragédiája. Egyetlen gyermeke született. Szépreményű ifjúvá serdült. Székelyudvarhelyen járt iskolába. Egy tüdőgyulladás következtében meghalt. Bár Nagybaconba kerülésünk előtt sok idővel történt az eset, gyermekét feledni sose tudta, mindig siratta. Többször lázadt Isten és emberek ellen. Mindig figyelte a fiával egykorúaknak a sorsát. Ilyenkor csak annyit mondott: Most az én fiam is ekkora lenne. Nem mondta soha, de ránk valahogy úgy tekintett, hogy mi egy kicsi kárpótlás vagyunk szomorú életében. A maga módján nagyon szeretett mindnyájunkat. Nem volt olyan munkánk, hogy meg ne jelent volna segítségadásra. Volt eset, hogy hátul a kertben kapáltunk, vagy szénáztunk. Jött Irénke néni, ránk kiáltott, hogy gyorsabban, ügyesebben. A gyermekek nagyon élvezték egy-egy ilyen megjelenését. Amikor jött fel az udvaron, kezében szerszámjával, kórusban énekelték: „Meg vagyunk élve, meg vagyunk élve.”

Többször megtörtént, hogy pénzügyi zavarba kerültünk. A gyermekek iskoláztatása, vagy ha valami nagyobb dolgot akartunk venni, pillanatnyilag nem volt elég a pénzünk. Ilyenkor nyugodtan mehettünk Irénke nénihez. Az ágyfejében megdohosodva, a háza gerendái fölé elrejtve rengeteg pénze volt. Szívesen adott nagyobb összegeket is. Sohasem kért kamatot. Amikor tudtuk megadtuk az elkért összeget, s ezzel az ügy le volt zárva.

Sok szerszámuk volt. Férje egykor méhészkedett, tehát volt mézpergetőjük. Ez állandóan nálunk állott. De ugyanez volt a helyzet szőlőpréssel, kukorica fejtővel, s még számos kisebb szerszámmal. Egyszer eljött hozzánk és visszakért mindent. Sokszor hálát adtam ezért a történetért Istennek. Rákényszerültem, hogy beszerezzem a szükséges szerszámokat magamnak. Lassan minden lett, de ez onnan indult el, hogy Irénke néni egy szép napon mindenét elseperte tőlünk.

Rendkívül pontos, tiszta asszony volt. Házában tökéletes rendet tartott. Nyári időben kinn az udvarán helyezett el egy fürdőkádat, minden nap fürdött. Ruhái makulátlan tiszták voltak. Amikor kezdett öregedni elhagyta régi tisztaságigényét. Meghalt Irénke néni is, Isten adjon neki békés pihenést. Lelke legyen együtt előre ment, sokat siratott fiával.

Ákoska

A hozzánk nagyon közel álló két ember bemutatása után, nem mulaszthatom el, hogy ne írjak Nagy Ákosról is. Ő a harangozónk volt sok-sok éven át. Mindenkinek csak Ákoska idős korában is. Becsületes, rendes ember mindenki iránt. Pontossága legendás volt. Az ő harangozásához nyugodtan hozzá lehetett állítani az órát. A harangozói munkája mellett sírt ásott, rendbe tartotta a temetőt. Az ő idejében hajtások nem nőttek fel a temetőben, a fű nem öregedett el. A temetőből összegyűjtött takarmánnyal egy-két állatot tartott. Szép családjukat, három gyermeküket tisztességben, szépen nevelték. Családjában sohasem kiabált, de tulajdonképpen soha senkinek sem emelte fel a hangját. Nem is láttam soha haragosan. A harangozói lakást egy út választja el a parókiától. Ha valamit meg akart beszélni, nyugodtan megtehette volna, hogy átszól az úton. Nem is vettem volna rossz néven, ha ezt teszi. De ő sohasem tette. Átszólás helyett gyalogolt több mint száz métert. Jött és tisztes távolságban előttem megállva elmondta, hogy mit akar.

