Újból átélt múltam (13) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor

Székelymuzsna

Elég távol esik mindentől. Hargita megye déli oldalában a Brassót Segesvárral összekötő vasút szomszédságában terül el. Közel van hozzá Erked. Ez egy nagy szász falu volt hajdanán. Az én időmben már eltűntek belőle a szászok és lakásaikat a cigányok foglalták el. Muzsna néptanácsilag Székelyderzshez tartozott. Székelyderzs jóval nagyobb unitárius helység, gyönyörű bástyás vártemplommal, a templomban freskókkal és rovásírással. Bár a városoktól távol eső falvak Muzsna és Derzs is, mégsem voltak szegény elesett helységek. Mindkét helyen sok kőmíves és ács élt. A kőmívesek, ácsok Brassóba jártak dolgozni, hiszen ebben az időben épült ott a rengeteg tömbházlakás és az ipari létesítmények nagy része is. Lehet, hogy a jobb anyagi helyzettel, no meg a fejlődés sodrában élő emberek szélesebb látókörével, hozzáállásával magyarázható, hogy Muzsna lélekszámához viszonyítva sokan tanultak, számos értelmiségi indult el e helységből. Még az is megfigyeltem, hogy Hargita és Kovászna megyében a vezető állások javát Muzsnából származó személyek töltötték be. Ide valószínű nem csak a jó képesség kellett, hanem a rendszer melletti kiállás, jó helyezkedés is. Ez mindig fontos volt, de az akkori időben a karrierhez egyenesen elengedhetetlen.

Muzsnában is volt unitárius egyház, de itt már Bözödhöz viszonyítva fordított arányban. Mi reformátusok voltunk többségben. Ugyanaz volt a szokás itt is, mint Bözödön. A nő követte férje vallását. Ez a gyakorlat itt már a mi javunkat szolgálta. Muzsnai éveim alatt három unitárius lelkésze is volt az egyházközségnek. Első időben Kiss Tihamér bácsi volt a kolléga. Jóval idősebb volt nálam, ennek ellenére igazi barátságban éltünk. Komoly, jóravaló ember volt. Egymás munkáját maximálisan tisztelve végeztük szolgálatunk. Tihamér bácsinak sok méhe volt. Azt mondta, a kicsi egyházközség azért nem aggasztja, mert a fizetés közötti különbséget, melyet a nagyobb egyházközségben zúgolódással kapna meg a hívektől, itt zúgolódás nélkül behordják méhei. Tőle kaptam egy méhrajt. A másodikat Bán Albert vadász barátommal hoztuk az erdőről, így kezdődött el méhészkedésem.

Tihamér bácsit már szolgálata vége felé megválasztotta szülőfaluja, Derzs. Muzsnából átköltöztek oda. Barátságunk az elválás ellenére sem szakadt meg. Élete végéig tartottuk a kapcsolatot. Már nagybaconi lelkész voltam, amikor meghalt. Nagybaconi beiktatásomon még jelen volt. Köszöntött. Isten nyugosztalja, nagyszerű embert ismertem meg benne.

Muzsnai szolgálatom idején, mivel egyedül voltam a parókia egyetlen szobáját foglaltam el a többi üresen kongott. Kosztozásomat egy olyan asszonynál oldottam meg, akinek az édesanyja valódi orosz asszony volt. Az első világháború alkalmával férje hadifogolyként szüleinél dolgozott a malmukban. Összejöttek a hadi fogoly és a gazdag molnárnak a lánya. Egy gyermeket is összehoztak. Amikor a férfi haza jöhetett, a nő nem maradt el tőle, követte ebbe a kicsi székely faluba. A néninek a beszédén bár érződött, hogy nem törzsgyökeres székely, azért jól beszélte a magyar nyelvet és élte a helybeli asszonyok mindennapi életét. Teljesen alkalmazkodott új hazájához. Ügyes gyermekeik voltak. Különösen az unokák lettek igen tehetségesek. Úgy emlékszem, mindnyájan tanultak.

Muzsnán néhány hónap után elkezdődött életemnek az az ideje, amit házasságkötésem hozott el. Ekkor teljesedet ki igazán az életem. Isten egy olyan társat rendelt mellém, akivel szerettük, értékeltük egymást, megbíztunk egymásban, aki igazi segítség volt a szolgálatban, aki megértette, kezelni tudta még rigolyáimat is. Igazi feleséget rendelt mellém 1964. július 11-től Isten.

