Újból átélt múltam (16) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor

Ortodox egyház Nagybaconban

Nagybaconi éveim alatt úgy kb. 100 személy tartozott az ortodox egyházhoz. Volt templomuk. Elbeszélés szerint az 1900-as évek elején a faluba jött egy Mokán Tódor nevű román ember. Juhászkodott, sajtgyárat alapított, nagy vagyonra tett szert, rengeteg földet, erdőt összevásárolt. Ennek a Mokán Tódornak a támogatásával épült a román templom. Én ennek az embernek az unokáival, dédunokáival voltam kapcsolatban. Mindnyájan jó reformátusok voltak. Az ortodox egyháznak ottlétem alatt szinte folyamatosan volt papja. Voltak nagyon rendes szolgatársak, másoknak menedékhely volt a baconi egyház. Kétféle viszony alakult ki közöttünk. Vagy nagyon jól voltunk, vagy pedig úgy éltünk, mintha nem is léteztünk volna egymás számára.

Egy kollégáról szeretnék bővebben írni, akivel jó volt a kapcsolatunk. Ion Constantinnak hívták, valahonnan Tecuci környékéről került Nagybaconba. Jól érezte magát helységünkben. Senki sem zavarta. Anyagilag nagyon jól meg volt, annak ellenére, hogy a hívek alig fizettek valamit. Egyszer elmondta, hogy a költségvetése 105 ezer lej, amelyből 5 ezret adnak a hívei, a többit egyházi központjától kapja. Felesége egy névleges állásban szerepelt az egyházban. Otthon festegetett, de egész normás fizetést kapott. Gyermekük nem volt. A kolléga Baconba kerülésük után nemsokára vásárolt egy személygépkocsit. Ezzel autókázott erre, arra. Eresztett egy kis hasat, mosolygós, nyugodt, barna ember volt. Oda kerülése után mindjárt megjavíttatta a templomot. A munka befejeztével nagy ünnepélyt rendeztek, amelyet megtisztelt jelenlétével Erdély akkori metropolitája, Nicolae Mladin.

Ünnepélyükre készülve az azt megelőző napok valamelyikén eljött hozzánk Constantin a nagyajtai kollégájával. A nagyajtai egy kicsi, fekete, agresszív emberke volt. Ő vitte nálunk a szót, Constantin mélyen hallgatott. Szinte parancsként adta elő, hogy mi az ünnepélyükkor ne tartsunk istentiszteletet, hanem menjünk mindnyájan az ők templomukba. Én azt feleltem feltétlen elmegyünk, de az úgy lesz, hogy én előre megtartom nálunk az istentiszteletet. Felkérem a gyülekezetet, hogy aki akar, együtt menjünk át az ortodox ünnepélyre. Így lett, vezetésemmel szinte az egész gyülekezet jött és menünk az ortodoxokhoz ünnepelni. Amikor vonultunk befelé a metropolita egy hatalmas trónuson ült, pásztorbotjával a kezében olyan volt, mint egy középkori római pápa. A bevonuló sereg kezet, illetve gyűrűt csókolt, volt, aki hasra vetette magát. A metropolita szorgalmason osztotta az áldást mindnyájunkra. Én is sodródtam a tömeggel, következett a szemtől-szembeni találkozásunk. Elhatároztam, akárhogy legyen, nem fogom azt csinálni, mint az előttem járók. Eltökéltem: én becsülettel, tisztességgel kezet nyújtok. Ha elfogadja, kezet rázunk, hanem úgy is jó. Kedvesen kezet ráztunk. Csenevész, csak tollforgatáshoz szokott keze volt, eltűnt az én nagy markomban. Beszélnem is kellett az ünnepélyen. Természetesen magyarul beszéltem. Így szólítottam meg: Főtiszteletű Érsek Úr! Beszédem előre megírtam és olvastam az egészet, hogy minden szó a helyén legyen, ne hibázzak. Beszédemet egyik ortodox pap, aki mindkét nyelven tudott, fordította. Már akkor láttam, hogy a metropolita többet ért, mint a fordítás. Később kitűnt, hogy elég jól beszéli a magyar nyelvet. Szeben környéki volt, ott tanulhatta meg gyermekkorában nyelvünket. Az ünnepélyen Ion Constantint kitüntették. Egy övet kapott, ami azt jelentette, hogy a papi méltóságban magasabbra lépett. A templomi ünnepély után részt vettem a fehér asztal melletti fogadáson. A metropolita maga mellé ültetett, kedvesen társalogtunk magyarul az egész idő alatt. Akkor még a románok a régi himnuszukat használták, de az ünnepélyen részt vevő román papság, már mind azt az éneket énekelte, amely aztán a későbbi időben a hivatalos himnuszuk lett.

