Újból átélt múltam (15) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor

Nagybacon.

Nagybacon rövid története

Nagybacon Erdővidék egyik legnagyobb faluja. Ha Csíkszereda-Sepsiszentgyörgy útvonalról indulunk Erdővidék felé legelőbb Nagybaconba érkezünk. Bacon pataka mellett mintegy 2 km. hosszúságban terül el. Régészeti leletek bizonyítják, hogy első településhelye a mai Uzonka-fürdőhöz közeleső Baconorra és Faluhelye határrészen volt. Majd alább húzódtak a Bacon pataka melletti termékenyebb talajra. A különben egy települést ez a patak szétválasztotta külön közigazgatási részekre. A patak bal partján levő részt Sepsi-Baconnak, a jobboldalit Telegdi-Baconnak hívták. Sepsi Bacon Háromszékhez, Telegdi Bacon pedig Udvarhely-székhez tartozott közigazgatásilag. A két falurészt 1878-ban egyesítették Nagybacon néven.

Nagybacon plébániája az 1334. évi pápai tizedjegyzékben szerepel legelőbb Rachon, Bachon néven. A mai település eredetét ennél korábbi időre visszavezetni nem tudjuk. A XVI. századból két jeles baconi személyiség nevét említhetjük meg: Magister Sandrinus de Sebus Bachon, a másik Baconi Mátyás, gyulafehérvári kanonok.

A település legrégibb épülete a református műemlék templom. Építésének éve nem ismert. Benkő József történész az 1141. évet említi Filius Postumus című munkájában. Orbán Balázs építési idejét a XV. századra teszi. Valószínűleg e két adat között épülhetett. Mai formáját az 1798–1801 közötti átépítés alatt nyerte. A toronyban van egy ma is használatban levő, 1575. évből való harang.

Nagybacon lakossága az 1930-40-es években volt a legtöbb, meghaladta a 2000–et. Mára ez a szám 1900-ra esett vissza. A II. Világháború után még csak néhány cigány élt a faluban, ma számuk 400 körül van.

Nagybaconban a legfontosabb foglalkozási ág mindig a földművelés volt, de régóta készítik a messze földön híres baconi cserepet. Ez ma is jó jövedelmi forrásnak bizonyul. A helység községközpont, polgármesteri hivatallal, orvosi rendelővel, rendőrséggel. Bacon községhez tartoznak közigazgatásilag: Szárazajta, Magyarhermány, Kisbacon, Uzonka fürdő.

Kezdetek Nagybaconban

Április 27. én költöztünk. Szép napos idő volt. Felpakoltuk minden vagyonunk két hosszú rakfelületű kocsira. Egyik autónak a vezetője nagybaconi, másiknak kisbaconi volt. A minden vagyon között méhek, juhok és sok gabona is szerepelt. Csodálkoztak is ezeken a baconiak. Nagy embercsoport várt a parókia udvarán. Egy bácsi köszöntött. Én hálát adtam Istennek, hogy idevezérelt. Biztosítottam Bacon népét, hogy szolgálni jöttem.

Vagyonunkat egy-kettőre lekapkodták a kocsikról és nagyjából a helyére rakták. Következett a jelen lévők megkínálása jó muzsnai szilvapálinkával. Aztán mindenki eltávozott, csendesség lett. Nyugodt pihenéssel töltöttük első éjszakánkat Nagybaconban.

Reggel meglepetés ért. Elődöm félbe-szerbe hagyta az angol WC elvezetését. A szennyvíz a virágoskertben egy gödörbe folyt. Lackó fiúnk felfedező útján éppen arra járt és belecsúszott a gödörbe. Nem volt kellemes ügy sem neki, sem nekünk. Szinte derékig belemerült a mocsokba. Aztán kifürösztöttük azon az alapon, amit még egykor nagyanyám mondott: „A víz mindent levisz, csak a bűnt nem.” Újból tiszta, szép gyermek lett. Babona szerint: sz…ba lépni szerencse.

