Újból átélt múltam (12) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor

Amikor már rám figyeltek

Elérkeztem a figyelés korszakának a második feléhez. Lassan elkezdődött a rám figyelés. Ez Bözödön első szolgálati helyemen következett be. Az igehirdetés és a lelkipásztori élet más ágai lettek fő foglalkozásom. Természetesen ezután sem mellőztem a másokra figyelést, hiszen nagyon szerettem a komoly tudással bíró emberek társaságát, mindig tanulok, mégis igaz az állítás, már annyit tanultam, hogy szólhattam másokhoz. A sok tanulással kapcsolatosan megemlítek egy, a maitól teljesen eltérő gyakorlatot. Abban az időben a szülők nem tanultak együtt gyermekeikkel. Nem ismerték, különösen a falusi emberek az egyes tantárgyakat, a tantárgyon belüli anyagot. Az úgy történt, hogy a jobb tanuló gyermek elment a felsőbb iskolákba, s amikor haza jött jelentette: tanító vagyok. Majd ismét elment, odavolt egy darabig, s amikor hazatért azt jelentette: lelkipásztor vagyok. Így történt ez velem is. A teológia elvégzése után egy találó megjegyzése volt édesapámnak. Baráti társasággal otthon voltam. Beszélgettünk. Aztán elmentek a vendégek. Magunkra maradtunk. Édesapám ezt mondta: nem is gondoltam, hogy ennyit tudsz fiam.

Bözöd

1960 októberének utolsó napjaiban foglaltam el első szolgálati helyemet. Amikor oda mentem nem volt semmi felhajtás. A megyebíróhoz mentem. Nem ölelt mindjárt a keblére. Tulajdonképpen sohasem. A jehovisták hatása alá került feleségével együtt. A jehovistáknak pedig az egyik fő alapelvük, a hivatalos papság kritizálása, szidása, gúnyolása. Ez az első időben még elég visszafogottan ment, de később mind nyíltabban kifejezte ellenszenvét. Mikor látta, hogy nem futok meg és a vitákban sem győzhet le, lemondott tisztségéről. Egy jóravaló komoly fiatalember következett utána.

Bözödön a református egyház lélekszáma ebben az időben, úgy 200 lélek lehetett. Volt a faluban egy nagyobb unitárius egyház, úgy 600 körüli lélekszámmal. A gyakorlat az volt, hogy házasságkötések alkalmával a nő minden esetben követte a férj vallását. Évszázados, megállíthatatlan szokás volt ez. Így aztán a református egyház rohamosan fogyott. „A nagy hal felfalja a kisebbet.” A teológián, amikor a lelkipásztori szolgálatról álmodoztam egy olyan gyülekezetet képzeltem el magamnak, ahol élő a hit, templomba járnak, az egyház fontos életükben, szeretik, értékelik lelkipásztorukat. Szinte egyik óhajom sem teljesült. Ridegség, közöny nyilvánult meg mindenben. Ha valaki Bibliáról beszélt, tökéletesen érződött, hogy valamelyik jehovatanú szervező hatása alá került. A hívek templomba alig jártak. Az egyházfenntartást nehezen fizették. Az egyházfenntartás nehézségeire vonatkozóan megemlítem a következő esetet. Azzal kezdtem működésem az anyagiak terén, hogy az egyik előző lelkipásztor kepéjét próbáltam összegyűjteni és fizetését elrendezni. Ez talán nem is lett volna az én kötelességem, de hát egy öregemberről volt szó. Sajnálatból, együttérzésből megtettem ezt neki, pedig nem is ment olyan könnyen.

