Újból átélt múltam (14) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor

Székelymuzsna - folytatás

Muzsnai vadászatok

Muzsnában időm bőven volt, tehát a vadászokkal többször elmentem szórakozni. Mindig volt bennem egy kis Nimród vér, kedveltem ezt a szép sportot. Igaz volt olyan eset is, amikor valósággal haragudtam a vadászokra szadista cselekedeteik miatt.

Amikor téli időben mentünk vadászni jól látszottak a vadállatok nyomai a hóban. Könnyen lehetett követni mozgásukat. Pl. meg lehetett állapítani, hogy a róka pillanatnyilag benn van-e a lyukban? Ha megállapítást nyert, hogy benn tartózkodik, akkor beeresztettek oda egy kotorék kutyát. Figyelték, hogy kutya a föld alatt hol kezd ugatni? Az ugatás helyén leástak és a rókát kemény kínzások közepette a föld felszínére hozták. Egy alkalommal két róka volt ugyanabban a lyukban. Ezt előre nem tudták Amíg öldökölték a már kinn levőt, kiugrott a második. Különben elfutott volna, tehát az egyik vadász utána kapott kézzel, ahogy ő mondta: elfogta a háta bércit. A róka sem volt rest visszafordult és a vadásznak a keze fejéről lehúzta a bőrt. Ekkor jött a szadizmusuk. A rókát élve megnyúzták. Ez olyan gyorsan ment, hogy amikor eleresztették a bőre nélkül még jó sokat futott, majd ledőlt és elpusztult. Hát az ilyeneket nem szerettem. Hasonlóképen ment a borzokkal is. A borz növényevő, még sajnálatra méltóbb állat. Nem annyira ügyes és ravasz, mint a róka. Volt a vadászok közül néhány olyan, aki a borznak a húsát és zsírját felhasználta emberi táplálkozásra.

Sokkal jobban szerettem, amikor őszi időben méhet keresni mentünk az erdőre. A méh megkeresésének meg volt a meghatározott technikája. Kis lépes mézre egy két méhet helyeztek fel a környező virágokról. A méhecskék miután tele szívták magukat elrepültek. Aztán nemsokára jöttek vissza, de már többedmagukkal, hírül adták társaiknak, hogy mézre találtak. Miután ezek is elszálltak, repülésük irányában előre vitték a lépet. Ezt megtették többször is. Szoktatásnak nevezték ezt a tevékenységet. Végül már nagyon sokan jöttek. Fordulásuk idejéből, repülésük irányából jól meg lehetett állapítani hol tanyáznak. Ha ez meg volt következett a kivágásuk. Ez nagyrészt abból állott, hogy az odvas fában levő röpnyílásukat kibővítették. Itt ki lehetett szedni a lépeket. A méheket sajnos elpusztították általában lánggal. Egy-egy ilyen művelet után gyakran megtörtént, hogy vedernyi lépes méz került ki a faodúból.

Egy alkalommal, amikor épen egy gazdag méhcsaládot kaptunk, lépjeit elvettük és Bán Albert, öreg vadász barátomhoz haza vittük. Bán Albert bácsinak volt egy jó kövér, nagyszájú, torkos felesége Berta néni. A néni mindegyre nekiment a lépes méznek. Nagy darabokat letört belőle és jó ízűen ette. Az ura mindegyre figyelmeztette: Te Berta vigyázz az evéssel, mert méh is lehet a lépben és megszúr. Berta néni nem ügyelt eléggé s egyszer bekövetkezett a jóslat. Egy méh megszúrta a nyelvét. Ettől úgy feldagadt az, hogy szinte fityegett ki a szájából. Berta néni nem tudott beszélni, csak artikulálatlan hangok jöttek ki a torkán. Bán Albert nem volt az ügy miatt felettébb kétségbeesve. Ezt mondogatta: „Oh, áldott méh, oh, áldott méh.” Bizonyára meg volt rá az indoka, jól tudta miért mondja ezt.

Beszélgetések Hecser Lacival

Hecser László székelyudvarhelyi születésű, római katolikus vallású körorvos volt ebben az időben. Derzsben lakott, Muzsnába meghatározott napokon járt át szolgálatát ellátni. Ilyenkor ritkán hagyta ki a látogatást parókiánkon. Szerettem ezeket a találkozásokat. Nagyon talált a szó. Ahogy visszagondolok, az volt különösen szép ezekben a beszélgetésekben, hogy sohasem akartuk egymást kioktatni. Nem vágtunk egymás szavába. Ha valamelyikünk elmondott valamit, másik nem akart feltétlenül nagyobbat mondani, őt túllicitálni. Ha valahol viták voltak el tudtuk fogadni a bizonyítást a vita lezárására. Így vitáink sohasem fajultak el, még sértés sem következett soha a tévedés, vagy hiányos ismeret miatt. Ő a természettudományokban volt sokkal jobb, én teológiában, esetleg történelemben. De hosszan beszélgettünk politikáról, napi eseményekről, életről, halálról – szóval mindenről. Megtörtént, hogy hozzáfogtunk délután a beszélgetéshez, aztán ránk esteledett, besötétedett. Ilyenkor azt mondtuk: ne gyújtsunk fényt, hogy ne essünk ki a témából. Volt eset, hogy beszélgetve talált az éjfél. Feleségem ilyenkor bejött és figyelmeztetett az idő múlására. Ennek ellenére nagyon nehezen tudtuk félbe hagyni.