Következett, hogy nap közben leállott a vízpumpánk, amely az udvaron levő kútból látta el vízzel a lakást. Lementem a pumpaházba, bíbelődtem vele. Megjelent fölöttem az ajtóban Gecse Józsi bácsi, egy ivós, de értelmes, szellemes ember. Ott kínlódtam a vízpumpában levő szénkefék megtakarításával, amikor a napfényt előlem jócskán elfogva el kezdett kérdezgetni. Ilyen kérdéseket tett fel: Mivel kezdődik a Biblia? Elmondtam. Ez akkor jól ment, hogyha eredeti nyelven kérdezte volna úgy is megmondom. Azt is megkérdezte: Mivel végződik a Biblia? Ezt is tudtam. Illő egy lelkipásztortól, hogy az elejét, végét, de még a közepét is ismerje a Szentírásnak. Amikor –megítélése szerint – minden kérdésére jól feleltem így nyugtázta a vallatást: Maga az én papom. Valóban az voltam. Temetésén is én szolgáltam. Szellemességének bemutatására leírok két vele kapcsolatos történetet. Kijöttek a megyétől néhányan, hogy valami kampányt levezényeljenek. A népet kihajtották a mezőre. Dolguk végeztével beültek a cukrászdába, ahol, ha valaki úgy kérte, jóféle italt is töltöttek a kávéba, úgy szolgálták fel. Így illogattak az elvtársak. Egyszer csak megjelenik Jóska bácsi is a cukrászdában. Nekiestek a megyei vezetők. De hát ma minden rendes ember kinn dolgozik a mezőn. Miért nem ment Gecse elvtárs dolgozni? Ez volt a válasza: Ma magukkal tartok.

A másik történet bevezetője is hasonló az elsőhöz. Ez alkalommal Jóska bácsi ott lábatlankodott az út szélén álló megyei kocsi mellett. Mind simogatta és mondogatta: Milyen szép teherkocsi. Kétszer, háromszor is megismételte ugyanezt. A közelben tartózkodó sofőr nem vette jónéven, hogy a szép fekete Volgát teherkocsinak nevezi ez a falusi ember. Rászól, ez nem teher kocsi, hanem luxus. Ez volt rá Jóska bácsi felelete: Luxus ez maguknak, de nekünk teher. Még számos hasonló történet van ezzel a jellegzetes emberrel kapcsolatosan, de most csak ennyit említek.

Egy kezdeti kellemetlenséget szeretnék a továbbiakban leírni. Prédikálgattam annak rendje-módja szerint. Természetes, hogy a prédikációkban előfordult a bűn elítélése is. Amikor ilyenről szóltam nem a magam ítéletét, hanem Istenét hirdettem. Azt is elmondhatom, hogy ezt a kérdést sohasem éleztem ki túlságosan. Tisztában vagyok, hogy van ítélet, de ennél sokkal nagyobb a kegyelem. Valami olyan prédikációt hallgatott egy nő, amelyben a bűn elítélése szerepelt. Úgy érezte, hogy ezt rá vonatkoztatom, hiszen nemrég szabadult a börtönből pénzügyi megtévedése miatt. Megjegyzem, én a prédikáció elmondásakor még ezt nem tudtam, őt sem ismertem egyáltalán. Azt is leszögezem, hogy prédikációimban én sohasem személyeskedtem. Mindezek ellenére ő úgy megharagudott, hogy különböző indokokat egybegyűjtve, pl. minden változtatás, újítást hatalmasan elítélve, feljelentett. Sajnos az esperes sem seperte le a rágalmat azonnal az asztalról. A rágalmazó levél sok-sok hazugsággal eljutott egészen a püspökig. Nekem igazolnom kellett magam. Megtettem ezt minden pontra nézve. Elfogadták magyarázatom. Annyi lett az egészből, hogy nagyon sajnáltam nyugtalan éjszakáimat, feleségem összeszólalkozását a nővel. Sajnáltam az egész ügyre ráfordított időt és energiát.

Még volt egy emlékezetes esetem az első időből. Hatalmas vihar lett. A vihar a temetőben faágakat szaggatott le, a templomról rengeteg cserepet ledobált. A letört faágak rászakadtak a villanyvezetékekre, azok is leszakadtak. Nagy kár keletkezett. A helyreállításnál az elsődleges teendők között szerepelt a villanyvezetékek helyreállítása. Kihívtam a baróti villamossági vállalattól a szerelőket. Jöttek végezték dolgukat, közben a sofőrjük alkalmat kerített a velem való beszélgetésre. A Jehova tanúi közé tartozott. Kemény vitába bonyolódtunk. Sajnos ő a vita alatt olyan volt, mint a kakukk, csak mondta, mondta ugyanazt. Bizonyításokra, tudományos eligazításokra nem figyelt. Hiába magyaráztam meg egy kérdésnél öt oldalról is állítása helytelenségét, ez mind nem használt. Falra hányt borsó volt az én egész erőlködésem. Végül az Ábrahám és Lót történetéből vett idézettel zártam le beszélgetésünket: „Ha maga balra tart, én jobbra megyek, ha jobbra megy, én balra térek.” De azért a nagyon jellemző megtérése történetét, melyet vitázásunk idején mondott el – leírom.