Szóval egy olyan gyülekezetet szerettem volna, amely rajtam segít, eloszlatja kételyeimet, serkent a szolgálatban. Mindezeknek az ellenkezője zúdult reám. A teológiáról is keserű szájízzel távoztam. Az elején még ez is jócskán nyomasztott. Nem túlzott mértékben, de újból kezdett rám törni a kiábrándultság. Ennek bizonysága, hogy a nagypapi dolgozatommal nem foglalkoztam eleget. Összecsaptam, Juhász nem is akarta elfogadni. Próbálta vissza adni, ezt mondta: én magától mást várok. Megkérdeztem, semmiképpen nem fogadja el? Azt mondta igen, de gyenge lesz a jegy. Így történt aztán meg, hogy az alap és első lelkészképesítői jeles után a nagypapim csak jóra sikerült. Az igazság kedvéért megemlítem, hogy az egyik osztálytársamnak pénzért megírtam a dolgozatát. Nem tudom már milyen érdemjegyet kapott, de az biztos, hogy elfogadták és velünk együtt nagypapizott. Jó, hűséges lelkipásztor lett, megállta mindvégig a helyét.

Ami szép és jó volt Bözödön, hogy mindegyre hazamehettem. Szereztem egy rozoga kerékpárt, ez volt a járművem. Azzal utaztam Küsmödön kívül elég sokszor Erdőszentgyörgyre, néhányszor Marosvásárhelyre. Egyik Küsmödi utam alkalmával Ördöngös hídjánál (Küsmöd és Etéd között levő híd) két farkassal találkoztam. Átmentek előttem az úton. Nemsokára leültek, nyugodtan végignézték, hogy leszállok a kerékpárról, feléjük fordítom a járművem, hogy legyen valami köztünk. Kezembe veszem a pumpát, vakarom az utat, hogy némi követ szerezzek, közben kiáltozom: kusti ne, kusti ne! Leírhatom minden kertelés nélkül, hogy nagyon megijedtem. Amikor haza értem nem tudom, hogy nézhettem ki, de édesanyám valamit észre vett rajtam. Azt kérdezte: mi történt veled fiam? Elmondtam történetem.

Voltak ennél kellemesebb élmények is. Pl. amikor hazafelé menet jó hátszelet kaptam, könnyen szaladt a kerékpár. Fogalmaztam is egy versikét ezzel kapcsolatosan. Azért írom, hogy fogalmaztam, mert eddig még sehol sem írtam le, csak emlékezetemben őriztem meg. Most íme le is írom. Címe: A szélhez. Kedves vagy szél,/ segítségemül szegődtél./Míg nyomom kerékpáram,/ te fújdogálod hátam./Így megyünk ketten,/ én gondolkozva,/ te pedig fújsz gond nélkül susogva. Jó dolog volt, hogy Erdőszentgyörgyön szolgált egy teológiailag jól képzett lelkipásztor. Értette a könyvelést, egyházi adminisztrációt. Sokat tanultam tőle.

Jó volt, hogy a barátok sem voltak túlságosan távol. Pap Sándor Kissolymosban, Bereczki Zoltán Kisgörgényben szolgált, Nagyi Márton pedig Kőrispatakon végezte a szolgálatot. Nagyi pár évvel idősebb volt nálam, de vele is barátkoztam, jártunk össze.

Volt már fizetésem, no, nem valami sok. Emlékem szerint 420 lejt kaptam első hónapokban. Egy hónapi fizetésem feléből vettem egy orosz Káma márkájú karórát. Eddig még nem volt karórám. Tudtommal még üzemképesen valahol meg van. Évek múlva vehettem, vettem egy jobbacska órát, ezért a Kámát nyugdíjba helyeztem. Ez a két órám volt eddig mindössze. El is gondoltam, ha csak hozzám hasonló óravásárlók lennének, az óragyárak bebuknának.

Jó dolog volt, hogy már következő év tavaszán felmutathattam valami jelentős megvalósítást. Bözödre érkezésem előtt mindenkinek jó volt úgy, hogy a templom felé szinte négykézláb kellett kimenni. Befelé pedig, különösen, ha eső esett, csúszkáló hellyé változott az ösvény. Tavasszal egy hosszú, több pihenővel ellátott beton lépcsőt építettünk. Nagyon csodálkoztak a mesterek, hogy előre kiszámítottam a lépcsők számát és a pihenők helyét. Szóval elkészítettük a templomba járó kényelmes lépcsőt. Nem mondhatnám azonban, hogy ez megdobta, megoldotta a templomba járást. Nagyjából maradt minden a régiben.