Szerény életvitelük ellenére szép családi összejöveteleket tartottak. Nevezetesek voltak az Ákos napok. Ilyenkor megjelent a rokonság. Szépen mulattak. A disznóölés hasonlóképpen nagy családi ünnep volt. Természetesen őket is visszahívták egy-egy nevezetes alkalomra a rokonok. Nagyon sajnáltam, amikor gyengülni kezdett, majd nyugdíjba vonult. Utána alig találtunk harangozót. Baconban ez a munkakör egy lenézett állásnak számított.

Az idő múltával egyre jobban felértékelődik Ákoska személye bennem, szinte idealizálva gondolok rá. Gyermeki lelkületű ember volt és maradt mindvégig. Jézus, amikor egy ideált akart népe elé állítani egy gyermekre mutatott, és ezt mondta: „Ha olyanok nem lesztek, mint ez a kis gyermek, nem mehettek be Isten országába.” Ő sok tekintetben olyan volt, mint egy kis gyermek.

Ákoska is elment a minden élők útján. Hiszem, hogy Isten országában már készen állott számára a hely. Én szolgáltam koporsója fölött.

Ismerkedés Erdővidékkel

Nagybaconba kerülésünk után teljesen ismeretlen volt számunkra ez a szép vidék. Más tájról jöttünk. Szokatlan volt az erdővidéki beszéd. Mintha az emberek is másabbak lettek volna: magabiztosabbak, szélesebb látókörűek, önérzetükben magyarabbak. Senki sem beszélt sehol románul, legalábbis a mi ismeretségi körünkben nem volt ilyen. Úgy éreztük egy kis Magyarországba cseppentünk.

Ha már az Úristen úgy intézte, hogy Erdővidékre jöttünk, az volt minden vágyunk, hogy itthon legyünk ezen a tájon. Hadd mondhassuk el mi is a népköltővel: „Erdővidék az én hazám./Katonának szült az anyám. / Zöld erdő zúgásán, /Vadgalamb búgásán,/ Nevelt fel jó apám.” Az első időben minden szabadidőmet arra áldoztam, hogy kerékpárral, motorkerékpárral bejárjam a vidéket. Kerékpárral megtett útjaimon Bardóczi Domokos, székelyszáldobosi lelkipásztor volt az útitársam. Már írtam róla, hogy sok ideig együtt haladt az életutunk. A szülőfaluban, iskolákban ugyanazon élményeket éltük át. Erdővidéken egy kis ideig újból közös utakra jártunk. Nem tartott sokáig. Ő elhagyta Száldobost, Dés mellé, Árpástóra került. Ott halt meg fiatalon. Tehát Bardóczi Domokossal kerékpározgattunk Erdővidék falvaiba, nevezetesebb helyeire. Egy alkalommal Bölön környékén jártunk. Ott éppen akkor csinálták az új aszfalt utat. Az útmunkások nagy része nagybaconi volt. Leálltunk velük beszélgetni. Nagyon örültek nekünk. A jó hosszas beszélgetés után nekik kezdett lejárni a munkaidejük, készültek haza. Javasolták, hogy mi is tartsuk velük a teherkocsi rakterében, elvisznek kerékpárostól, mindenestől. Nem volt rossz az ajánlat. Nem kellett pedálozzunk, s még tovább folytathattuk az alig ismert emberekkel a kellemes beszélgetést. Úgy éreztük minden jól alakul. De közbejött egy kellemetlen dolog. A munkások, amikor készülődtek haza, előszedték zsákjaikat és elindultak a közeli kukoricásokba megpakolni alkalmatosságaikat lopott kukoricával. Nagyon hívtak minket is, hogy menjünk velük. Van ott bőven, mi is vigyünk haza néhány főzetre való zsenge kukoricát. Sem Domokos, sem én nem értettünk ezzel egyet. Tiltakoztunk az ügy ellen, amennyire csak tehettük. Ők ennek ellenére elmentek, s dolguk végeztével nagy kacarászások közepette visszaérkeztek a teherkocsihoz. Ekkor újból elkezdődött a mi ostromunk. Adnak szívesen készletükből, tegyünk néhányat a tarisznyánkba és vigyük haza a családunknak. Valósággal bele akarták erőszakolni a szép csöveket a mi edényeinkbe. Hajthatatlanok maradtunk mindketten. Rajtuk segíteni immár nem tudtunk, de mi legalább tiszták akartunk maradni. Ez sikerült is. Lehetséges, hogy gyáváknak, élhetetleneknek tituláltak magukban, hiszen akkor az volt a módi: „A kollektív aranybánya, aki nem lop, min megbánja.” Mi nem loptunk, még az orgazdaságot sem vállaltuk. Így menegettünk hazafelé, már nem olyan kedvesen nézve egymásra. Baróton történt aztán a nagy meglepetés. Valaki elárult. A milícia előtt megállították a kocsit. Mindent átvizsgáltak. Természetesen előkerültek a kukoricával megtöltött zsákok. Ezeket bevitték a milíciára. Menniük kellett a tetteseknek is. Mi nem vártuk ki az ügy végét. Leszedtük a kocsiról kerékpárjainkat, s most már azokon folytattuk tovább utunkat. Bardoczi tiszteletes Száldobos felé, én Nagybacon irányába mentem. A hazafelé vezető úton volt bőven miről gondolkozni. Domokos nem tudom, milyen végső következtetésre jutott, hiszen sohasem idéztük vissza életünknek ezt a kellemetlen epizódját. Nem is volt több közös kerékpáros utunk. Én tudom, hogy százszor hálát adtam Istennek józan eszemért, még a gyermekkorban belém nevelt nyolcadik parancsolat (Ne lopj) komolyan vételéért. Még azt hozzáteszem, hogy ha én is bele vegyültem volna ebbe az ügybe, néhány heti nagybaconi tartózkodásom után, nem bírtam volna ki bűnöm súlyát, valószínű végeztem volna magammal, s most nem lenne, aki ezt a történetet szépítés nélkül, a maga rideg valóságában leírja.