Később László szakorvosi vizsgákat tett, felkerült Marosvásárhelyre. Jelenleg, mint törvényszéki orvos és az orvostudományi egyetem tanára működik. Halványult kapcsolatunk, de nem szakadt meg teljesen. Levélben, telefonon egymást felkeressük, részt veszünk egymás örömében és bánatában egyaránt. Még muzsnai időmben nősült. A székelyudvarhelyi gyakorló iskola vezetőjének, Sándor István kedves tanító bácsinak az unokáját vette feleségül. Én eskettem őket. László ezt mondta az esketés után: Kemény esküt mondattál velünk. Én kereszteltem második gyermeküket, az újságíró ifj. Hecser Lászlót. Nagybaconban a parókia ebédlőjében történt az esemény. Mozgékony kis gyermek volt az ifjabb Hecser. A szertartás alatt el kellett engedni, mert nem ült nyugton senkinél. Amikor elszabadulhatott össze-vissza mászkált a szobában. Elkövetkezett a tulajdonképpeni keresztelője. Erre már el kellett fogni, hogy a keresztség vizét ráöntsem a fejére. Elfogásakor visított, (mint egy kis malac.) Semmi engedelmességet, odaadást nem tanúsított az egész ügy iránt. Az az érzésem, hogy felnőtten sem sokat változott. Lány testvérét úgy hívják Kincső. Emlékszem, hogy kicsengetése alkalmával ajándék Bibliájába ezt írtam be: Kincsőnek kincset kicsengetésén. Részt vettünk a marosvásárhelyi vártemplomban tartott esküvőjén. Most már boldog édesanya, Lászlóék pedig elégedett nagyszülők. Különben a Hecser pár Kinga lányunk keresztszülei. Lakodalmán ők voltak a násznagyok. Nem vehettek részt feleségem temetésén, de személyesen és újsághirdetésben is kinyilvánították részvétüket.

Gyermekeink

Gondolom sokan elmondták már: az élet értelme, célja, nagy felelőssége, igazi öröme, bánata a gyermek. Feleségem Isten után három gyermekkel ajándékozott meg. Tudatosan használom az ajándékozás szót. Ezt első gyermekünk születésekor teljesen megéreztem.

Leventénk 1965. május 20.-án született. Kányád nevű helységben volt a szülészet. Oda mentünk reggel autóbuszon. Feleségem bement az épületbe én kinn maradtam. Akkor még szó sem volt apás szülésről. Nem tudom, ha ez a gyakorlat már akkor is létezik, hogy viszonyulok hozzá? Szóval ő benn, én kinn. Ő kínlódott, én idegesen sétáltam az épület előtt föl s alá. Gyönyörű májusi nap volt, napsütés, meleg. Egyszerre feltárul az épület felső ablaka és feleségem jelenti: megszületett a fiad. Olyan volt ez, mintha egyedül csak az enyém lett volna. Mintha teljesen az én érdemem lenne az egész. Mintha csak egy hatalmas tekintélynek jelentené az alattvaló: Elvégeztem a munkát, amit reám bíztál. Hallottam, hogy bentről rosszallják mozgását a szülés utáni első percekben. Hívják, hogy azonnal jöjjön vissza az ablakból és feküdjék le. Ő még egy ideig mosolygott rám, nem törődött fájdalmával csak az ajándékozás öröme, gyönyörűsége foglalkoztatta. Leventénk rendes súllyal és hosszúságban született. Ahogy teltek a napok nem gyarapodott, soványka és sírós volt. Egyszer nálunk jött az Amálka nőtestvére, Joci. Látta, hogy itt valami nincs rendben. Azt kérdezte vajon szopik-e elég anyatejet ez a gyermek? Megmérték és bizony nagyon kevés volt az elfogyasztott tej. Kezdték pótolni tehéntej és őrölt rizs főzetével. Elmúl a síróssága, kezdett gömbölyödni, végig dundi, szép baba volt. Később is testileg és szellemileg jól fejlődött. Fél éves korában ült, rá egy két hónapra kicsi ágyában felállott. Az volt kedvenc időtöltése, hogy kicsi ágya oldalát fogva himbálta magát és mondott a maga nyelvén. Egyszer arra gondoltam, megpróbálom valami értelmes szóra megtanítani. Odatérdeltem eléje és mondtam apa, apa. Kezdte ráformálni a száját és nem sok idő múlva, úgy 7-8 hónap között szépen mondta. APA. Utána már nem értelmetlenséget mondikált, hanem ez volt a szövege: apa, apa. Már túl volt az első évfordulóján, közel lehetett a két évhez, amikor egy kedves eset történt. Hamar, könnyen szobatiszta lett. Szükségleteit így jelezte: á, á. Ha ez éjjel történt én szóltam az édes anyjának. Hallod-e feleség á,á? Ti. feleségem nagyon jó alvó volt és általában ő rendezte mindenféle szempontból a gyermekeket. Egy éjszaka Leventénk mondja: á, á. Pillanatnyilag senki sem reagálta le bejelentését. Újból megismételte, de akkor már így: feleség á, á. Kicsi gyermekkel megesik, hogy valamiért sírásra fakad. Így volt ez Leventénkkel is. Ilyenkor ő ezt mondta: tikerbe, tikerbe. Ez azt jelentette, hogy fel kellett vegyük és tükör elé kellett állni vele. Egy darabig nézte síró önmagát, aztán kibékült sorsával. Levente az első nyolc évét Székelymuzsnán töltötte. Egészséges környezetben, mindenki szeretetétől körül véve telt el életének ez az első szakasza.