Feleségem, Kiss Amália

Megismerkedésünk szerzés, szervezés útján történt. Édesanyámnak beszélt kis húgáról a legidősebb nőtestvére. Édesanyám biztatott, hogy ismerkedjünk meg. Elmentem Kecsetbe egy színdarabos bálba. „Nagyanyó mesél” című színdarab egyik szereplője volt Kiss Amália. Személyesen is megismerkedtünk előadás után. Elmentem családi házukhoz. Párszor felkerestem Székelyudvarhelyen, ahol tanult. Lassan erős lett a vonzódásom iránta, csendes szerelem boldogította az életem, komoly elhatározásra jutottam, hogy ezzel a lánykával le tudnám élni az életem. Nem sok idő múlva kifejeztem neki is komoly szándékom. Nem tiltakozott. Ekkor már végleg le tudtam építeni minden régi nő kapcsolatomat. Peregtek az események. Megkértem a kezét az édesanyjától. Május 1-én gyűrűs menyasszonyom lett. Az esküvő időpontját július 11-re tűztük ki. Július 10-én volt a polgári házasságkötésünk Farkaslakán. Kecsetből gyalog mentünk a mezőn át Farkaslakára. Én hatalmas mezei virágcsokrot szedtem. A tanács titkára olyan zavarban volt egész összeadásunk alatt, hogy mind összezavarta a dolgokat. El is rontotta a házassági bizonyítványunkat, melyet aztán csak törvényszéki úton lehetett kijavítani. Július 1-én volt az esküvőnk a kecseti templomban. Pap Sándor barátom esketett. Az volt az egyezségünk a teológián, hogy egymásnak elvégzünk mindenféle lelkészi szolgálatot. Ő kezdte, én folytattam az ők esketésükkel Szárazajtán, aztán így ment ez még jó néhányszor. Vendégségünk a kecseti lakás ebédlőjében volt. Kb 70 személy vett részt lakodalmunkon.

De írjak róla ki is volt, milyen is volt Kiss Amália?

Kiss Kálmán, kecseti és Jakabfi Anna, martonosi szülők harmadik gyermekeként született 1945. június 14.-én. Árvaság és nehéz gyermekkor jutott osztályrészéül. Édesapja 1950-ben meghalt. Édesanyját kuláknak tették, kilakoltatták, a rendszer mindenféle kínzását végi csinálták rajta. A kecseti és farkaslaki iskolák után a székelyudvarhelyi mezőgazdasági iskolába járt, amikor megismertem. Miután ezt elvégezte mindjárt összeházasodtunk.

De milyen is volt?

Keresem a szót, hogyan is tudnám legtalálóbban összegezni emberi lényét.

Sugárzó nő volt.

Sugárzott szürkéskék szeméből – utolsó idejét kivéve – mindég a mosoly, melegség. A szem a lélek tükre. Igen a lelke volt vidám, lelkéből áradt a mindnyájunkat melengető szeretet.

Sugárzott lényéből az értelem. Sokszor gondoltam arra, hogy egy ilyen ember – ha nem áll tanulása útjába a rendszer – milyen sokra vihette volna.

Sugárzott lényéből a lelki erő. Csodálatosan tudott biztatni, vigasztalni. Későbbi nagy betegségét hittel, értelemmel úgy fogadta el, hogy ebben az állapotban is nem önmagán siránkozott, hanem másokat erősített, vigasztalt.

Sugárzott lényéből a bátorság. A nők kicsiségekért felsikoltanak, félelemre panaszkodnak. Bátor volt, soha semmitől sem félt. De talán mégis – a haláltól. De hát 50, 60 év körül, aki attól nem fél ott valami nincs rendben.

Sugárzott lényéből a becsületesség. Hazudni, csalni nem tudott. Hűségében megbízhattam én a férj, de munkahelyein felettesei, munkatársai.

