Újból átélt múltam (18) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor

Magyarországi turistautunk

Ekkor már 1975-öt írtunk. Eddig még sohasem voltunk külföldre. Nem ismertük, hogy milyen egy másik ország. A határ olyan szigorú volt, hogy kétévenként engedtek, ha engedtek, akár rokoni látogatásra, akár turistaútra még Magyarországra is. Elérkeztünk egy olyan pontra, amikor érdeklődésünk következményeként, s mert meg is engedhettük magunknak, útlevelet váltottunk, hogy turistaként kicsit nézelődjünk Magyarországon. Az útlevél kiváltása nem ment simán. Volt, akinek nem is adtak, mert olyan volt a bizonyítványa, vagy pedig tartottak tőle, hogy nem jön haza.

Volt egy másik véglet is. Aki lefeküdt a rendszernek, esetleg besúgásra szánta el magát minden évben mehetett. Sokan volta ilyenek is. Az útlevelet nem lehetett otthon tartani. A külföldi útról hazaérkezve le kellett adni a rendőrségen. Nekünk lelkészeknek jelentést kellett írni 5 példányban, hogy merre jártunk, kivel beszélgettünk. Ezt muszáj volt megtenni, de hát az én jelentéseimből nem lettek okosabbak. Szóval útlevelet kértünk és kaptunk. Megszerveztük a gyermekek elrendezését. A két fiú Küsmödre ment, Kinga lányunk pedig a nagymamájához Szovátára. Nekiindultunk a nagy kalandnak. Igen, akkor annak tűnt. Nem volt ilyen tekintetben semmi ismeretünk, gyakorlatunk. Egyet tudtunk biztosra, hogy a nyelvet jól bírjuk. Tettek is ilyen megjegyzéseket magyar beszédünkre: Hát ti ilyen jól beszéltek magyarul? Akkor a román lejünket be lehetett váltani forintra, de csak bizonyos csekély összeget engedélyezett hivatalosan a törvény. Én megoldottam a dolgot. Vittünk némi élelmet s az egyik befőttes üvegnek kiszedtem a tartalmából, nylonba csomagolva ebbe tettem bele még plusz román lejt, tetejére vissza az ízet. Átcsúsztunk az ellenőrzésen, Magyarországon beváltottuk korlátozás nélkül lejünket, így aztán többecske forinthoz jutottunk. Kellett is, mert sem rokonunk, sem ismerősünk nem volt Magyarországon. Megtudtuk, hogy a Kálvin téri vendégszobák mérsékelt áron kivehetők lelkész jellegű személyeknek. Idementünk, kaptunk egy szobát és elkezdtük járni turistaútjainkat Budapesten és más városokban is. Mindennapi étkezésünket egy Kálvin téri kocsmában oldottuk meg. Menünk általában paszulyleves volt egy jó darab kolbásszal és utána barackdzsemes palacsinta. Nemcsak mi étkeztünk itt, sokan jártak ide más külföldiek is, pl. németek. Mások a leves mellé nem kértek kenyeret, én 4, 5 darabot kértem és ettem meg. Olyan kenyeret árultak ott, hogy az ember nagyot falt és kicsit nyelt. Itthon hozzá voltam szokva a krumplis jó nehéz kenyérhez. Ha ezt ettem, éreztem valamit a gyomromban, de Magyarországon a nagyon felfújtatott kenyér nem csillapította az éhségem. Amikor kikértem 4-5 darab kenyeret és vittem magammal az asztalunkhoz, úgy néztek rám a külföldiek, mint egy csodabogárra. Mi erdélyiek már ilyenek vagyunk, hogy vagy puliszkát eszünk, vagy kenyérrel is kenyeret. Természetesen feleségem sem volt étvágytalan, tehát ebben is jól találtunk. Szerencsénk volt azzal, hogy a vendégszobák gondnoknője egy Kolozsvárról származó szigorú, de minket kimondottan kedvelő hölgy volt. Minden nap vele készítettük el a programot. Így nem bolyongtunk feleslegesen a városban, hanem a legfontosabb dolgokhoz mentünk el és néztük meg. Programunk sűrű volt és fárasztó. Én elég jól bírtam, de feleségem, volt eset, hogy panaszkodott. Ennek ellenére nem maradt le, mindenhová jött. Megnézhettünk ezek szerint jó néhány számunkra nevezetes dolgot.