Úgy illett, hogy a román templomban és parókián történt események után a metropolitát meghívjam hozzánk. Elfogadta meghívásom. Végig mutogattam templomunkat és parókiánkat. Rövid történeti ismertetést tartottam múltunkról. Bekerülve a parókiára, jóféle szilvapálinkával kínáltam. Megitta és elfogadta pálinka-ajándékomat is. A legérdekesebb az volt, amikor arra kért, hogy mutassak magamról papi szolgálat közben készült fényképeket. Elővettem egy albumot, melyben ilyenek voltak. Nézegette, s vagy 5-6 képet kivett közülük. Azt mondta ezt megtartom, mert nemsokára kolostorba vonulok, s ott nézegetni szeretném a múlt emlékeit. Hát bizony e képek között voltak olyanok, melyek egyediek voltak, kicsit sajnáltam őket, de nem tagadhattam meg kérését. Elválásunkkor megajándékozott három könyvével, melyeket ő maga írt. Kedves dedikációt írt mindenikbe. Ezek a könyvek most is meg vannak ifj Bereczki László lelkipásztornál. Ennyi a történet Nicolae Mladin metropolitával. További sorsáról nem tudok, valószínű, eddig meghalt. Nyugodjon békességben!

Ion Constantinnal tovább folytatódott kapcsolatunk. Egy idő után áthelyezték szülőhelye környékére egy Brahasesti nevű helységbe. Egyszer a tengerparton jártunk Boda Sándor barátommal. Mindketten családostól mentünk két kocsival. Amikor jöttünk haza a tengerpartról elhatároztuk, hogy felkeressük Constantint. Elmentünk Brahasestibe. Ez egy nagyon érdekes, különös falu. A Kárpátoknak egy olyan öblében épült, amely hidegtől, széltől teljesen védett hely, alig van tél, szinte mediterrán az éghajlata. Estefelé érkeztünk. Constantin és felesége rendkívüli módon örvendtek nekünk. Ha találkoztunk hívei közül valakivel, elmagyarázta minden esetben, hogy én egy magyar pap vagyok abból a faluból, ahonnan ő jött. Mindent megszemléltünk. Örömmel dicsekedte, hogy a parókiát néhány szobával kiegészítette. Ott nem volt nehéz az építkezés. Megfelelő alapra fűzfából font oldalakat állítottak, azokat betapasztották sárral, le kellett meszelni készen volt a ház dereka. A fedél általában horgonyzott bádoglemez volt. Úgy ítélem meg, hogy az ottani éghajlatnak ez az építkezési forma teljesen megfelelt. Nálunk azonban az ilyen épületekben megfagynánk. Eljött a vacsora ideje. Éhesek voltunk mindnyájan. A tiszteletes asszony elkezdte sütni a tojásokat. Amolyan tükörtojásszerűen készítette el. Egyszer csak a 34. tojásnál tartottunk. Ekkor elmondtam úgy, ahogy tudtam, a bibliai tíz csapás közül a sáskajárást. Mondtam, hogy mi is úgy teszünk veletek, mint a sáskák Egyiptommal. Constantin azt felelte erre, hogy itt az élelem nem számít, majd meglátod. Valóban megláttam másnap reggel. Elment a templomba, végezte szolgálatát és mindegyre jött haza, tele a fekete papi reverendájának külső és belső zsebei finom élelemmel. Volt olaj, szalonna, sajt, tojás, méz, kenyér stb. Nem számoltam, de a 2 órás szolgálat alatt 3, 4 alkalommal is haza jött lerakodni. Olyan volt, mint egy méhecske, amely a mezőről hozza haza a nektárt és üríti ki a kaptárban.