Sugárzott lényéből a hit. Nem emlegetett soha hangzatos megtérést, sokkal többször tért vissza konfirmációjának átformáló, elkötelező hatásához. Egészséges, élő vallásossága volt. A hit mentén próbálta szolgálni szeretett népét, ezért óhajtotta már gyermekkorában a papné szerepét, amit aztán meg is adott számára az örökkévaló Isten. Imádkozó ember volt jó napjaiban és betegségében egyaránt.

Sugárzó volt lénye akkor is, amikor a szigort szórta ránk. Ezért mondták egyszer a kedves unokák: nagytata vicces, nagymama szigorú. Gyermekei sem tehettek akármit, ha szükség volt rá, bal kezével kiosztott egy-egy taslit. Én magam bár ismertem őt ilyen tekintetben is, talán egyszer kaptam szóbeli szigorúságából.

Testileg inkább vékonyka volt kezdetben. Amikor áldott állapotba került első gyermekünkkel, mindössze 55 kg.–t nyomott. Később testesebb lett a 74 kg.-t is elérte. Biztattam, nyugodtan hízhat tovább elérheti a 100 kg-t. Soha nem lett ennyi. A betegség 15 kg–t lepusztított testéből, vékonykán hagyta el ezt a földi világot. Közepes volt a termete, sötét a haja, fehér a bőre. Korán megőszült. Ezt az ősz haját négy alkalommal hullatta el, részben, vagy egészen az erős kemoterápia miatt.

Úgy láttam, úgy értékelem, hogy kívülről, belülről egyaránt egy szép nő volt, amíg a betegség tönkre nem tette. Merem hinni, hogy mások is ilyennek látták. Egyik szókimondó tanára mondta egyszer: „A fene egye meg azt a marhát, amely csak a gazdájának tetszik.” Hiszem, hogy másoknak is tetszett. Meggyőződött vagyok, hogy nekem a legjobban, hiszen ez a sok szépség, amit ő hordozott hozzám állott a legközelebb, 45 éven át az enyém volt.

Muzsnai emlékek, immár párban

Bevonulásunk Muzsnába.

Házasságkötésünk másnapjára egy taxit fogadtam, amellyel Muzsnába utaztunk. Vittünk egy megsütött tyúkot, némi kenyeret, egy tortát, így menegettünk Muzsna felé. Az út mellett kaszáló, szénázó emberek ledobták szerszámaikat odajöttek az útpadkára és lelkesen integettek. Olyan volt ez, mintha mindenkire átragadt volna valamennyi a mi boldogságunkból. Muzsnában a falu alsó felében egy kötéllel elkötötték az utat. A kötélre teljes szélességben színes kendőket terítettek. Ezek a kendők lebegtek a szellőben és az ünneplőbe öltözött emberek éljeneztek, köszöntöttek, ölelgettek, csókolgattak. Amikor feljuthattunk a parókiára ott újabb embercsoport várt, Tihamér bácsival és feleségével, Lujzika nénivel az élen. Újabb köszöntések, ölelések következtek. Ekkor, hogy valamit adjanak is, megajándékoztak egy barna szőrű kedves kölyökkutyával. Valami kis ólat is adtak vele.

Végre magunkra maradtunk. Bementünk a parókiára. Már nem úgy nézet ki, mint legénykoromban. Közben elköltöztettem feleségem bútorait. Szegény édesanyja nagy nehézsége között is arra törekedett, hogy tisztességesen kiállítsa lányát. Volt minden, még arra is gondolt, hogy egy lelkésznél zsákokra is szükség lesz, még ezekből is adott jó sokat.

E nap eseményeiből még az éjszakát említeném meg. A kiskutyát az óllal pont a háló szobánk ablaka alá helyezték. A kutya valamiért – többen azt mondták igen jól tartottuk – egész éjjel vonított. A vonítás mellett nem ment az alvás. De ahogy visszagondolok erre az éjszakára, talán még más egyéb is közre játszhatott ebben.