Motorkerékpáros útjaink Demeter Józseffel

Demeter József ekkor a CEC-nél dolgozott. Gyorsan egymásra találtunk, összebarátkoztunk. Még ma is tart barátságunk. Mi vagyunk a kisebbik fiúknak a keresztszülei. Nevezetesebb alkalmakkor egymást felköszöntjük. A változás nehéz napjaiban együtt igyekeztünk minél több hasznos dolgot tenni községünkért. Ő rendszerváltozás után a község polgármestere lett. Jelenleg nyugdíjas. Ma is örömmel vagyunk együtt, ha erre alkalom adódik.

Szóval Demeter Józsefnek volt egy motorkerékpárja és szívesen szállított erre-arra ismerkedni Erdővidékkel. A számos kirándulás közül csak egyet örökítek meg önéletírásomban. Egy alkalommal Zalánpatakára mentünk el. Szárazajtáról lehetett akkor megközelíteni. Régen a rengeteg erdőségek közepén levő helységben üveghuta működött. Szükség volt az üveg előállításához rengeteg fahamura. Ott bőven volt fa, abból nyerték a fahamut. Ma más körülmények között és más céllal, de a jelenben is a fakitermelés a kereseti lehetősége ennek az alig 140 lelket számláló helységnek. Újabban gyakran megfordul ott Károly, angol koronaherceg. A hírek szerint nagyon szeret ott tartózkodni. Zalánpatakán folyik végig a Tekse pataka, messze délen Középajtát és Nagyajtát érintve, majd az Olt gyűjti be vizét. E mellett a patak mellett Középajta felé néhány lakás épült, pár üdülő ház és vízimalom is van ott. Legújabban halastavak is vannak a völgyben, egyik vállalkozó komoly pisztrángtenyészetet is csinált.