Elmondta, hogy az erdőkitermelésnél dolgozott teherkocsijával. Egyszer amint megy egy mezei úton éppen egy juhnyáj haladt át előtte. Felfokozott hangon, szinte habzó szájjal mesélte: megnyomtam a gázpedált. Bele hajtottam a juhseregbe. Az autó taszította az összetört állatokat. Juhbél, fejek, lábak verődtek fel az ablakra és vér, vér mindenfelé. Én csak nyomtam a gázt, tapodtattam a juhokat. Nem is emlékszem e szadista elbeszélés minden részletére, de ennyiből is megtudhatjuk, hogy aki ilyent tesz nincs helyén az esze, nagyon sötét a lelke. Végül az ügy miatt börtönbe került, ott tért meg. Vajon egészen meg tud változni egy ilyen sérült lelkű ember? Bár ebben az időben újból kocsit vezetett és kérkedett megtérésével, nem szerettem volna valami miatt kocsija elé kerülni, de még találkozni se vele éjszakai órában. Hát egy ilyen ember volt a vezetője a Jehova tanúinak Erdővidéken.

Beiktatásom, sok szolgálat

Emlékem szerint már május 6.-án megtörtént beiktatásom. Szász Tibor a Sepsiszentgyörgy-vártemplomi lelkipásztor volt ekkor a Sepsi Egyházmegye esperese. Szép istentisztelet keretében történt meg az esemény. A gyülekezeti tagok zsúfolásig megtöltötték a templomot. Eljöttek a szülők és testvérek a magam és feleségem részéről. Sok lelkipásztor-kolléga is megjelent. Emlékezetes beszédek hangzottak el. Éppen csak kettőt említek meg. Az esperes ezzel az igével iktatott be: „Szolgálatodat teljesen betöltsd!” II Tim. 4,5. Ecsetelte a lelkészi szolgálat sokféle területét. Kért, hogy igyekezzek mindenben a legtöbbet adni. Nem ezért a felhívásért, hanem mert belülről serkentett mindég valami, valóban ezt tettem 30 évi nagybaconi szolgálatom alatt. Annyira ezt tettem, hogy volt idő, amikor szép családomnak nem adtam eleget magamból. Kevésszer mentem el kirándulni, ritkán játszottam együtt gyermekeimmel. Nekem mindig a szolgálat volt az első, ez volt a mindenek feletti. Ha valamit sajnálok, hogy másképpen kellett volna tennem, akkor családommal szembeni magatartásom az. Az arányokon lehetett volna változtatni tevékenységemben. Nem becsültek jobban akkor sem, amikor végkimerülésig látogattam télen a családokat. 14 éven át elmentem minden családhoz. Ezen kívül beteglátogatás és rendkívüli esetek. 14 év után egy télen idegeim majdnem felmondták a szolgálatot. Ekkor úgy módosítottam, hogy kétfelé osztottam a gyülekezetet. Másodévenként jutottam el mindenkihez. Tökéletesen jó volt így is. Éppen olyan elégedettek voltak a gyülekezeti tagok, mint előtte. Utódom is így csinálja. Ismertettem ezt a munkakört. Téli családlátogatásra a körzet presbiterével mentem minden esetben. A gyülekezet körzetesítését már elődöm próbálgatta. Ezt én kiviteleztem. Nagyszerűen működött. A körzeti presbiter gyűjtötte be az egyházfenntartás nagy részét, legátumot, elvitte a falinaptárakat, a megrendelt folyóiratokat, jelentette ha beteg van körzetében, stb. A cigányoknak is volt presbiterük. Kézben tudtam tartani, mozgatni tudtam őket.