Mindjárt az elején a Kerepesi temetőbe mentünk. Nagy élmény volt, amikor szemtől szembeálltunk magyar nagyjaink sírjaival. A nevezetes feliratokat feljegyeztük, sajnálom, hogy naplónk az idők folyamán valahová eltűnt. Most már fejből meg sem próbálom leírni ezeket az értékes feliratokat. Templomokat néztünk meg. Elmentünk más felekezetek templomaiba is. Legnagyobb élményünk a Kálvin téri református templomban adódott. Az istentisztelet végén természetes volt, hogy a gyülekezet elénekelte a Himnuszt. Nekünk, akiknek tiltva volt szülőföldünkön, olyan nagy élményt jelentett, hogy az egész ének alatt sírtunk, mint a kis gyermekek. Néztek eléggé a szomszédjaink, hogy ezeket vajon mi lelhette? Nem értették, nem is érthették, mit jelentett nekünk több száz ember ajkáról hallani: Isten áldd meg a magyart!

Végignéztünk múzeumokat: Nemzeti, Szépművészeti, Hadtörténeti, Mezőgazdasági, Ráday könyvtárat. Mind-mind óriási élményt jelentettek e helyeken összegyűjtött, kiállított magyar emlékek. Más valamiről hallani, olvasni, tanulni, vagy pedig szemtől-szembe látni. Hát ezt jelentették nekünk ezek a helyek. Amiket láttunk nem voltak teljesen ismeretlenek, de érzékletes közelségbe kerülni hozzuk, elmondhatatlan érzés, nagy lelki gazdagodás volt.

Természetesen jártunk könnyedebb helyeken: Állatkert, Vidámpark, Népstadion stb. Ezekről egy kicsit bővebben is írok.

Az állatkert egzotikus állatai ragadtak meg jobban: zsiráfok, elefántok, vízilovak, tigrisek, oroszlánok, majmok stb. Bár az állatkert nem jelenti ezeknek az állatoknak a természetes életterét, mégis valamelyes fogalmat alkothat az ember az életükről. Volt olyan állat, amely szemmel láthatóan jól érezte magát a mesterséges környezetben is, de volt olyan is, amely látszott, hogy szenved. Ilyennek láttam az oroszlánokat. Nem volt sima, fényes a szőrzetük, horpaszok voltak, mindent untak, talán még az életüket is.

Vidámpark. Tetszettek a vidámpark látnivalói. Mindent kipróbáltam. Átmentem a forgó hordón. Jól sikerült, megfelelő odafigyeléssel, ha szembelépik az ember a forgással, megy. Vagy még helyesebben, „akkor” jól ment. Ma már valószínű engem is ledöntene, megforgatna, mint ahogy ez már akkor megtörtént többekkel. Felültem a hullámvasútra is. Nem messze tőlem egy nagybaconi autóvezető ült. Mondtam is: kicsi a világ. Nekem nem jelentett különösebb nehézséget a föl, le menet, zuhanás, körözés stb. Az említett autóvezető majdnem ájultan került le a szerkezetről. Fehér volt, mint a fal oldala, beszélni sem tudott.

Népstadion. Egyik este elmentünk egy futball mérkőzésre, hogy arról is fogalmat alkossunk, milyen ha közvetlenül az arénában ül az ember? Hát bizony onnan nézve egészen más az összecsapás, mint amikor kényelmes fotelből a televízióban nézi. Bekerülve egyik szurkolótábor szenvedélyes drukkolói közé, valósággal átragad az emberre a hangulat. Amikor látja, hogy mellette szinte extázisba esnek a szurkolók, önmaga is kiabálni kezd. A drukkereknek mondókáik voltak, azokat ordították torkuk szakadtából. Pl. ilyenekre emlékszem: bunkó Bene, lila majmok.