De térjek vissza a vízimalomhoz. Egy Gecse Viktor nevű atyafi, testvére és unokatestvérük, hárman laktak akkor ott és működtették a kezdetleges alkalmatosságot. Demeter József barátom javasolta, hogy látogassuk meg Gecse Viktorékat. Hát ezt igazán jól tette, mert hatalmas élményt jelentett ez a látogatás. A külső leírással kezdem. A gyönyörű környezetbe foglalt telken mindenfelé elkezdett épületek alapjai fogadtak. Egykor vízimalomnak szánták ezeket az akkorra már romos épületalapokat. Ott jártunkkor egyik alapba, melyet valószínű pincének terveztek, három süldő tanyázott. A helynek lefolyása nem volt, el lehet gondolni, hogy az esőtől és a disznóvizelettől milyen kép fogadott. A süldők hasig jártak az iszapban, de volt hely, ahol úszniuk kellett, hogy elérjék a túlsó partot. Látva a szerencsétlen állatokat, az ember azt sem tudta, hogy nevessen, vagy sírjon? Volt egy istálló is abban két kicsi szürke ló és egy borjú. Lehet a lovak azért tűntek kicsinek, mert hasaljig álltak a ganéban. Az ókori legenda szerinti Augiász istállója ehhez képest kutyafüle volt. Igazán ide is Herkules kellett volna, hogy kitakarítsa. De itt is csak úgy sikerül a nehéz munka, ha ide is bevezeti a patak vizét, mint tette egykor Herkules az emlegetett ókori istálló esetében. Tovább, a szép telken mindenhol még a régi gőzgépek idejéből való gépmaradványok rozsdásodtak szerteszét. Azt mondták, hogy ezeket Gecse Viktor vásárolta jó pénzért néhány lelkiismeretlen eladótól olyan céllal, hogy majd ezekből állítja össze új malmát, mely olyan nagy teljesítményű lesz, hogy ezzel ő lesz az egyeduralkodó malomtulajdonos az egész környéken. Ennek az érdekében egy malomárkot is ásott hegyre fel, lejtőre le. A telek szabad részein gyönyörű fiatal almafák tenyészetek. A gyümölcs ezeken akkor éppen érésben volt. Előkerült a tulajdonos, Gecse Viktor, félig leszakadozott ingben, melyből kilátszott a szőrös, csupasz melle. Úgy mondták, hogy nála az ingmosás nem ismert. Megveszi az inget, felveszi, s amíg van belőle valamennyi a testén, addig hordja. El lehet gondolni ezek után, hogy milyen volt a két keze, melyekkel szaporán szedte az almákat és nagy szívességgel adta nekünk, hogy fogyasszuk. Hát mi ettünk almát, de azt úgy csináltuk, hogy amit ő adott azt lepottyantottuk a földre, majd onnan felvettük a fáról lehullottakat s azokat fogyasztottuk. E műveletek közben Viktor beszélt nekünk az ő jövendőbeli malmáról, mely a vidék legjobbja lesz, ezzel a malommal csődbe visz minden más malomtulajdonost.

Még néhány mondatban a lakásukat is bemutatom. Viktor kedvesen betessékelt hajlékukba. Az egyetlen szobában a főzőkályhán kívül még mindössze két bútordarab volt. Egyik egy zsírtól, mocsoktól feketére fényesedett gyalupad. Másik egy széles ágy. Az úgy volt megszerkesztve, hogy a földbe vertek négy cöveket, azokra elkészült deszkából a háló alkalmatosság. Csupasz szalma volt a derékalj, az ágy sarkában néhány szakadozott pokróc a takaró. Amikor bementünk a házba, a gyalupadon éppen ott volt egy koromtól feketére színeződött lábas, benne néhány húsdarab, ezek is inkább fekete színűek. Egy nagy szürke macska nézett bele a lábasba, s egyik mellső lábán kieresztve a körmeit, éppen halászta ki a számunkra egyáltalán nem kívánatos húsdarabokat. Ezeket a körülményeket látva nem tartózkodtunk sokáig a lakószobában. Igyekeztünk ki az ózondús szabad levegőre, a gyönyörű őszi napfénybe. Istenre bíztuk a Tekse pataka mellett lakó három ősembert.

