Újból átélt múltam (11) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor

Apró emlékek a teológus évekből

Légációk: Már első év karácsonyán légációba mehettünk. A helyeket, ahová küldtek mi választottuk el. Úgy ment a választás, hogy ki voltak írva a helyek, ahol légátust fogadott a gyülekezet. Általában azt is tudtuk, hogy az illető helyen mennyi légátumot adnak. Legelőbb a senior választott, természetesen a legjobban fizető helyet. Utána jöttek a felsőbb évfolyamok, az évfolyamokon belül is beosztva a sorrend tanulmányi eredmény szerint. Az egész művelet a díszteremben történt, mindenki jelenlétében. Nekünk alsóbb évfolyamosoknak kiadtak néhány prédikációt az ünnepre. Azt meg kellett szó szerint tanulni. Azt fel is kellett mondjuk a homiletka tanárnak. Így mehettünk ki az elválasztott helyre.

Első legációs helyem 1956 karácsonyán Vajdakamarás volt. Ez egy különösen sáros mezőségi falu. Nem volt hó, még fagy sem azon a karácsonyon. Akkora sárban úsztattunk, hogy a cipőnk megmerült, mindig kellett mossuk. Én azt mondtam a harangozónak, hogy aztán figyelje meg a prédikációt, s ahol hibát vesz észre majd mondja meg nekem. A harangozó figyelt is, de hát mit értett ő ahhoz, hogy jól, vagy rosszul mondom a beszédeket. Azt a hibát találta, hogy a Miatyánkot igen „megszaggattam”(Próbáltam nem elhadarni.)

A második légációm húsvétkor Sóváradon volt. Minden ment annak rendje, módja szerint. A légáció utáni vasárnap az érdekesebb. Ekkor már hazamentem Küsmödre. A küsmödi lelkipásztor megkért, hogy ezen a vasárnap én prédikáljak az otthoni templomban. Édesapám mind azt kérdezgette: Vajon el merjünk-e menni a templomba? Ha rajta állott volna, valószínű nem megy el. Édesanyám azonban kiadta a parancsot: Mindenki megy a templomba! Rendesen elvégeztem az istentiszteletet.

Harmadik legációm Kóbor volt. Itt a legátumot össze kellett gyűjtsük. Ennek érdekében végig kellett járni a falut. Nem volt éppen könnyű feladat, mert volt olyan eset is, hogy a faluból jövet mindjárt a szószékre kellett lépni. Ennél érdekesebb a következő szokás: Amikor bementünk egy házba a gazda ünnep köszöntővel fogadott. Felszólított: Igyunk az ünnep tiszteletére! Ilyenkor az ember szétnézett, de hát mit és mivel igyunk? Az asztalon ott volt egy fél literes üvegben a pálinka, semmi pohár mellette. A gazda vette az üveget és jót húzott belőle, s adta a vendégnek, hogy az is igyon. ezt tették mindenhol. Se az üvegből való ivás, se maga az italfogyasztás nem esett jól. Nagy tiltakozások, magyarázkodások közepette visszautasítottam mindenhol ezt a szívességet.

Még voltam Uzonban, Agyagfalván légációba, aztán átszervezték a régi hagyományt. Mindig ugyanoda kellett menni. Így többször voltam Székelykeresztúron, Székelyudvarhelyen. Nem tudom már, hogy miképpen történhetett meg, harmadév pünkösdjén Nagyváradra mentem. A Kőrös-parti gyülekezet fogadott, de végig prédikáltam az összes váradi gyülekezetet. Arday Aladár volt a püspök, Buthi Sándor a püspök helyettes. A Kőrös-parti gyülekezet első lelkésze Arday Aladár volt. Sok-sok élményem van e légációval kapcsolatosan, de csak egyet írok le. Egy ebédre a főgondnok és én hivatalosak voltunk a püspök asztalához. Különben a főgondnokéknál laktam. Nagyon rendes, egyszerű család volt. Hát oda kellett ülni a püspöki asztalhoz. Akkora volt ez az ovális asztal, hogy húszan komótosan elfértünk volna körülötte. Csak négyen voltunk. A püspök, püspökné, főgondnok és én. A tányérok mellé ki volt rakva 4-5 villa, ugyanennyi kés. Én ezekkel jól boldogultam, mert figyeltem, hogy ki mit vesz a kezébe s én is úgy csináltam. A különböző fogásokat egy lány hordta be. szokás szerint a bal oldalunkra állt a nagy tállal, mi onnan vettük le, amit akartunk. Egy alkalommal nálam elvétette ezt a rendet, jobbomra állott. Ezért jól lekapták, rendre utasították. Én nagyon elkeseredett voltam e miatt, hiszen nekem teljesen mindegy lett volna, ha a fejem tetején keresztül tartja is a tálat. Az egész ebéd nem esett jól a nagy etikett miatt. Többször elgondoltam utána, hogy ennél a sok fogásnál, amit ott végig kínoztunk mennyivel jobban esett volna édesanyámnak egy tányér fuszulykalevese vöröshagymával.