Nagy fogadkozások között váltunk el, hogy egymást még felkeressük. Nem lett semmi belőle. Úgy hallottam később, hogy nem ért öreg kort, talán gyomorrák vitte el. Isten nyugosztalja, jó ember volt.

Nem minden román papról van ilyen jó véleményem. Az volt a szokás, hogy temetések alkalmával engem is felkértek búcsúztatásra. Ez érthető is volt, mert a baconi románok nagy részének az anyanyelve a magyar, többen nem is tudtak románul. Bizony volt olyan pap, aki egyáltalán nem engedte meg, hogy én beszéljek. Más esetben pedig szigorúan kikötötte, hogy hány percig beszélhetek. Történt egy esetben, hogy túlléptem a megengedett perceket. Feltűnő módon, hogy észrevegyem magam kinyitotta a szertartás könyvét, majd összecsapta, s ezt mindaddig ismételgette, amíg elment a kedvem a további beszédtől.

Azért örvendek annak, hogy a békességet a felekezetek között megőriztük. Az én időmben súlyos ellentét, verekedés egyáltalán nem volt, mint ahogy ez megtörtént a falu korábbi történetében. Annyira becsültek az ortodoxok, hogy amikor családlátogatásra jártam híveimhez, őket sem hagyhattam ki. Volt eset, hogy egyik beteg ortodox asszony úrvacsorát kért. Elvittem neki. Ha valaki meghal közülük, ma is értesítenek, s ha tudok, el is megyek temetéseikre.

Római katolikus egyház Nagybaconban

70-80–an gyakorolták katolikus vallásukat. Kicsi, rendben tartott templommal rendelkeztek. Önálló lelkészük sohasem volt, Barótról látták el plébánosok, káplánok a szolgálatokat. Első papjuk, akit közelebbről megismertem egy öreg bácsi volt. Egy szép nyári napon eljött hozzám, éppen az irodában ültem, dolgoztam. Nagyon magasról kezdte:

• Nekem tudnom kell a történelmi múltat.

• Maradjak meg a magam keretei között.

• Nehogy elkereszteljek a katolikusok közül valakit.

• Ha katolikus gyermek jönne vallásórára, ne foglalkozzak vele.

• Nehogy meg merjem konfirmálni a katolikus gyermekeket.

• Vegyem tudomásul az egyházi reverzálist. stb.

Hát nem volt kellemes beszélgetésünk, de sikerült békességben elválnunk. Ez az egy találkozásom volt ezzel az öreg plébánossal.

Ezután egy Farkas Dénes nevű pap következett. Ő szolgált a 70-es években Baróton. Nagyon rendes, művelt kolléga volt. Ha van vallási ökumenizmus, s ennek vannak munkálói a katolikusoknál, akkor Farkas Dénes ilyen pap volt. Jó békességben, barátságban éltünk. Egymás nyájából nem igyekeztünk elhajtani juhokat. Később Tusnádfürdőre került. Szép templomot épített a Ceausescu időben. Azt mondták, azért volt ez lehetséges, mert sok valutával rendelkezett, és az államnak szüksége volt erre a pénzre, tehát megengedték a templomépítést.