László 1967. július 27.-én született. Nem volt semmi rendkívüli születése körül. Vártuk, jött minden rendben ment. Esetleg annyi meglepetés ért, hogy az első fiú után leánykát vártunk. Az édesanyja különösen szerette volna a leánykát, ezért pici korában gyakran piros kendőt kötött a fejére és leánykaneveken szólítgatta. Úgy sem volt már semmi rendkívüli, a kisebb betegségektől nem riadtunk meg. Ez Leventénél még úgy ment, hogy ha valami a megszokottól eltérő volt már kétségbe estünk, futottunk, kaptunk fűhöz-fához, hogy segítsünk rajta. Lackó esetében már olyan jól bele jöttünk, hogy kisebb hőemelkedésektől, egyszerűbb gyermekbetegségektől nem ijedtünk meg egyáltalán. Rájöttünk, hogy az egészséges szervezetű gyermek nagyon szívós. A kisebb bajokat könnyedén leküzdi a szervezete. Mindenhez kell a gyakorlat.

Lackónak kicsi korában volt egy kedvenc szórakozása. Azt tette, hogy reggel gyorsan felkelt. A csempekályha hamutartójából kiszedte a hamut. A kályha elé, szőnyegekre utat készített hamuból. Előkerültek műanyag traktorai s azokat tologatta előre, hátra a maga készítette úton. Közben olyan hangosan burrogtatott, utánozta a traktorzúgást, hogy még a nyál is kicsordult a szájából. Nagyon szerette a traktorokat. Muzsnában volt vagy 4-5 belőlük. A zúgásukból meg tudta állapítani, hogy most éppen ki közeledik? Volt ilyen nevű traktorista, hogy: Gedő Tibi, Bartos Pista. Nagy távolságból biztosra tudta, hogy most Gedő Tibi jön és szaladt a kapuhoz s nézte a nagy robajjal elvonuló traktort. Szerkesztettünk egy kis mondókát is: Bartos Pista traktorista. Önmagát úgy hívta: Tacsi. Muzsnában ma is így emlegetik: Tacsika. Óvodásként került Baconba. Egy kicsit nehezen indult el az új környezetben, de aztán jól megszokta. Az általános iskolát is Baconban járta végig.

Kinga-Amália. 1971. szeptember 4.-én született. Az ő születése körül már több volt a szenzáció. Érett a szilva. Ott volt nálunk anyósom. Szilvás gombócot készített. Jól beettünk a finom szilvás gombócból. feleségemnek el kezdett fájni a hasa. Először azt gondoltuk, minden a gombóctól van. Bizony nem csak ennyi volt a probléma. Már este volt és kellett szaladni a szülészetre. Úgy oldottam meg a kérdést, hogy ekkorra már megérkezett Udvarhelyről Muzsnába az autóbusz. Megkértem szépen a vezetőjét, vinne át minket Kányádba. Megértő volt, megtette. Egy-két óra múlva bekövetkezett a szülés. Jelentették, hogy lányunk született. Nagyon nagy volt az öröm a két fiú után megérkezett a lány is. Nem tudom honnan, de kerítettem egy üveg pezsgőt és az orvossal megünnepeltük a nagy eseményt. Abban az időben a szülésen átesett nőket még több napig benn tartották a kórházban. Ez történt feleségemmel is. A szülészeten való tartózkodása alatt meglátogattuk a három férfi a két nőt. Felpakoltunk virággal és az autóbusszal mentünk Kányádba. Lackó már jó mondóka gyermek volt. Az volt a kérése, engedjük, hogy megnézhesse a húga rózsaszín talpacskáit és megfoghassa azokat. Megengedtük, megtette.