Érdekes nagy élményünk volt egy-egy kirándulásunk nevezetes városokba. Először Esztergomba mentünk. A Hunyadi nevű hajóval utaztunk fel a Dunán. Hát ezt az utazást egy kicsit bővebben le kell írnom. Reggel korán kellett indulni a kikötőbe és hajóra szállni. Feltűnő volt, hogy a Kálvin téri vendégszobákban lakó németek már korán felkeltek. Egy közülük lefoglalta a fürdőt, s amíg sorban mindenik meg nem tisztálkodott, addig oda mást be nem eresztettek. Alig jutottunk hozzá, hogy egy kicsit rendbe szedjük magunkat. Na, aztán a hajón a kérdés megfejtést nyert, hogy miért foglalták le németjeink reggel a fürdőt. Mind ott voltak ők is a hajón, együtt utaztunk Esztergomba. Különös volt a viselkedésük a hajón is. Ha szépen sütött a nap a hajónak abba a részébe húzódtak, ahol élvezhették a napsütést. Amikor beborult és esni kezdett az eső vissza gyorsan a fedél alá. Újból őrt álltak, oda más nem mehetett. Önzésük, maguknakvalóságuk tökéletes bizonyságát adták hajóutunk alakalmával.

Az esztergomi bazilika hatalmas és csodálatosan szép épület. Az altemplomtól fel a csúcsáig 100 méter magas. Van a templomnak egy kincstár nevű részlege. Kannák, szentség felmutatók, műtárgyak sokaságát tárolták akkor e teremben. Az ott található aranynak a súlya mázsákat tehetett ki. Érdekes volt az altemplom. A folyosó melletti egyik bemélyedésben volt egy fateknő, kb. akkora, mint egy dagasztóteknő, ez tele emberi csontokkal. Ez a felírás szerepelt rajta: Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi. A templom főbejárata fölé pedig ezt írták: Minden napod kegyelem, élj vele. Tanulságos volt az idegen vezető magyarázata nyomán mindent megszemlélni. Minden tárgynak érdekes a története. A később épült nagy templom ráépült, magába foglalta az egykori Bakócz kápolnát. Bakócz Tamás az a főpap volt, aki a középkorban a pápaság egyetlen komoly magyar várományosának számított. Mégsem sikerült, mint ahogy annyiszor elestek egy-egy választás, verseny alkalmával magyarjaink más nemzet fiaival szemben. Ebben a templomban igazán megérintette az embert magyar múltunk, múltunknak is az a része, amikor nagyok és gazdagok voltunk.

Elmentünk Egerbe. Vonattal utaztunk. Odaérkezésünk után megszemléltük a várat, a vár udvarán összegyűjtött és elhelyezett ágyúgolyókat. Láttuk Gárdonyi Géza sírját, a sírkövön mindössze ezt a feliratot: Csak a teste. Végigmentünk a földalatti alagutakon. Ezeket az emlékeket látva óhatatlanul megjelentek képzeletben az egri hősök, akiknek olyan csodálatos emléket állított az író az Egri csillagok című regényében. Hogyne mentünk volna el Egerbe, hogyne nézelődtünk volna a várban és a vár körül? Ifjúságunk legszebb olvasmánya volt a regény. Lelkesedtünk, sírtunk olvasatán. Jó, hogy a regényből szép filmet is készítettek, így még szemléletesebbé lett az egri történet. Újból a dicső múlt felcsillanása. Történelmünk azonban sohasem engedélyezte, hogy sokáig örüljünk dicsőségünknek. A dicsőség után szinte sors-szerűen jött minden esetben a leverettetés és a sok szenvedés. Így volt ez egykor Egerben, példája tökéletesen szemlélteti magyar történelmünk.