Első kenyér sütésünk

Akkor még falun a kenyérellátást úgy oldották meg, hogy mindenki megsütötte családjának a kenyeret. Kemence, liszt volt, dagasztó teknőt és hozzá való talpat ajándékozott Kinda Ferenc ács, kedves szomszédunk, csak sütni kellett. Volt egy szomszéd néni, Gábos Sándorné, Zsuzsi néni aki felajánlotta, hogy megtanít kenyeret sütni. Ő kovászolt, dagasztott, hevítette meg a kemencét. Minden jól ment, mi figyeltük, tanultuk a tenni valókat. A hevítésbe csúszott be egy kicsi hiba. Nem tüzelt el elég fát, nem hevült meg eléggé a kemence. Ezt előre nem tudtuk, tehát úgy amilyenre sikerült beraktuk a tésztát. Egy idő után Zsuzsi néni elkezdett belesni a kemencébe. Egyszer megállapította, így nem sül meg a tészta, a kemencét utána kell hevíteni. Én voltam a sülésben levő kenyerek kiszedője. A kevés melegtől, ami a kemencében volt képződött a tésztára egy kis héj, de a belseje még olyan volt, mint a vulkánból kifolyó láva. Ahogy meghasadt a vékony héj, a belseje folyni kezdett. Az első kenyerek kivételénél nagyon rossz érzésem volt, amikor folyt, csorgott el a nagyja. Tovább már annyira bele jöttem, hogy csak kacagni tudtam boldogtalanságunkon. A kifolyt részeket felmarkoltam és kidobtam az udvarra. Volt már néhány tyúkunk, azok napokig csipkedték, húzkálták első kenyereinket. Ezzel még nincs vége a történetnek. Amikor végre teljesen meghevült a kemencénk és beraktam a kenyereket, jött az újabb meglepetés. Most már a megsüléssel nem volt hiba, de az történt, hogy kettős héja lett minden kenyérnek. Volt egy külső megégett, vastag réteg, aztán a belsejében mindenik kenyérből egy kis cipó sült, alig nagyobb egy zsemlénél. Ezt látva így szóltam feleségemhez: így mi is tudunk sütni, ezután mi magunk fogjuk megsütni kenyerünket. Így is lett, jól bele jöttünk. Feleségem nagyszerűen dagasztott, ügyesen kiszaggatta a tésztát, a többit elintéztem én. Mindig volt bőven jó kenyerünk.

Beiktatásom

Muzsnába kerülésem után közel egy évig helyettes lelkészként szolgáltam. Muzsnai lelkészségem azzal tették teljes rangúvá, hogy megválasztottak és beiktattak a lelkészi állásba. Ez 1964. augusztusában történt. A muzsnai lelkészi állás abban az időben nem volt megvetendő dolog. Jó, megélhetős hely volt. Nagy elődök nyomdokaiba léptem. Néhány elődömről említést teszek. Nagy Lajos, aki Muzsnából Székelykereszturra ment, majd Marosvásárhelyre került, onnan vonult nyugdíjba. Vetési Sándor, aki Dávid Gyula püspök helyettes úrnak volt a veje. Muzsnából Bögözbe került, onnan ment nyugdíjba. Dr Dávid Lászlót már említettem, ő Muzsna után segesvári lelkészként szolgált nyugdíjaztatásáig. Valahogy nem bánták a muzsnaiak, hogy lelkészeik egy idő után eltávoznak. Azt mondták: Muzsna egy jó iskola, ahonnan csak fennebb lépni lehet. Valóban én is fennebb léptem 1973-ban, amikor Muzsna után Nagybaconba kerültem. A beiktatóra szép ünnepséget rendeztek. Fényképek vannak, melyen látszik, hogy az egész udvaron hosszú asztalok vannak felállítva. Más képeken a szakácsnők együtt a fiatal tiszteletes asszonnyal. Szépen kezdődött és úgy is folytatódott a kemény, sorvasztó idők ellenére is muzsnai lelkészségem.