Tulajdonképpen Kinga lányunknak a pontos neve Kinga-Amália. Jó lett volna még egy külön Amália is, de az akkori helyzetre való tekintettel úgy döntöttünk, hogy mindkét nevet odaadjuk egyetlen lányunknak, s így 3 gyermekkel maradunk. Így lett. Kinga másfél évet töltött Muzsnán. Az ő estében már jócskán volt gyakorlatunk a gyermekekkel való foglalkozásból. Pl. az étkezésnél néhány hónap után már minden ételt kezdtünk adni. Hála Istennek soha sem volt semmi baja.

Kinga másfél éves volt, amikor Baconba költöztünk. Nehezen szokta meg Bacont. A magas ajtókilincseket nem érte el. Rúgta az ajtókat és mind azt hajtogatta: menjünk haza, menjünk haza. Aztán belejött a megváltozott körülményekbe. Óvodát, általános iskolát Baconban járta.

Még néhány emlék Székelymuzsnából

Disznóölés

Gabonát bőven adtak a muzsnaiak lelkészi fizetés gyanánt. Volt megfelelő disznóól. Bírtuk a sertés húst. A munkától sem féltünk. Szép disznókat tartottunk. Még malacos kocánk is volt. Egyszer a ploiesti piacra is vittem malacaimból. Ide hordták a muzsnaiak eladásra disznaikat.

A disznó, amelyről írni szeretnék úgy került hozzánk, hogy az egyik egyházi föld bérleti díjába kaptuk. Kinn nevelkedett az esztenán szabad tartásban. Nagyon erős lett, vastag lábakkal, szívós testalkattal. Akkor kaptuk, amikor éppen üres volt a nagy állat istálló. Máskor a kollektív használta, csikókat tartottak benne. Ide ebbe a nagy üres istállóba eresztettük be disznónkat. Gondozása annyiból állott, hogy hátra vittem az ételét, beöntöttem a többit mindent rá bíztam. El lehet gondolni, hogy néhány hónap után milyen volt az a pajta. Hát így érkezett el a disznóölés napja. Hajnalosan összegyűlt a szomszédság. Már égett az üst alatt a tűz, főtt a sok víz a fürösztéshez. Előkészítve a nagyteknő, amelybe aztán bele került a levágott állat. A forró vízben először megfürösztődött. Így a szőrzete teljesen eltávolítható volt. Szép, fehér lett a bőr, így perzselődött aztán meg jó búzaszalmával és kapott a bőr egy enyhe pirosságot. Szóval elé volt készítve minden. Én a házban töltögettem a pálinkát a mészárosnak és segédeinek. Néhány pohár után nagy hős lett mindenki. Különbözőek voltak az elgondolások a disznó megfogását és megölését illetően. Rám egyáltalán nem hallgattak, az én véleményem nem számított. Végül a hatalmas erős disznót a nagy pajtában a ronda pocsolyában nyomtuk le. Odaszúrt neki Bán István bácsi a mészáros. Nem találta el a szúrást. A disznó ordított és vergődött. Minket, akik vagy négyen öten fogtuk ide, oda húzott a mocsokban. Közben, ahogy hatalmas lábaival rúgott úgy lecsapott ganyéval, hogy nem volt emberformánk. Büdösek lettünk. Ez még mind el is járt volna, ha a disznó egy, kettőre kimúlik. Nem így történt. István bácsi mind szurkált be az állatba, de nem találta el a megfelelő eret. Így a vére sem jött ki, a disznó élt és ordított. Tartott ez kínzás jó negyed órát. Én már annyira ideges és elkeseredett lettem, hogy azt mondtam: megyek elé a fejszéért, üssük fejbe, legyen vége az egésznek. Erre mégsem került sor, mert egy beszúrás után átvágódott az állat légcsöve és a száján egy kis vér kifolyt. Ezzel aztán a disznónk utolsókat bőgött és rúgott s meghalt. A többit szokás szerint elintéztük, de tudomásul kellett venni, hogy a vére nem folyt ki rendesen. Ez természetesen rontotta a hús minőségét, de nem volt már mit tenni. Esetleg ha keressük minden rosszban a jót, annyi vigaszuk lehetett, hogy a vérrel nem volt különösebb bajunk, vérest nem kellett csinálni. A dolgok legvégén aztán azt mondtam az okos csoportnak: a jövőben úgy lesz, hogy disznóölés előtt mindenki egy pohár pálinkát kap. Mivel én gondoztam a disznót, én mondom meg, hogy hova vezessük, hol végezzük el az ölést. Tovább így is volt, s minden szép rendben ment véghez, de ez az egy disznóölésünk örökre emlékezetes marad.

Galamb János

Galamb János egy középtermetű, középkorú, sötét arcú cigány volt. Bejárós volt hozzánk. A disznó gömböcét neki adtuk, adtunk a zsírosabb részekből is. Tavasszal aztán hívtam a kertet felásni és hasonló földmunkákra.