Mozgolódásaim Bözödön

Egy év után már elmehettem volna Bözödről. Mozgolódtam is ennek érdekében. Kelementelke ürült meg. Bemutatkozó szolgálaton voltam ott. Rajtam kívül még volt egy idősebb jelentkező kolléga. Bár a gyülekezet tagjai úgy nyilatkoztak, hogy inkább hozzám ragaszkodnának, az esperesi hivatal elbuktatott. Az idősebb kollegának valamilyen egyházmegyei tisztsége volt. Kelementelkéről ezt jobban el tudta látni. Tehát az érdek azt kívánta, ő kerüljön oda. Így is történt.

Következett Harasztkerék. Ide már szabályosan megválasztottak. Akkor még a választás után az állami és mindenféle megerősítéshez három hónap kellett. Erre az időre egy M. I. nevű kollégát neveztek ki a lelkészi teendők elvégzésére. Harasztkeréken az volt a szokás, hogy amikor kijöttek a templomból a lelkipásztor még néhány szót szólt a gyülekezethez. M. I. ezeket az alkalmakat arra használta fel, hogy a gyülekezetnek beadagolta: itt még semmi sincs lezárva, őt is megválaszthatják. Ezen kívül a szolgálatok ellátására sorkosztot adtak neki. Mindezek után sikerült a dolgokat úgy megkavarnia, hogy már verekedtek is a Bereczki és M. pártiak. Ami a legcsúfabb, hogy társadalmi kérdést csinált a vetélkedésből. Bereczki volt a gazdagok, M. a szegények papja. Ismerős, hogy akkor a szegények voltak mindenben előnyben, ők voltak a nyerők. Végül a nagy összezavarodásra való tekintettel lemondtam a harasztkereki lelkészi állásról. Annyit azonban megtettem, hogy javasoltam a gyülekezetnek Pap Sándor barátomat. Mint ahogy az általában lenni szokott: „Két vetélkedő között a harmadik örül.” Pap Sándor örülhetett, harasztkereki lelkész lett. Mindaddig ott szolgált, amíg Sepsiszentgyörgyre szintén magam helyett be nem konferáltam s meg nem választották Olt utcai lelkésznek. Jó húzás volt ez tőlem. Élő gyülekezetet toborzott. Templomot épített. Hosszasan munkálkodott ott, egészen nyugdíjba vonulásáig.

Bözödi György

A neves történész-író szomszédom volt Bözödön. Megosztva tartózkodott ott és Marosvásárhelyen. Bözödre elcsendesedni, elmélyülten írásaival foglalkozni tért haza. Volt azonban olyan is, hogy ennek éppen az ellenkezője történt. Barátaival keményen kirúgtak a hámból. Nagyokat múlattak, hangoskodtak. Bár én nem vettem részt ilyen mulatságokon, mégis pontosan tudtam, hogy mi történik. Ugyanaz a személy volt mindkettőnknek a takarítónője. Amikor hozzám jött beszámolt a Bözödi házban történtekről. Valószínű ez fordítva is megtörtént. De nem hiszem, hogy Gyurka bácsit különösebben érdekelte volna az én otthoni szerény életvitelem.