Családlátogatásra reggel 9 kor indultam. Presbiter leértesítette a családokat. Odaérkezésünkkor természetesen közönséges minden napi dolgokról is beszélgettünk, de azért úgy irányítottam a beszédet, hogy jussunk el a Bibliáig, egyházig. Minden családnál Bibliát olvastam, imádkoztam. Felolvasásom, imádságom nem volt sablonos, ugyanaz, hanem a család életéhez, gondjaikhoz próbáltam kapcsolni azt. Kb. egy fél órát tartózkodtunk egy családnál. Általában 20 családhoz mentünk el naponta. Délben megszakítottuk ezt a tevékenységet, ilyenkor a presbiter felesége ebéddel kínált meg. Este 8 óra körülig végeztük munkánkat. El lehet gondolni a leírtakból, hogy az ilyenszerű családlátogatás nagy szellemi tevékenységet igényelt. Az 5. hely után már teljesen mindegy lett volna, de a 10. 20. hely is új volt, lehet éppen egy értelmiségi nagyon komoly család. Ezekre a helyekre is össze kellett szednem magam. No meg az embernek vannak testi szükségletei, ezeket is kordában kellett tartani. Ezek után már volt olyan eset egy-egy hosszú hét végére, amikor már alig tudtam szabályozni kacagásom, vagy sírásom. Haza érve nem tudtam szólni senkihez, zavart minden beszéd, nem érdekelt semmi.

Nagyon nehéz lelkipásztori munka volt a családlátogatás, de annyi kedvességet kaptam híveimtől, hogy nem lett volna lelkem elhagyni. Csodálatos volt, amikor kitárulkozott a család, intim dolgaikat is megosztották velünk. Tudták, hogy az almás tészta kedvenc süteményem, sok-sok helyen megsütötték. Természetesen ezt mindenhol megenni, kávéjukat meginni nem lehetett, de maga a gesztus, hogy ezt tették örömöt jelentett, örökre emlékezetes marad. E kitérő után térjek vissza a beiktatón elhangzott beszédekhez!

A második beszéd, melyet még meg szeretnék említeni egy Bencze Ferenc nevű dályai lelkipásztortól származott. Bencze Ferenc többek között ezt mondta: „Szolga a lelkipásztor, de nem a ti szolgátok.” Nagybaconban jó volt ennek a hangsúlyozása. Ha nem ügyelt az ember egy kettőre maguk al ágyűrték az értelmiségieket is. Istennek hála sikerült helyesen kezelnem ezt az ügyet. Szolga voltam Isten terveiben, de nem az emberek kénye, kedve szerinti alárendelt szerepben. Gyorsan észrevettem azokat az embereket, akik ágaskodnak nagyságuk megmutatására. Nem tettem semmi olyant, amiért be kellett volna hódolnom senki előtt. Egyszerűen: megőriztem, kivívtam a papi tekintélyt.

Első temetésem közel volt lelkészbeiktatómhoz. Zsigmond Károlynak hívták azt a fiatalembert, aki munkabaleset áldozata lett. Egy jó család egyetlen gyermeke volt, nős, két kislány édesapja. Részt vettem ez ideig számos nagy temetésen, magam is szolgáltam olyan koporsók mellett ahol nagyon nagy volt a részvét. Ekkora temetést azonban még nem láttam. Egy óriási fekete sereg foglalta el az udvart és a Zsigmond utcát. Valahogy úgy kellett bemutatkozni, hogy ne hozzak szégyen önmagamra és az egész lelkészi karra. Istennek legyen hála sikerült. Azután is sokszor emlegették pozitívan ezt a temetést. Már szolgálatom vége felé volt, amikor egy éles eszű asszony a Zsigmond Károly felett mondott prédikációm első mondatait szó szerint idézte. Sohasem gondoltam volna, hogy ennyire odafigyelnek, ennyire megjegyzik a lelkipásztor prédikációját. Sok szolgálat következett ezután. Bírtam, végeztem. Örömmel állapítottam meg, hogy elég vagyok Nagybaconnak, nekem is elég Nagybacon. Ezt el is mondtam egy alkalommal, helyeselték, így van. Így tartott ez végig. Nem elégedetlenkedtem, úgy tapasztaltam a baconiak sem velem.

Első nagy munkánk

Kerítéseket kellet állítanunk. Odakerülésemkor nem volt kerítés a papi kert körül. A határból egyenesen bejöhettek oda. Ezt a lehetőséget ember és állat egyaránt kihasználta. Ősz felé az állataikat legeltető emberek vidáman etettek gyümölcsfáim között. El lehet gondolni milyenné vált ez a gyümölcsös. Télen a vadállatok (rókák) jöttek be a tyúkokra. Ezeket a rókás ügyeket részletesebben is leírom.