A bányában jártam

Nagybaconi szolgálatom idején virágzó bányászat folyt a baróti medencében. Kőszenet rejt ezen a vidéken a föld öle. Nem a legértékesebb fajtája ez a kőszénnek, de abban az időben mégis sokat kibányásztak és felhasználtak belőle. Volt kül- és belszinti kitermelés. Hőerőművek működtetésére hordták el vasúton az ország különböző részeibe. Ez a szénbányászat adott munkalehetőséget és jó megélhetést a vidéknek. Nagybaconból és más falvakból is sokan dolgoztak a bányában. Három váltásban folyt a munka. Amikor csúcson volt a termelés, több mint 3000 ember dolgozott ott és a bányát kiszolgáló munkakörökben. A bányászokat más munkásokhoz viszonyítva jól fizették. Korán mentek nyugdíjba és a nyugdíjuk is szép volt. Nagybaconba kerülésemkor ismerkedtem meg egy friss bányász nyugdíjassal. Pirospozsgás fiatalember volt. Eltöltöttem Nagybaconban 30 esztendőt, s ő még mindig élt és használta nyugdíját. Úgy tudom 2010-ben halt meg. Már baróti lakosként értesültem róla, hogy Erdőfülén él egy 100 éves bányász . Ő a legrosszabb estben is legalább 5o évig használta jó nyugdíját.

Mára már teljesen megszűnt a medencében a szénbányászat. Sajnos, amikor virágzott nem létsültek más munkahelyek. Most rengeteg a vidéken a munkanélküli. Sodródnak erre-arra, általában külföldi országokba. Az itthon maradottak éhbérért dolgoznak egy-egy lelkiismeretlen vállalkozónak, csak annyi fizetést kapnak, hogy abból nem tudják eltartani családjukat. Azok a családok a szerencsésebbek, ahol még él egy-két nyugdíjas. Ők jelentenek még többecske jövedelmet hozzátartozóiknak, a vidéknek. Ha eljön hozzuk is a vég, el lehet gondolni, hogy mi lesz ezen a vidéken. Szomorú kilátások előtt áll Erdővidék. A nép kb. 60 %-a létminimumon alul él, nagyon szegény.

De térjek vissza a címben megfogalmazott témához! Mindig érdekelt híveim munkája, élete. Székelymuzsnán többször elmentem s egy-egy rászorulónak segítettem aktuális munkájában. Ilyen alkalmakkor a családdal együtt dolgoztam. Nagybaconban is megpróbáltam ezt az elején, de ott már időm sem volt és rájöttem, hogy ott már nem is igénylik. A Nagybaconiak más elvárásokkal néznek lelkipásztorukra. Annyit mégis megtettem, hogy elmentem és megnéztem hol dolgoznak híveim? Így határoztam el egy alkalommal, hogy bemegyek a bányába, hiszen nagyon sokan dolgoztak ott hittestvéreim közül. Összebeszéltünk Demeter József és Benedek Gyula barátaimmal és megszerveztük a szénbánya egyik részlegébe való látogatásunkat. Emlékem szerint a baróti Nagyerdő alatti bányában jártunk. Ott a bánya mélysége olyan 300-400 méter lehetett. A bemenethez hozzá kellett készülni. Egy raktárhelyiségben egy mellénk rendelt technikus fehér tetejű sisakokat adott. Kaptunk gumicsizmát is. Én a nagy lábamra való tekintettel nem tudtam sokat válogatni. Lábamra egy olyan csizma került, amely tele volt vízzel. Kiöntöttem belőle a vizet, beledugtam a lábamat. Végig az volt az érzésem, hogy vízben járok. Gyalog mentünk be, Mellettünk egy szállítószalag működött. Jó világítás volt. Egyenesen állva jól lehetett közlekedni a folyosón. Néhol láttunk egy-egy embert, aki valósággal összekapta magát érkezésünkre. Később tudtuk meg, azért volt ez, mert a fehér tetejű sisak a vezetőség fejfedője volt. Távolabbról azt hitték, hogy mi is valamiféle vezetők vagyunk.