Farkas Dénes után egy Ferenczi István nevű kolléga szolgált Baróton. Kb. egyidősek lehettünk. Rámenős pap volt. Prédikációiban gyakran elment a rendszer tűrőképességéig. Néha megpróbált kapcsolatot kiépíteni velünk, de legtöbbször fölényeskedett, még sértegetett is. Egyszer meghívott minket, református lelkipásztorokat a baróti római katolikus templomba valamilyen ünnepélyükre. Kiültetett a templom szentély részébe kicsi padokra. Szembe ültünk a gyülekezettel. Beszédében keményen szidta Kálvin Jánost, a mi reformátorunkat. Nagyon nehéz helyzetben voltunk. Válaszolni nem lehetett, elhagyni a templomot feltűnő lett volna. Végig kellett szenvedjük az acsarkodását. Egy későbbi találkozásunkkor a következőket mondtam neki: Tudod az a jó vadász, aki nem lő a bokorban alvó nyúlra, hanem felkölti, futni engedi. Ekkor, ha tudja, meglövi, ha nem pedig megnyugtatja magát, hogy majd máskor, vagy pedig ha nem nekem, jó lesz majd másnak. Megértette a hasonlatot, védekezni nem tudó lelkészekre lövöldözött. Az 1989-es változás alkalmával nagy szerepet vállalt a régi rend eltakarításában s új kiépítésében. Az első szabad Március 15-e megünneplésekor a Véczeri emlékműnél olyan meredek beszédet tartott, hogy néztünk egymásra, vajon ebből mi lesz? Nem lett semmi. Az első időben minden keresztúthoz keresztet állított. Felépített Vargyason egy római katolikus templomot. Évek múlva Kolozsvár mellé helyezték. Élete végét a székelyudvarhelyi papok számára létesített öregotthonban töltötte el. 2009-ben halt meg, Isten nyugosztalja!

A római katolikusokról írva nem mulaszthatom el, hogy meg ne említsem Tölgyes Sándor atyánkfiát. Alvincen született egy nagy római katolikus családban. Testvére Dr. Tölgyes Lajos főpap, teológiai tanár volt Gyulafehérváron. Tölgyes Sándor műbútor-asztalosként jött Nagybaconba. Elvette a falu legnagyobb gazdájának a lányát. Három gyermekük született, mindnyájan katolikusok. Felesége megmaradt reformátusnak, én temettem el.

Tölgyes Sándor később tanult mesterségét mellőzte, jól menő üzletet vezetett. Az én időmben már üzlete sem volt. Nagyon rátelepedett a rendszer. Gyűlölte is keményen őket. Egyszer koporsót készített, kitette az udvarra, hogy temeti a kommunistákat. Cselekedete miatt elítélték, börtönt szenvedett

Volt Sándor bácsinak egy rozoga írógépe. Néha neki ült és verset írt gépén. Ezek közül sokat átadott nekem. Most is őrzöm őket. E sorok írásakor elővettem verseit, újból elolvastam azokat. Úgy érzem, néhányból idéznem kell, sok mindent elmondanak ezek a versek. Egyiknek a címe: A mi temetőnk. Betű szerinti idézetben így szól a vers:

Templomunk a dombtetőn,

Körben, körülötte temetőnk,

Erdővidék legszebb temetője,

Örökzöld fenyőkkel, körül szegélyezve,

Tündöklő rózsákkal, sok szép virágokkal

Sírhantak ékesítve, bánatos özvegyek s árvák

Könnyeikkel öntözgetve.

Egy másik vers címe: Elnémult az öreg harang.

Elnémult az öreg nagyharang,

Nem zeng, nem szól a toronyban,

Ezreket ki hívogattál s búcsúztattál,

Míg végül bele fáradtál.

Úgy megszoktuk szép kongásod,

Fáj nekünk elnémultságod,

O mi szépen zengtél kongtál,

Amikor Isten házába hívtál.

Sok élteken át ébresztgettél,

S az elmúlásra figyelmeztettél,

Nincs oly lélek e községben,

Amely ne bánkódna érted.