Zimankós téli nap volt. Én valahol a falu között jártam. Amikor jövök haza a tyúkólból vacogást hallottam. Egy nyárikonyhát alakított át az elődöm tyúkóllá. Mi is ezt használtuk. A nyárikonyhából kialakított tyúkólnak volt egy rendes ajtaja, ezen kívül még egy kicsi, ahol a tyúkok ki- és bejártak. Tehát, amikor megyek haza, hallom, hogy a zimankós idő miatt az ólban tartózkodó tyúkok furcsa hangokat hallatnak. Beléptem a nagy ajtón, s hát ott van egy róka, már kinyújtóztatott 4 szárnyast, az ötödikkel éppen most bíbelődik. A többiek az üllő felső lécéről nézik az eseményeket, várnak sorukra. Hát ezért volt a vacogás. Az embernek a foga szokott vacogni, tyúkoknak, bár nincsen foguk, a félelemtől mégis vacogtak. Amikor láttam a csatateret, berúgtam az ól kicsi ajtaját. Behúztam a nagy ajtót is, hogy se ki, se be. Rohantam a szomszédhoz, hogy segítsen. Pechemre nem volt otthon. A nagy futás azonban jó volt arra, hogy kitaláljam melyik a legalkalmasabb szerszám rókaölésre. Rájöttem, hogy a villa ez. Kezembe vettem egy villát, a téli nagykabátot letettem. Így készültem fel a harcra. Beléptem, addigra már az ötödik állat is halál fia volt. Mentem a róka felé nagy elhatározással, ez volt a gondolatom: „Egyikünknek itt ma gyászos lesz a vége.” A róka nem ugrott rám, nem próbált támadni, mind jobban behúzódott a sarokba. Megtettem, amit megtehettem, a rókát a villára fűztem. Pillanatnyilag elalélt, szinte nem is mutatott életjelt. Vállamra véve a villát rókástól elindultam az erdészekhez, akik egyben vadászok is voltak. Útközben a róka magához tért, vergődött a villán, rágta a nyelét. Tartottam tőle, hogy kiszabadítja magát, leugrik. Így értem el célomhoz, megtaláltam az erdészeket. Ők aztán megcsendesítették, végleg elaltatták a rókát. Megállapították, hogy rühös. Ott hagytam, nem ismerem további sorsát.

Még volt egy rókás ügyem néhány nap múlva az első után. Az irodában dolgoztam, amikor hallom, hogy egyszer, kétszer szétrebbennek a fenyőfák alatt kapirgáló tyúkok. Amikor kitekintettem látom, hogy újból egy róka tevékenykedik, meg akarja szerezni a megmaradt állományból napi táplálékát. Nosza, nem voltam rest, irány a villáért. Dobtam, ha értem ütöttem a rókát. A szabad terepen mozgékonyabb, ügyesebb volt nálam. Menekült a templom utca felé, hogy elérje a határt. Szerencsére a gyermekek szánkóztak az utcában. Nem tudott a határ felé meglógni. Bevetette magát a temetőkert előtti bozótosba. Én mindenhol a nyomában. Amikor a bozótoson áttöretett szembe találta magát a kerítéssel, nem tudott tovább menekülni. Erre már ott voltam én. Érdekes cselhez folyamodott. Oldalra dőlt, halottnak tetette magát. Valóban halott lett a következő másodpercben, erről már én gondoskodtam a villámmal. Ennek már szép volt a bundája. Megnyúzattam, kiéreltettem, sokáig tartottam, itt Baróton dobtam el nem is olyan régen.

Ezek és az ezekhez hasonló esetek tették szükségessé, hogy a papi telek, temető, kántori lakás, harangozó kertje köré kerítést készítsünk. 1974 tavasza, nyara, ősze ezzel a munkával telt el. Megértették az emberek, hogy a kert úgy kert, ha be van kerítve. Időtálló betonsasokra drótháló kerítést készítettünk 60 méter híján egy kilométert. Nagy munka volt, de hála Istennek sok mindent meg tudtunk oldani közmunkával. Pl. a bozótok kiirtását a temetőből. Néhol olyan nagy és sűrű volt ez, hogy ha lejön Piliskéből egy medve nyugodtan megszülhette, felnevelhette volna közte bocsait.

Ha az ember egy kicsit odafigyel, mindenhol van egy-egy érdekes eset. A sasok gödreinek kiásását közmunkával oldottuk meg. Én osztottam be a munkásokat. Egy bácsika, aki nem volt nagy munkás, olvasgatni szeretett, verseket is írogatott olyan helyre került, ahol a kiirtott bozót után sok volt a gyökér. Általában 3-4 gödör volt a norma. A bácsi is ásogatott hűségesen egész nap. Amikor a munka végeztével vettem át a teljesítményt, a bácsi egyetlen gödre akkora volt, mint amikor egy kakas a szemétdombon néhány pillanat alatt kirúg egy 30X10 cm.-es lyukat.