Egyszer egy olyan telünk volt, hogy már februárban jó melegek lettek. A méhek virágport hordtak az emberek hozzá kezdtek a tavaszi munkákhoz. Így tartott ez február végéig. Aztán fordult a kocka, márciusban visszatért a tél. Sok hó hullott, fujt a szél, cudar idő lett. Március kipótolta a telet. Egy zimankós márciusi napon hozzánk jött Galamb János s a következőket mondta: Tiszteletes úr, mi cigányok a mi hónapunkat jól elintéztük, immár a magyarok is intézzék el a magukét.

Egyik télen újból kapott valamelyes disznó költséget. Tavasszal elhívtam ásni. Ásogattunk a csűr mögött, de olyan göthös volt, annyira köhögött, hogy én egyenesen meg voltam ijedve az állapota miatt. Azt mondtam neki: János, menjen haza nehogy itt nekem meghaljon, s aztán azt mondja a falu, hogy agyon dolgoztattam, azért következett be. Elment János haza. Következő szombaton cigány bál volt Agyagfalván. János részt vett a bálon, táncolgatott másokkal együtt. Egyszer csak tánc közben összeesett és meghalt. Így végezet Galamb János, táncolva lépett át egy jobb világba. Isten nyugosztalja!

Második ivászatom

Egyik nap lementem Tihamér bácsiékhoz. Otthon volt a fia, Titi. Oda került Imre Dénes is, a kollektív méhésze. Beszélgettünk a méhekről és mindenféle dologról. Tihamér bácsi méz bort vett elő, azzal kínált meg. A méz borról tudni kell, hogy kellemes édes az íze, de sokkal erősebb a szőlőbornál. Itatja magát, aztán megteszi a hatását. Illogattunk, elő kerültek a hangszerek. Titi jól tangóharmonikázott, Imre Dénes hegedűn játszott. Így ment, ők zenélték a szebbnél szebb magyar nótákat, mi dúdolgattunk. Abban mindnyájan egyek voltunk, hogy ittunk, ittunk. Én egyszer azt a változást éreztem magamon, hogyha megmozdulok, nagyon kilendülök, alig tudom egyenesbe tartani magam. Majd következett, hogy a mások mozdulatai nőttek fel szememben. Titi a tangóharmonikáját úgy kihúzta, hogy a két karja majdnem érte a szoba két oldalát. Imre Dénes amint hegedült, a vonója a plafonig lendült. Éreztem, hogy ennek fele sem tréfa. Pontosan kiszámítottam, hogy mit csinálok. Felállok oda lépek mindenkihez, kezet fogok, elbúcsúzok, s törik, szakad, haza megyek. Sikerült elhatározásomat végre hajtani. Haza érkeztem. Ez délután volt. Bedőltem az ágyba ruhástól és másnap reggelig aludtam. Egy kis fejfájástól eltekintve nem volt semmi baj. Amikor aztán teljesen kitisztultam, jött az elhatározás. Én többet ilyet nem csinálok. Mindeddig ezt sikerült megtartanom. A részegséggel kapcsolatos témát személyemre nézve kimerítettem, ha hazudni nem akarok több ilyen történetem nincs. Így volt, több nem volt, ez az igazság.

Hípataki két történet

Az egyháznak az egyik földje a falu alatt Erked felé terült el. Az első időben én magam munkáltam meg. Ebben az esztendőben kukoricát vetettem a földbe. Amikor elérkezett a kapálás ideje, vettem a kapámat mentem kapálgattam. Sohasem untam a fizikai munkát, ha kellett, jó kedvel csináltam. Valahogy az az életelvem, amint azt Benedek Elek megfogalmazta: „Az a valamennyire egész ember, akinek könnyű a toll és nem nehéz a kasza.” Kapáltam Hípatakban. Az árkon túli oldalban, a kollektív földjében csoportosan asszonyok kapáltak. Jól láttuk egymást. Figyelték, hogy nagy igyekezetem ellenére lassan haladok. Ezért azt tették, hogy estefelé egy kicsivel hamarabb befejezték a kollektíves munkájukat és eljöttek az egész csapat nekem segíteni. Ebben a társaságban volt mindenféle korú asszony. Emlékszem voltak olyanok is, akik a megterhelő munkától már görbék, púposak voltak. Soványkák, gyengécskék is voltak néhányan. Amint oda jöttek kétféle gondolat született bennem. Az egyik az öröm a segítségadás miatt. A másik gondolatot a hiúság szülte. Most megmutatom a nénikéknek, hogy tudok kapálni. Így fogtunk hozzá a munkához. Vágtam, küzdöttem, izzadtam, de a sorommal nemsokára kezdtem lemaradni. A kedves kis mamák, akikről úgy gondoltam, majd elcsodálkoznak kapáló-képességemen, ott hagytak sorommal, ahol kaptak. Szerencsére előre nem hősködtem és a végén is csak magamnak vontam le a következtetést.