Ravasz László püspök temetése

Budapesti tartózkodásunk idején az a szerencse ért, hogy részt vehettünk Ravasz László püspök temetésén. Ravasz László életének utolsó szakaszát a Budapest melletti Leányfaluban töltötte. Halála után a Farkasréti temetőben a leányfalusi lelkipásztor temette. Hatalmas temetése volt, hiszen sokan ismerték és tisztelték, még ha a rendszer mellőzte is. Bánffyhunyadon született. A kolozsvári teológián tanított egy ideig, majd eltávozott Magyarországra. Ott püspökké választották. Jelentős az irodalmi munkássága. Sok prédikációs kötete jelent meg. Mi teológus korunkban sokat tanulmányoztuk ezeket. Mondhatom ezek segítségével lettünk igehirdetők. Temetése alkalmával a szolgáló lelkipásztor az „évszázad igehirdetőjének” nevezte. Miután megtörtént a temetés oda mentem a lelkészhez és elkértem a leírt prédikációját. Ma is birtokomban van a Ravasz László fölött mondott temetési beszéd. Ezen a temetésen ismerkedtünk meg egy magyarországi lelkipásztorral, Német Gézának hívták. Radikális ember volt, elég sokat ellenkezett a fennálló egyházi renddel. Ebből nehézségei is származtak. Ő mindezek ellenére ment tovább a maga útján. Fia napjaink egyik híres fideszes politikusa, Német Zsolt. Gyermekkorában néhányszor láttam családi házuknál. Akkor még nem nézett ki belőle a mai nagy politikus. Német Gézával való ismeretségünkből nagy előnyünk származott. Amikor említettük, hogy készülünk Székesfehérvárra megnézni a történelmi emlékeket, s ha lehet, találkozni Bódás János pap-költővel, - autójával elvitt Székesfehérvárra és megszervezte a találkozást a költővel.

Értékes, szép történelmi emlék a székesfehérvári romkert. Jó hogy konzerválták és rendben tartják ezt a helyet. Bódás János egy öregedő, nyugdíjas lelkipásztor volt. Emlékem szerint elég gyakran nyúlt a szivar után és borította füstbe a fejét. Kedves beszélgetés közepette mi feleségemmel elénekeltük az erdélyi énekeskönyv valamelyik énekét. Ő megajándékozott néhány versének gépelt példányával, ezeket dedikálta is. Kölcsönös tiszteletünkről biztosítva egymást váltunk el és tértünk haza Budapestre. Utunkon, az autópályán elénkbe került egy nyomorult róka. Kikerülni nem lehetett és koppanással halálra gázoltuk. Német Géza leállította a kocsit, felvette az állatot, betette a csomagtartóba és vittük magunkkal a fővárosba. Nem tudom mi lett a további sorsa áldozatunknak. Egy biztos, tyúkok, egerek egy picivel nagyobb biztonságban érezhették magukat e haláleset után.

Elteltek a kellemes napok, jöttünk haza. Brassóban betértünk feleségemnek egyik lánytestvéréhez, Irmához. Amikor megérkeztünk éppen náluk tartózkodott egy magyarországi ifjúsági csoport. Azt hiszem, a fia, Szász Tibor ismeretségi köréhez tartoztak. Mindenesetre értelmiségiek voltak, érdeklődő, komoly fiatalok. Mi sokat meséltünk útjainkról. Elmondtuk, hogy mi mindent láttunk. Végül ezt a következtetést vonták le beszámolónk után: „Maguk többet láttak néhány nap alatt Magyarországból, mint mi 20 évünk alatt.

Hazaérve leadtuk útlevelünk, én megírtam a kötelező beszámolót. Következtek a szürke hétköznapok. Jól írja egyik költőnk: „Az ünnep, az ünnep halandó,/ Csak a hétköznap maradandó.” Még akartunk következő években is hasonló ünnepnapokat, be is adtuk a kérést a külföldi utazás engedélyezésére, de arra sem méltattak, hogy válaszoljanak. Csak a 89-es változás után mehetünk újból külföldre. Ekkor már nemcsak Magyarországra mentünk el, hanem Kárpátaljára is, amely akkor még a nagy Szovjetunióhoz tartozott, később vált külön Ukrajna. Majd erről az utunkról is írok a maga helyén.

Folytatás következik...