A Bözödi felvett név volt, eredetileg Jakab Györgynek hívták. A faluban nem is emlegették másképpen, ő a bözödieknek Jakab György maradt. Unitárius családban született, de vallását egyáltalán nem gyakorolta. Lelkipásztori mivoltom és református vallásom ellenére szimpatizált velem. Sokszor beszélgettünk. Hatalmas könyvtára volt bözödi lakásán s oda könyveit rendezni, katalogizálni gyakran meghívott. Nagyon értelmes ember volt. Hatalmas tudást halmozott össze. Csodálatosak voltak szójátékai. Kettőt leírok:

Ebben az időben még Bözödön keresztül közlekedtek a Székelyudvarhely és Marosvásárhely közötti járatok. Később elcsúszott az út, nem tudok róla, hogy megjavították volna. Egyszerűen felhagyták ezt a legrövidebb összeköttetést a két város között.

Szóval az út szélén a tanítónőknek egy kis csoportja várta a Székelyudvarhelyről jövő autóbuszt, hogy vele Erdőszentgyörgyre utazzanak. Amikor jött a járat annyira tele volt, hogy meg sem állott Bözödön. Gyurka bácsi és én éppen ekkor értünk oda. Így szólott a tanítónőkhöz: no, kedveseim buszatlan maradtak. A nők ezt felelték rá: semmi baj Gyurka bácsi, jön valami alkalmi, s majd azzal. A társalgást így fejezte be Bözödi György: jó az alkalmi jó, de teherbe nem ajánlom.

A másik humoros megjegyzését egy Simson motorkerékpár váltotta ki. Szintén az úton voltunk, amikor dicsérgetni kezdtem egy Simson motorkerékpárt. Azt kérdezte tőlem: te tudod-e ki volt Simsonné? Akkor még nem tudtam. Azt mondja: hát az egy olyan szép asszony volt, hogy az angol trónörökös azért, hogy feleségül vehesse lemondott a trónról. Tehát egy koronát áldozott egy nőért. De tudod-e erre mit mondtak a mi öregjeink: Mi annak idején két koronát adtunk egy nőért.

Később láttam dokumentumfilmen Simsonnét és megállapítottam, hogy nem is volt olyan elragadóan szép asszony. Én mindenesetre nem áldoztam volna még egy koronát sem érte. (pénzben)

Bözödi György lakása valóságos vendéglátóhely, menhely volt. Sok neves író megfordult házában. Pl. járt nála Móricz Zsigmond. A bözödi „ő”-ző nyelvjárást eképpen figurázta ki: Bözödön örömöm, örökös gyönyöröm. Amikor éppen én voltam a szomszéd, Pál Lajos tartózkodott nála. Pál Lajos korondi születésű festő, költő volt. Az '56-os események miatt hosszú időt töltött börtönben. Kiszabadulása után Bözödre jött testben-lélekben megerősödni. Többször találkoztunk ott tartózkodása alatt. Tőle hallottam azokat a kegyetlen börtönállapotokat, amelyekben az '56 miatt elítélteknek részük volt. Pl. elmondta, hogy egy keskeny ágyon hárman kellett feküdjenek. Ezt csak úgy tudták megoldani, hogy egyikükre valakinek rá kellett feküdnie. Legtöbbször ő volt az, akire ráfeküdtek. Pál Lajos verseket is írt bözödi tartózkodása alatt, többet felolvasott, elszavalt nekem. Egyik kis gyermekkorát idéző versének két sora így szól: „Kicsi bölcső mennyit ringtál, kilencünknek ágya voltál.” Sok toll- vagy szénrajzot készített. Egyik munkája a papilakon lévő disznópajtáról készült. Nekem ajándékozta ezt a rajzát. Valamelyik gyermekünknek adtam, nála fellelhető. Pál Lajost látva én is kedvet kaptam a rajzoláshoz. Középiskolában nem voltam rossz rajzból. Utána is a vallásórás gyermekeknek szívesen rajzolgattam. Tehát lerajzoltam a bözödi református templomot és tornyot. A papírt úgy találtam fordítani, hogy a torony csúcsa már nem fért bele a rajzba. Bemutattam munkámat Bözödi Gyurka bácsinak. Ekkor már be volt keretezve, s mint értékes kincsemet őriztem. Ő csak ennyit mondott: Tudod, én a képhez hozzáragasztanék még egy papírt, s oda feltétlenül rárajzolnám a toronynak a gömbjét is. Ezt sohasem tettem meg, de úgy torzóban, ahogy eredetiben megrajzoltam a kép ma is látható nálam a nyári konyha falán.