Tanyázott a hípataki árok oldalában néhány földi kutya. Így nevezték a muzsnaiak azt a barna szőrű állatkát, amely fél kilósra is megnőtt. Hasonló volt a tengeri malachoz. Ez a kis rágcsáló földi járataiba éléskamrát rendezett be télire. Mikor milyen gabona, gyümölcs érett jócskán behordott azokból. A kukoricám már kezdett érni, láttam, hogy a kis állat rendesen dézsmálja. Egy alkalommal, amikor lemegyek, látom, hogy éppen fenn van a kukoricaszáron és gyűjtögeti be a télire valót. Oda léptem s amikor leugrott gondoltam egyből eltaposom. Nem így történt. Az a kis állat olyan agresszív volt, hogy majdnem én futamodtam meg tőle. Mindegyre rám ugrott s bár sikerült néha rá lépnem nem is alitotta. Így ugrándoztunk, forgolódtunk a kukoricásban jó tíz percen át. Letapostam a kukoricából vagy húsz szálat. Már fáradt kezdtem lenni, már volt olyan gondolatom, hogy legyőz ez a semmiség. Végül mégis én szereztem diadalt. Eltapostam a kis állatot. Haza vittem, hogy megmutassam a gyermekeknek. Talán meg is mértük a súlyát, több volt fél kilónál.

Jó tett…

Muzsnától kb. 2 km. re van a vasút. Akkor még szép, gondozott állomás volt Dirju néven. Kovács József presbiter bácsi volt az állomáson a mindenes. Ha jöttünk valahonnan ezen az állomáson kellett leszállni, majd 2 km. t gyalogolni hegynek föl, völgynek le, át egy patakon, neki egy emelkedőnek és elérkeztünk Muzsnába. Valahonnan jöttem hazafelé. Olyan emberekkel szálltam le, a vonatról, akiben jócskán volt ital. A legrészegebb egy középkorú ember volt. Láttam, hogy annyira részeg, hogy nem tud a maga erejétől hazamenni. A karját átvettem a vállamon, rám nehezedett nagy súlyával, emeltem fel a hegynek, botorkáltunk le a patak felé. Elérkeztünk a patakon átívelő pallóhoz. Eddig volt, ahogy volt, de hogyan keljünk át a patakon? Ez volt a nagy kérdés. Mások, akikkel elindultunk az állomásról gyorsabban haladtak, minket ott hagytak. Egyedül voltam egy tökrészeg emberrel, végig kellett menni egy 40 cm széles, kb. 5 méteres hosszú pallón. Átemelni nem tudtam, ha támogatom engem is leránt a patakba. Azt tettem, hogy a palló Ramocsa felőli végén felállítottam rá, mint egy cöveket. Rászóltam keményen: itt át kell menni! Csodálatos, hogy a különben menni is alig tudó ember úgy végig ment a pallón, mint egy kötéltáncos a kötélen. Amire átért kifogyott teljesen a testi és lelki ereje, rázuhant a patak mellé összerakott fűzfaágakra. A fontos az volt, hogy szerencsésen átjutott és átjöhettem én is. Otthagyhattam volna, mert már biztonságban volt, de gondoltam befejezem egészen az ügyet. Trágyát hordott valaki a patak melletti földjére. Megkértem szépen vigyük haza. A szekeret megtakarítottuk, fűzfaágakkal kibéleltük és feltettük rá őt, mint egy halottat. Hazaszállítottuk. Mindezek után a következő napokon megkaptam a magamét. Mennyire megszégyenítettem őt azzal, hogy ganés szekérbe fektetve szállíttattam haza. Így van ez: „Jó tett helyébe jót várj.” –ritkán kapod meg.