Ugyanebben a témában így szól a következő verse:

Istennek örök dicsőségére,

A nemes lelkek üdvösségére,

Ők adományaikból,

Megszólaltál némaságodból.

A toronyban fenn,

Völgyeinkben lent,

Hangod újra zeng.

Azt zengi tinéktek,

Köszönöm jó lelkek

Mit értem tettetek.

Hálából, míg élek,

Zengedezem néktek,

S végső utatokra,

Egykor elkísérlek,

Min én Istennek,

S tinéktek szolgálok,

Hogy el ne kárhozzatok,

Szüntelen imádkozzatok.

Tölgyes Sándor bácsi rólam is írt verset. Nem azért illesztem ide, hogy dicsekedjem vele, hanem csak azért, hogy milyennek látott, milyennek ítélt meg egy más vallású, hithű római katolikus ember engem.

Most az egyszer végre Bacon

Jól választott,

Isten adott községének,

Egy jó rendes, Lelki Pásztort.

Elődjeit felülmúlta,

Mire képes megmutatta,

Nagybaconi lelkes hívek,

Adjatok hálát Istennek,

Hogy egy igaz lelkipásztort,

Kapott híveik nyájához,

Küsmödnek szülötte, Nagybacon lelkésze.

Tevékeny, szorgalmas,

Az Úr, hogy közénk hozta,

Évtizedek óta mi el volt hanyagolva,

Ő épített szépített,

És mindent rendbe tett,

Keresztel, nevel, esket és temet.

Hív betegeit látogatja,

S őket megvigasztalja.

Kívánjuk, sokáig éljen,

Békességben s egészségben,

S minél több lelket,

Megmentsen, s üdvözültessen,

T.S. Nagybacon 21. VI. 1977.

Mikor meghalt Tölgyes Sándor felkértek, hogy én is szóljak sírjánál. Megtettem. Sok mindent elmondtam, jegyzetem is meg van. Éppen csak néhány gondolatot idézek beszédemből: „Tisztelettel állok meg egy hithű nagy katolikus sírjánál. Elmondhatom jól voltunk együtt. Életünk nevezetes alkalmain együtt örültünk, együtt sírtunk… Sokat beszélgettünk, bölcs ember volt. Vallás tekintetében a magáét szerette, a másét tisztelte. stb. Tölgyes Sándor atyánkfiától hallottam egy szép Krisztus-legendát. Sokszor idéztem ezt, amikor azt láttam, hogy minden szeretet, az odaadó gondoskodás sem tud segíteni egy nagy szenvedőn.

Jézust, amikor keresztre feszítették, ott függött átszegzett kezekkel, lábakkal a keresztfán. Kis madárkák röpültek keresztfájára. Gyenge csőrükkel próbálták kihúzni a keresztfából a nagy vasszegeket, hogy megszabaduljon. Kínlódtak, erőlködtek, elhajtani sem tudták őket. Hiábavalónak bizonyult minden buzgalmuk, Jézus tovább szenvedett és meghalt a kereszten.

Végül még csak annyit: Érdekes, színes egyéniség volt Tölgyes Sándor bácsi, halálával szegényebbek lettünk mindnyájan. Isten nyugosztalja!

Az ortodoxon és római katolikuson kívül voltak Baconban még más felekezethez tartozok is. Pl. baptisták, szombatisták, unitáriusok, evangélikusok, jehovisták. Számuk nem volt jelentős, tevékenységük sem. Egyetlen probléma volt: Híveim közül néhánynak úgy szólva, minden mindegy volt. Mindenhova eljártak, néhányuknak vallásosságát nem tudtam hitünk keretei, partjai közé terelni. Lelki igényük, vagy bolondságuk miatt sodródtak erre, arra. Nem tértek át máshova vallásunkról, de az elég volt nekem, amikor értéktelen, sőt káros dolgokat dicsérgettek. Sajnos nem volt mit tennem ezekkel az emberekkel. Ott éltek, ott élnek ma is a többi között.

Folytatás következik...