Első részegségem is Bözödi Gyurka bácsihoz kapcsolódik. Leírom történetét. Szerencsére nem kell sok ilyen történetre vesztegessem a papírt. Még egy volt Székelymuzsnán, majd a maga helyén arról is beszámolok. Bözödön szilvám termett, összegyűjtöttem és kifőzettem pálinkának. Annyi italom lett, hogy vendégeimet meg tudtam kínálni belőle. A főzde egy előkelő hely volt. Jó, rendben tartott házban működött. Rendes asztal, székek és heverő állottak a dolgozók rendelkezésére. A pálinkafőzésemre meghívtam Bözödi Gyurka bácsit s még egy agrármérnök barátomat. Valamit faltunk, aztán el kezdtük kóstolgatni a lecsurgó, friss pálinkát. Az elején nagyon nehezen ment, alig tudtam egy-egy pohárkával magamba erőltetni. De 3-4 pohár után mintha csak nyomot vert volna magának az ital a torkomban, már könnyedén csúszott. Csak dobtam be sorban a pohár pálinkákat. Hasonlóképen cselekedtek Gyurka bácsi és a mérnök is. Elérkezett az idő, amikor a sok pálinka kezdte megtenni a hatását. Ez tulajdon képen nem is kimondott részegség volt, hanem rosszullét. Volt eset, hogy sorban ott álltunk hárman is ganyédomb oldalán és hánytunk keményen. A vége az a történetnek, hogy én akkor úgy megutáltam a pálinkát, hogy hónapokig csak a szagát kellett megéreznem valahol, s már következett a hányás.

Szolgálati élményeim.

Lelkiismeretesen végeztem szolgálataimat. Keresztelő, temetés, házasságkötés alig adódott, de minden vasárnap délelőtt és délután prédikáltam. A délelőtti istentiszteleten voltak többen, úgy 30-40-en. Fényképen is meg van örökítve, mint éppen kijöttünk a templomból és szóba állok a gyülekezeti tagokkal. Ahogy elnézem a képet megállapítom magamról, hogy mostanra elég sokat változtam. Nem mondhatom, hogy külsőleg igazi előnyömre. Emlékszem abból az időből egy cigányné mondására: Ezt mondta rólam: Maga olyan, mint Jean Marais filmszínész. Hozzáfűzöm ebben csak részben volt igaza. De hát nem is ezt akarom boncolgatni, hanem a lelkészi szolgálatról és néhány ezzel kapcsolatos eseményről számolok be.

A prédikációknál nem törekedtem feltétlen önállóságra. Kéznél voltak a jobbnál jobb prédikációs kötetek, Ravasz Lászlótól, Muraközi Gyulától, s másoktól. Átformáltam ezeket a prédikációkat saját szájam íze szerint s elmondtam a gyülekezetnek. Többnyire szó szerint leírtam a beszédeket, meg is tanultam pontosan és ragaszkodtam hozzuk az elmondás alkalmával. Erről most már azt mondhatom, hogy nem volt a leghelyesebb módszer. Nem fejődött ki bennem már a legelejétől, hogy szabadon beszéljek. Elég sokáig így csináltam, szinte féltem szabadon engedni gondolataimat. Ennek a szolgálati formának egyetlen jó következménye lett. Könnyedén megtanultam mindenféle szöveget. Majd lesz olyan része is írásomnak, ahol erről a könnyedén tanulásról bővebben beszámolok.