A rendszer túlkapásai

Muzsnában fával tüzeltünk. A fa beszerzése nem volt a legkönnyebb. Általában az erkedi erdőből vásároltuk meg. Elég körülményesen ment. Ki kellett bélyegeztetni, majd levágni, feldolgozni, utána haza hozni. Egy ilyen faszerzési útra mentünk, 10-15 muzsnai ember és én. Meghatározott napokon lehetett ezt az ügyet intézni. Ezeken a napokon egy erdei tisztásra kijött a brigadér, nála lehetett vágási engedélyt beszerezni. Ez alkalommal is megjelent a tisztáson, oda mentünk mi is. Ő az oldalas helynek egy magasabb pontján levő fatörzsre ült fel. Mellette, mint királyi jogar fabélyegző kalapácsa, kezében nyugtatömb, melynek felnyitása már üdvösségünk jelentette. Ott volt az oldalánál puskája is, hogy ezzel az igazi tekintélyt betetőzze. Mi az alattvalók kb. 20 méterre tőle, a lejtős oldalon álltunk. Ha szólított vittük a pénzünket fizettünk. Olyan volt ez az egész kép, mint az Úr Jézus Krisztusról készült filmekben a hegyi beszéd jelenete. Magasabban a Mester, a nép figyel rá, szavai boldogulásukat jelenti. Ez a brigadér azonban nem volt jézusi lelkületű ember. Durván beszélt velünk, megalázott, minden szavával, mozdulatával jelezte, hogy itt ő az úr. Egy fát igénylő bácsinak ott volt a fehér színű, futkosó, kedves kis kutyája is. A bácsi család nevére nem emlékszem, a keresztneve Józsi bácsi volt. A brigadéros mindenható úr valamiért megneheztelt a kis kutyára, pedig az igazán semmi rosszat nem csinált. Egyszer csak vette a puskáját kibiztosította, célzott és lőtt. A kis kutya visítva ütötte a földhöz magát. Bennünk mindnyájunkban meghűlt a vér, elakadt a hangunk, földbe gyökerezett a lábunk az események láttán. Józsi bácsi a gazda tért legelőbb magához. Odament a kis kutyájához, simogatta, szólítgatta, ölébe vette, siratta. Rá se nézett a kegyetlen emberre, otthagyott mindnyájunkat. Most már úgy érzem nekünk is ezt kellett volna tennünk, elhagyni ezt a szörnyű terepet. Otthagyni azt a kegyetlen embert, aki úgy ágált továbbra is, mint aki jól végezte a dolgát. Nem ezt tettük. Tűrtük tovább téli fánkért megalázásunk. Mintha semmi sem történt volna, nem volt magyarázkodás, nem volt több tisztelet az ott maradottak felé. Ő, a tovarăș brigadier volt az úr, mi a kiszolgáltatott, megijesztett, gyáván meghúzódó alattvalók.

Házvásárunk

1971-ben történt. Erre az időre nyilvánvalóvá lett, hogy egyikünk sem örököl otthonról jelentősebb vagyont. Édesapám halála után édesanyám arra kért, mivel engem taníttattak, a Küsmödi házunk legyen egészen Imre öcsémé. A külső birtok elméletileg fele-fele arányban oszlik. 1976-ban volt ez s akkor az elképzelés teljesen reménytelennek tűnt a külbirtokra nézve. Feleségem helyzete úgy alakult, hogy neki is megmondták, a ház és bennvaló az egyetlen fiútestvéré. A lányokat férjeik vigyék hajlékokba. A külbirtok náluk is egyenlő arányban oszlik a testvérek között. Ezek után gondolnunk kellett a jövőnkre. Nyomatékosította bennünk az elgondolást az, hogy ahol laktunk, esetleg lakni fogunk szolgálati lakások, onnan a munkakör megszűntével menni kell! Tehát lépéseket tettünk házvásár érdekében. Elérhetőnek egy tömbházbeli lakrész mutatkozott. Ekkor egy ilyen lakásnak az ára alig volt több egy új Dacia autó áránál. Udvarhelyen terveztük lakásvásárlásunk. Lebonyolítottuk az elég nehéz jogi procedúrát. Ez ment, mert feleségem legnagyobb testvérének a férje ügyvéd volt. Megtalálta a kiskaput a megoldásra. Úgy történt, hogy Schwarz Mihály és felesége minket Muzsnából örökbe fogadtak. Ez feljogosított, hogy Udvarhelyen lakásunk legyen. Megvettünk részletre egy két szobás tömbház lakrészt. Meg volt a biztonságunk, hogy akármi is történne, nem vagyunk már hajléktalanok. 1971-et a sikerek évének könyveltük el. Ebben az évben született a két fiú után kedves lányunk és volt már lakásunk is. Mivel nem laktunk Udvarhelyen minden évben kiadtuk bérlőknek, sokat keresett. Tulajdonképpen, amíg eladtuk kikereste az árát.

1973-ban jött a nagy változás életünkben. Megválasztottak Nagybaconba lelkésznek. Úgy akartuk, hogy részletünk ne vigyük magunkkal, egybe fizessük ki a lakást. Ésszerű volt az elgondolás azért is, mert így a kamatoktól megmenekültünk. A teljes összeg kifizetését úgy oldottuk meg, hogy néhány kedves muzsnai hívünktől pénzt kértünk kölcsön. Így összeállott tartozásunk és kifizettük a teljes összeget. Nagyon rendesek voltak a muzsnaiak, szívesen adtak kölcsönt. Olyan eset is volt, hogy Asztalos András bácsi meghallotta miről is van szó, és jött, felajánlotta pénzét. Már nem volt rá szükségünk, de felajánlását, jó indulatát, jó szívét sohasem feledjük. Örökre emlékezetesek maradnak ők és a hozzá hasonló emberek számunkra. Aztán az történt, hogy Baconból immár nagyobb összegekben megadtuk kölcsöneinket.