Jó sokáig elfogadhatónak találtam a körülményeket, de aztán elérkeztünk egy olyan helyre, ahol megsajnáltam az ott dolgozó két embert. Itt a folyosó a föld összenyomulása miatt nagyon összeszűkült. Nekik az volt a feladatuk, hogy szállítószalag alól kiszedjék a földet. Oldalukon fekve vízben, pocsolyában dolgoztak. Alig volt emberformájuk a rettenetes körülmény miatt. Még az arcuk sem látszott rendesen a sártól, csak fáradt szemeikkel néztek ránk, hogy milyen jó nekünk, mert mi legalább négykézláb elmentünk erről a mocsok helyről. Tovább újra jobb körülmények között haladhattunk. Egyszer elérkeztünk egy fenyőfából készült kapuhoz. Vezetőnk kinyitotta a kaput, s mi elindultunk egy folyósón az enyhén emelkedő úton. Egyszerre nagyon kezdtem izzadni. Egyre nehezebbé vált a beszéd. Éreztem, hogy nem kapok levegőt. Semmit sem szóltam, csak néztem másokat, hogy velük mi történt? Ők is ugyanúgy voltak, mint én. Nemsokára vége szakadt a megpróbáltatásnak, mert újabb kapun tágas térbe jutottunk. Később elmagyarázták, hogy előzőleg azért volt légzési nehézségünk, izzadás, mert azon a részen nem szellőztettek, nem volt ott elég oxigén. Hát mondhatom, nem kellemes közel állani a fuldokláshoz. E kis megpróbáltatás után szerencsésen elérkeztük célunkhoz. Ebben az üregben volt vagy 20 ember, 10 dolgozott, 10 falatozott. Egyikre most is emlékszem, éppen a vöröshagymáját hántogatta. Azok az emberek, akik dolgoztak, a kifejtett szenet lapátolták rá a működő szállítószalagra. Elmondták, hogy miután ezt a szenet eltüntették, kiszedik a vasállványokat (stompok), a föld leereszkedik, s ez a része a bányának bezárul. Azt nem mutatták meg, hogy milyen az előhaladás, de bizonyára ez a nehezebb. Amit bemutattak, amit láttunk, nem tűnt túl nehéznek. De megállapíthatom, hogy nem egy kellemes hely. Az ember tudja, hogy fölötte körülbelül 400 méter földréteg emelkedik, és mindenképpen le akar szakadni, a modern tartóeszközök ellenére is be akarja tömni az üreget. Az amatőr látogatónak még poklok tornáca is eszébe jut. Titokban csak az foglalkoztatja, minél hamarabb ki innen. Másképpen viszonyulnak a kérdéshez a helyzetükbe beletörődött bányászok. Azt mondta az egyik: a bányában a legjobb munkaeszköz a lapát, mert annyi szenet vesz rá az ember, amennyit akar. Máskor fanyar humorral azt jegyezték meg: csak egyetlen rossz van a bányában, nincs rajta ablak. Más úton, a bemenetelnél sokkal könnyebb terepen szerencsésen kijöttünk s bányából. Lekerült a lábamról a csizma. Szárazabb körülmények között, biztosabb terepen lépegethettem. Újból láthattuk Isten szép napját. Teleszívhattuk tüdőnket a kinti jó levegővel. De gazdagabbak lettünk egy hatalmas élménnyel, megjártuk a föld mélyét, láthattuk a baróti szénbánya egyik részlegét.

Végül haszna is lett a bányalátogatásnak. Szomorú, hogy van bányaszerencsétlenség is. Nagybaconból három bányász halt meg ilyen módon. Én temettem el őket. Úgy beszéltem a temetéseken, hogy már nem volt idegen számomra ez a veszélyes, nehéz munkahely. Sokkal valóságosabban hat egy olyan beszéd, ami a saját tapasztalatra is alapoz. Igen ez után a látogatás után volt már tapasztalatom, hogy milyen a bánya.

Folytatás következik...