A bözödi református gyülekezethez tartozott az a néhány református lélek, akik Bözödújfaluban éltek. Meghatározott vasárnapokon oda is eljártam, szolgáltam nekik. Évek múlva elárasztották, eltüntették Bözödújfalut a föld színéről. A vízből kiemelkedő tornyok csonkán mutatják az úgynevezett „falurombolás” képét. Megemlítem, már bözödi éveim alatt hallottunk olyant, hogy völgyzáró gátra lenne szükség, amely megmentené Erdőszentgyörgyöt a gyakori elöntéstől. Nem tudom hogyan történhetett évek múlva, hogy ez a kezdeti jó elgondolás ilyen csúfos, káros megoldássá fajult. Bözödújfaluról megemlítem még, hogy itt a székely szombatosok egészen a zsidó vallásig elhajoltak. Zsidó törvények, szokások szerint éltek. Bözödi György leírta ezt az egész történetet: Székely emberek, zsidó istenek című könyvében. Bözödi lelkészségem idején azt emlegették, hogy a második világháború alkalmával, amikor a zsidókat szedték össze és vitték el megsemmisítésre a bözödújfalusi zsidóskodók tömegesen átálltak reformátusnak. Erre nézve Bözödön nem találtam komolyabb dokumentumot.

Ide a szolgálati élmények fejezetébe kívánkozik egy kedves, megmosolyogtató történetecske. Egy ünnepen úrvacsorát osztottam Bözödön. Úrvacsora osztás alkalmával a kenyér morzsálódik és lehull a földre. Ez váltotta ki az alábbi történetet. Az úrvacsorát követő vasárnap istentiszteleten voltunk. Előkerült valahonnan a templom egere. Vidáman körözött az úrasztala körül, megette a lehullott kenyérmorzsákat. Aztán elindult fel hozzám a szószékre. Én a palástommal oda-odalegyintettem nem akarta a szószékemet megosztani vele. Ekkor az úrasztala tetejére mászott fel, onnan is összeszedte a morzsákat. Mikor ez is megtörtént, akkor az úrasztala fölött levő búzakoszorúra akart feljutni. Jó nagyokat ugrott a koszorú felé, de elérnie nem sikerült. Annyit azért megvalósított, hogy a gyülekezet már nem engem figyelt, hanem az ő mutatványait. Én elég nagy dilemmában voltam: mit csináljak? Ha valamit mondok, elkezd az egész gyülekezet egerészni és nevetségbe fullad az istentisztelet. A kérdés úgy oldódott meg, hogy az asszonyok felé távozott. Még egy darabig izgultam, hogy esetleg igen megközelít egy asszonyt és lesz sikoltozás. Nem következett be, egy kis nevetéstől eltekintve szépen lejárt az istentisztelet.

Van még egy szintén a szolgálathoz kapcsolódó kedves történetem. Temettem, kántor nem volt, én voltam a mindenes. Már a temetőben voltunk, amikor bediktáltam egy olyan éneket, amelynek csak a szövege volt meg az énekeskönyvben. A szöveg mellé oda volt írva, hogy melyik ének dallamára énekelendő. Én a dallamot elvétettem. Nem a jelzett dallamra énekeltem az éneket. Egyszer csak bekövetkezett, hogy a dallam elfogyott s a szövegből még jócskán volt. Nem volt más mit tegyek: fölvittem, lehoztam, meghajlítottam az éneklést s így szerencsésen a szöveg végére értem. Utána következett az érdekesebb fele. Ott volt a temetésen Szász Dénes bácsi az unitárius lelkész. Nagyon jó zenész volt, több hangszeren is játszott, szépen énekelt. Azt kérdi Dénes bácsi tőlem: Te Laci ez melyik református ének volt, mert én, bár ismerem a református énekeket is, ezt még idáig nem hallottam. Én ezt feleltem rá: nem is hallhatta ezt Dénes bácsi, mert ezt az éneket most az elmúlt percekben költöttem. Hát így ment az élet komolyan, de itt, ott egy kis humorral is fűszerezve.