Udvarhelyen terveztük életünk utolsó idejét eltölteni. Közel a rokonok, kedves magyar város. Akkor ez jó tervnek mutatkozott. De ember tervez, Isten végez. Feleségem súlyos beteg lett 1993-ban. Lányunk biztatott jöjjünk közelébe. Ő ekkor már baróti lakos volt. Kifejezte, ha gondozásra szorul az édesanyja, vagy akár én, Udvarhelyen ezt nem tudja megoldani. Belátva igazát 1993-ban megváltunk udvarhelyi lakásunktól. Baróton vettünk a Víz utca 104 házszám alatt egy leromlott házikót kevés kerttel.

Baconiak Muzsnán

Írásomból némelyeknek úgy tűnhet, hogy én csak a gyakorlati dolgokkal foglalkoztam. A lelkészi szolgálat talán nem is kapott elég teret. Ez nem így volt. Nekem a lelkipásztori tevékenység volt a legfontosabb, mindenek előtti és mindenek feletti. Ezt igyekeztem Isten segedelmével, emberi tehetségem szerint maradéktalanul elvégezni minden szolgálati helyemen. Hogy mennyire sikerült, azt majd az én Uram ítéli meg igazán. Azért volt, hogy itt, ott az emberek is felfigyeltek igehirdetésemre, értékelték egyházépítő munkám. Bizonyára nem méhészkedésemre, disznótartásomra, kapálásomra figyelt fel Dr. Imre Barna alsórákosi lelkipásztor, aki utódjának akart. Talán Muzsnából Alsórákosra kerülök, ha nem jönnek előbb a Baconiak. Jöttek, mert küldte őket Demeter Andor nagybaconi lelkipásztor, hogy az általa megkezdett munkának, sok tekintetben újjászervezett gyülekezetnek méltó folytatása legyen. Demeter Andor 1973 február 1-től lett Sepsiszentgyörgy-Szemerjai lelkipásztor. A baconiak február 21.-én jöttek Muzsnába. Kemény téli nap volt. Átgyalogoltak Ramocsán és Muzsnába azzal léptek be, hogy heremagot keresnek. Természetesen eljöttek a templomba. Szász A Ferenc gondnok, Vinczi Géza és Konsza András voltak a küldöttek. Én nem tudtam érkezésükről, céljukról. Végeztem a szolgálatom. Istentisztelet után módját ejtették, hogy bejöhessenek a parókiára. Ott mondták meg, hogy mi az idejövetelük célja. Említették azt is, hogy jelentkező a nagybaconi lelkészi állásra több is van, de ha én eljövök engem választanak meg. Igent mondtam. Következett hivatalos meghívásom és március 4-én bemutatkozó szolgálatom. Az ellenpártiak nem nézték jó szemmel az ügy ilyetén fordulatát, megválasztásomnak sínre kerülését. Megtettek mindent amit megtehettek. Megválasztásom előtt kopasznak, görbének írtak le. Megjelenésem, szolgálatom meggyőzte a gyülekezetet állításuk hamisságáról. Egyhangú, közfelkiáltással választottak meg Nagybaconba. Mivel első próbálkozásuk elgáncsolásomra nem sikerült, más stratégiához folyamodtak. Névtelen leveleket írtak. Három névtelen levél érkezett. Kettő durva volt csúfolkodással, fenyegetéssel teli írás. A harmadiknál érződött, hogy értelmiségi, hozzáértő sugallta. Egy lelkipásztor volt, de nevét nem említem. Ebben a levélben minden arra hegyeződött ki, hogy megriasszon, eltántorítson Bacontól. Felvettem a kapcsolatot a Muzsnában járt emberekkel. Az volt a kérdésem, kb. hányan vannak akik ezt a csúfságot elkezdték és űzik? Mondták csak 3–4 emberről van szó. A derzsi állomáson volt a találkozásunk. A névtelen leveleket a tűzbe vetettem. Biztosítottam őket, hogyha így van, megyek. Május 1-től kaptam meg a kinevezésem Nagybaconba.

Székelymuzsnán 79 gyermeket kereszteltem meg, 72 halott fölött szólottam a vigasztalás igéit, 123 ífjút konfirmáltam, 49 házasságkötés alkalmával szolgáltam. Újrabádogoztattam a tornyot. Új kaput, kerítést csináltattam a lelkészi lakás elé, stb. Eljövetelemkor kitettem az udvaron levő kerek kőasztalra egy korsó pálinkát, aki segített pakolni, jött búcsúzkodni mindenki pálinkát kapott. Oda került egy szál cigány hegedűjével s mind ezt a nótát húzogatta: „Falutoknak kártevője sose voltam…”

Isten áldja mag Muzsnát és szorgalmas székely népét. Életemnek, családom életének egy nagyon szép szakasza kötődik ide. Jók voltak hozzánk a muzsnaiak. Köszönet mindenért, nem feledjük őket.