Domokos bácsi

Szomszédunkban lakott Dénes Domokos bácsi. Jó eszű, nagy munkás, nagy ivó ember volt. Ekkor már egyedül élt, évekkel előbb meghalt a felesége. Bejáratos volt hozzánk. A papilakon vízvezeték volt. Azért jött be, hogy csapvizet vigyen korsójával, no meg beszélgetésre. Domokos bácsinak jó mondásai voltak. Pl. Gyermekeink születésekor ilyeneket mondott: „Hej, mennyi baj van egy gyermekkel, s ezen a világon mégis mennyi ember van”. Sok mindent tudott, számos költeményt adott elő fejből. Ilyen volt pl. Petőfitől a Szilaj Pista című hosszú elbeszélő költemény. Egyszer az alsó házában néhány ember és az én jelenlétemben elmondta ezt a verset. A végén egy kicsit nagyképűsködött is, hogy én nem tudom, talán meg sem tudnám tanulni. Ott a társaság előtt fogadalmat tettem, hogy holnap este az újbóli összegyülekezésünk alkalmával a verset felmondom. Erre azt mondta Domokos bácsi, ha ez valóban így lesz, magának adom a tehenem. Eltávozásunk után nekilendültem a 75 szakaszos vers magtanulásának. Másnap estére már jól ment. Bizottság előtt felmondtam. Domokos bácsi csak ennyit mondott a végén: A magáé a tehenem. Én nem fogadtam el, de egy kicsit céloztam rá, hogy nekem a tanulás az életem, s ez hála Istennek még megy is. A vége az lett az ügynek, hogy Domokos bácsi mindegyre beállított egy, két liter tejjel és ezt mondta: Ez a maguk tehenéből van.

Italozása miatt feleségem arra kérte, hogy a kifőzött pálinkáját hozza be hozzánk, tartsa nálunk, majd apránként elhordja és elfogyassza. Ez meg is történt, pálinkája éveken át nálunk állott. Érdekes volt az elhordása. Kitalált mindenféle indokot, hogy most éppen miért van szükség egy fél liter kisüstire. Megünnepelt minden születésnapot, tehene borjazását, kocája ellését stb., csak hogy italhoz juthasson.

Egyszer azt kérdezte tőlem. Tiszteletes úr maga mit prédikálna fölöttem, ha én meghalnék? Először szabadkoztam a felelettel, de nagyon unszolt, s akkor elmondtam. Azt prédikálnám, hogy magában két ember lakott. Egy jó, okos, hívő lelkű, segítőkész, kedves, szorgalmas stb. ember. Lakik magában egy másik is. Az italos, a házsártos, könnyen haragra lobbanó, csúfokat beszélő, munkáját elhanyagoló ember. Elhallgatta prédikáció-előzetesem. Teltek az évek, már vége felé volt a muzsnai időnknek. Feleségem kinn sétál a gyermekekkel az utcán. Betekintett Domokos bácsi házának utcára néző alsó ablakán. Látta, hogy Domokos bácsi az ágyában furcsa pózban ül. Megjegyzem ez esztendőben a kifőzött pálinkáját nem hozta be hozzánk. Ez esemény előtt már néhány napja ivott. Feleségem a furcsa képet mindjárt elmondta a szomszédban lakó testvérének. Rohantunk mindnyájan, mert Domokos bácsi az ágyban felakasztotta magát. Mindent megpróbáltunk. Bár még meleg és laza volt a teste segíteni rajta nem lehetett. Éppen a mesterséges légzéssel foglalkoztam, amikor jelentették, hogy megválasztottak Nagybaconba. Mit érdekelt az akkor engem? Csak a halott Domokos bácsit láttam és sajnáltam. Így halt meg az ital miatt egy jóra való ember. Ilyenkor megfelelő szakorvosi felügyelet mellett boncolás következik. Hecser László barátom volt a szakorvos. Gondoltam, olyan sokféleképpen láttam én már Domokos bácsit, megnézem boncolását is. Hát bizony csúful szét trancsírozzák az embert. Nem ajánlom az ilyesminek a megtekintését gyengébb idegzetűeknek. Ahogy szokták mondani, ezek „sokkoló képek.” A végén visszaállítanak mindent, összevarrják a vágásokat. Aki már ekkor látja, szinte semmit sem fedezhet fel a néhány órával előbbi hátborzongató képből.

Következett aztán a temetés. Én, ahogy egykor ígértem, úgy prédikáltam. A textus a Római levél 7,22-23-ig terjedő versek voltak. Elmondtam mindent a két emberről. Ő volt az utolsó előtti temetésem Muzsnán. Lelkészi szolgálatom alatt két furcsa, de nagy dicséretet kaptam prédikálásomra. Az egyik ezzel a temetéssel volt kapcsolatban. Ezt mondták: Dénes Domokos szerencsés ember volt, mert Bereczki tiszteletes temette.