Udvarlásaim

Mondhatnám, hogy ekkor már partiképes fiatalember voltam. Voltak lányok, asszonyok, akik kinéztek maguknak. Egy bözödi tanítónak volt egy szépecske egyetlen leánya. Ő volt az első, akivel egy ideig szórakoztam. Nem volt túl hosszas, talán az zavart, hogy igen komolyan vették, apa, anya, lánya mindenképpen meg akartak szerezni maguknak. Nem sikerült, tovább nem tudok semmit a lányról. Volt egy érettségivel tanító kis tanítónő is, akivel szimpatizáltuk egymást, de ez a kapcsolatom sem volt tartós. Aztán volt egy olyan esetem, hogy elmentem Kisgörgénybe Bereczki Zoltán barátomhoz. Ott volt náluk a felesége testvére. Szép nő volt, én nagyon belehulltam. Még egy verset is fogalmaztam szerelmemet megörökítendő. Itt leírom: /Aranyló napsugár, júniusi nyár,/ visszatérsz-e még fényedet ontva,/ csillogón, ragyogva? / Lesz-e még örömöm, oly csodás gyönyöröm,/ amilyen Kisgörgényben bomlott ki bennem?/ Elrepül a nyár,/ nem tér vissza már, ami elmúlt./ Az idő visz, ragad, s csak emléke marad./ Hát így mentek a dolgok az udvarlás területén. Tartósabb, komolyabb kapcsolatom egy elvált nővel volt. Idősebb volt nálam három évvel, volt egy kislánykája a házasságából. Hát ez nagy ügy volt. Az eszemmel nagyon jól tudtam, hogy az említett két dolog zavaró lehet a házasságban. Amikor egyedül voltam ezt pontosan láttam és megfelelőképen értékeltem, de minden józan eszem elvesztettem, ha együtt voltunk. Végül az Úr Isten avatkozott bele ebbe a dologba is, mint már annyiszor, javamra. Előmbe rendelte Kiss Amáliát, aki aztán 45 éven át szerető, hűséges társam, nagyszerű feleségem volt. Amikor őt megismertem már határozottan oda tudtam lépni a szép asszony elé és elmondtam: eddig volt, nincs tovább. Voltak könnyek, sóhajtozások, én sem úsztam meg pityergés nélkül, de ezt az ügyet is lezártam. Tiszta lappal léphettem Amálkám elé. Ez valamikor 63-64 telén történt. Májusban jegyesek, július 11-től házastársak lettünk.

Még néhány bözödi történet

Étkezni mindenkinek kell. Hogyan oldottam meg? Élt a faluban egy Senye Boriska nevű néni. Nála fogadtam kosztot. Reggel, délben, este lakásukra mentem. A távolság a papi laktól lehetett közel egy kilométer. Ahogy most elgondolom, nem volt ez egy könnyű dolog, naponta háromszor elmenni ilyen távolságba. Nem is tudom, hogy maradt egyébre időm? De akkor, mintha hosszabbak lettek volna a napok. Mindenképpen, az akkori napjaimba több minden belefért. Így aztán, ilyenképpen megvolt a rendszeres étkezésem.

Sohasem hagyott hidegen, de abban az időben még jobban érdekelt a mi drága anyanyelvünk. Kérdésem volt, hogy mi a helyzet a családnevek végén jelentkező i, vagy y betűkkel? Annál is inkább érdekelt ez a kérdés, mert elég sokszor írták a nevemet y–nal. (Én magam sohasem használtam.) Így aztán egy alkalommal az Élet és Tudomány című lap kérdezz-felelek rovatában a következő kérdést tettem fel: „Miért írunk számos i hangra végződő magyar családnevet y–nal? Grétsi László nevű nyelvész válaszolta meg kérdésem. A lényeg az, hogy ennek a gyakorlatnak nincs semmi történelmi alapja. Egyszerű elkezdés. Nem fejez ki semmi előkelőséget. Nem az a lényeg, hogy milyen nevet örököltünk, hanem az, hogy milyen tartalommal töltjük meg nevünket. Egyetértettem ezzel teljességgel akkor, és egyet értek ma is.

Egyik télen egy kritikus utazásnak voltam a részese. Bözödről utaztunk autóbusszal Székelyudvarhelyre. Amikor mentünk Gagy felé, nemcsak megcsúszott az autóbusz, de a hátsó fele bement egészen a nagy szakadék fölé. Olyan helyen állottam, hogy gyorsan feltéptem az ajtót. Szerencsére az ajtó még az út fölött volt. Kiugráltunk, s így megmenekült mindenki. A tehertől mentesülve az autóbusz nem csúszott le egészen. A derekával rátámaszkodott az út szélére, s így nem hullott a mélybe. Most lehet, hogy ez egy egyszerű történetnek hangzik, de ott és akkor meleg helyzetet éltünk át. Az élményt megírták az újságok is: „Síkos úton” címmel.

Még egy barátokkal kapcsolatos történetet örökítek meg. Már említettem, hogy néhányan a barátok közül ellátogattunk egymáshoz. Történt, hogy Bereczki Zoltán és Pap Sándor egy napon eljöttek hozzám Bözödre. Tudtuk, hogy a helyben lakó hol tartja kulcsát. Tehát gazda nélkül is be tudtunk menni egymás lakásába. Pontosan így történt. Én egész délután távol voltam, valahol elbeszélgettem az időt. Két barátom bementek a parókiára és az idő agyonütésére előszedték a nőktől kapott leveleimet. Azokat olvasgatták, csemegézték. A leveleket kijavítgatták helyesírási szempontból, s hogy egész jó munkát végezzenek érdemjegyeket adtak a levelekre, megfelelő magyarázat kíséretében. Én elég későn, már sötétedés után érkeztem haza. Mivel a leveleimmel való bíbelődésük nem töltötte ki az egész távollétem idejét, azt találták ki, hogy megrendezték kirablásomat. Az egyházi szekrényt, amelyben a kegyszerek és értékez terítők álltak teljesen kiürítették. Úgy intézték a dolgot, mintha tolvajok tevékenykedtek volna ott. A lakás hátsó ablakát kinyitották. A szekrénytől az ablakig vezető úton eldobáltak egy-egy terítőt. Ügyesen megrendezték a rablás tényét. Amikor észrevették, hogy jövök haza, elhúzódtak a lakás hátsó részébe, lehúzódtak a fal mellé. Haza érkezve azonnal láttam és komolyan is vettem, hogy kiraboltak. Felragadtam a házban tartott fejszémet és el kezdtem száguldozni a sötét lakásban. Amikor a sötétség ellenére is megláttam, hogy két alak lapul a fal mellett, biztosra vettem, hogy ők az elkövetők. Rontottam nekik felhúzott fejszével. Ők is látták, hogy ennek fele sem tréfa, nem vették félvállról a dolgot. El kezdtek kiabálni, szólítgattak a nevemen, mondták, hogy kik ők. Bizony megijedtek rendesen, hogy valami visszavonhatatlan dolgot csinálok. Nem történt semmi. Mindent visszaraktunk a helyére és megünnepeltük a találkozást. Még számos történetem volna Kissolymoshoz és Kisgörgényhez kapcsolódóan, de itt befejezem bözödi történetem.

Három esztendőt töltöttem Bözödön. 1963 őszén Székelymuzsnába kerültem. Úgy történt, hogy Dr. Dávid Lászlót, muzsnai elődömet megválasztották Segesvárra. Megürül Muzsna, engem pedig Dávid László édesapja, aki ekkor épen püspök-helyettes volt és igen szeretett, a fia helyébe helyeztetett. Már a teológiáról való kikerülésem alkalmával megígérte: „Aztán gondom lesz rád.” Elérkezett az alkalom, ígéretét beváltotta, muzsnai lelkész lettem.