Munkálkodásaim pénzszerzés végett

Ebben az időben gyengén ment szüleimnek. Nem tudtak ellátni pénzzel. Mégiscsak kellett néhány lej erre, arra. Hála Istennek akadt megoldás nem is egy, több is. Ősszel, amikor felmentünk Kolozsvárra elkezdődött a szüret. Volt egy zsidó borkereskedő, aki úgy oldotta meg a kérdést, hogy összevásárolt egy csomó szőlőt, kipréselte, hordókba öntötte, kiforrott és rengeteg bora lett. Minket, akik munkára jelentkeztünk nála a préselésnél használt fel. Minden délután mehettünk, este fizetett, 5 lej volt a bérünk. Nem volt ez olyan nagy összeg, de jól fogott. Ha dolgoztunk mindig kifizetett. Még egy jó dolog volt a szőlőpréselésnél. A néhány nappal előbb kipréselt must már forrni kezdett, mi annyit ihatunk belőle amennyit akartunk. Tulajdonképpen egész munkaidőnk alatt zsibbadtak voltunk. A tulajdonos sohasem szólított meg ezért. Valószínű úgy gondolta, megtérül az a kevés ital oly képen, hogy zsibbadtan még erősebbek voltunk, még szorgalmasabban dolgoztunk, nagyobb volt teljesítményünk.

A másik munkahelyem Juhász professzornál volt. Békástanya nevű határrészen volt egy kis kertje. Zöldséget, gyümölcsöt termelt. Itt dolgoztam néhány alkalommal. Végeztem itt mindenféle munkát. A hozzáértéssel nem volt baj, tisztességgel jutalmazott. Talán még többet ért az, hogy egy-egy ilyen alkalommal Juhász professzor nemcsak a fekete kalapját, kabátját és nadrágját vetette le, s öltözött rövidnadrágba, hanem levetette azt a méltóságot is, amelyet előadásain viselt. Egyszerű, hétköznapi ember lett. Beszélt sportolásáról, szólott családjáról. Ugyanezekről a kérdésekről megkérdezett engem is. Beszélhetem vele, mint ember az emberrel. Sokat értek ezek a beszélgetések.

Harmadéves koromban volt egy több hónapos munkahelyem. Itt rendesen felvettek az építkezéshez munkásnak. Gönczi József nevű kedves barátommal jártunk minden délután erre a munkahelyre. A feladatunk az volt, hogy az ácsok után a fadarabokat, fűrészport le kellett takarítanunk a betonról. Főleg az oszlopok összetoldásánál kellett pontosan kitakarítani, kimosni a helyet, hogy aztán a következő betonöntéssel összekössön. Egy nagyon rendes magyar munkavezető irányított és vette számba a munkánk. A fizetés nem volt túl nagy, de annyi volt, hogy a legszükségesebbekre futotta. Nem emlékszem, hogy e munka miatt valami visszaesés következett volna be tanulmányi eredményeinkben. Mindketten az elsők között voltunk. Amikor elkövetkezett az erős tél félbe hagytuk ezt a munkát és csak a tanulásra összpontosítottunk.

Ica néném

Már írtam róla, hogy kisgyermek koromban amolyan dadám volt. Azt hiszem 11 évvel volt idősebb nálam. Neki végig Lacika voltam. Igazi rokonként kezelt. Végrendeletileg jelentős pénzt örököltem tőle.

Kolozsvári éveim alatt a vasútállomások és az ide tartozó emberek és anyagi javak főkönyvelője volt. Magasan képzett, rendkívül komoly nő volt. Olyan pontos volt mindenről a tudása, olyan tiszta a gondolatmenete, érvelése, hogy vele vitatkozni nem lehetett. Vele az ember csak annyit érzett, minden úgy van, ahogy ő mondja. Szabad idejében keresztrejtvények megfejtésével foglalkozott. Román és magyar nyelvű keresztrejtvényeket percek alatt megoldott. Lelkipásztor koromban férjével együtt gyakran meglátogattak Székelymuzsnán és Nagybaconban is.

Férje Temesváron született román ember volt. Nem gyűlölte a magyarokat. Abban az időben operaénekes volt a kolozsvári román operában. Ő volt a kolozsvári összes művészeti intézményeknek a szindikátus elnöke. Ezt csak azért említem meg, mert ebből nekem is jelentős hasznom származott. Ha volt valahol operában, színházban, koncerten egy új előadás neki hivatalból járt a jegy. Nem mindig ment el ezekre az előadásokra. Ilyenkor én voltam Ica néném kísérője. Ilyen formán sok szép darabot láttam magyar és román részről egyaránt. Először az operák idegenek voltak, szinte nem is érdekeltek. Később olyan jól belejöttem, hogy már ismertem a gyönyörű dallamokat, dúdoltam az áriákat. Tehát hasznomra volt „Gyuri bátyám” (így hívtuk) és Ica néném egyaránt. Ica néném részéről úgy jött a haszon, hogy sok vasárnap náluk ebédeltem. Jól főzött, sok finom ételt ettem házuknál. Szombatonként, amikor csak tehettem elmentem hozzuk és takarítottam. Elég takarító-mániások voltak. Mindig ki kellett hordani a szőnyegeket, kiporolni, kiszellőztetni mindent. De jó volt, mert egy-egy ilyen alkalommal néném jól fizetett, 25 lejt adott, s ez már jelentős összeg volt egy diáknak akkoriban.

Van egy kedves emlékem velük kapcsolatosan. Székelymuzsnán történt, de itt már leírom. Eljöttek hozzánk. Szép nyári idő volt. Elhatároztuk, hogy elmegyünk kirándulni. Valóban elmentünk egy, a falutól jó távol eső dombra. Gyuri bátyámnak volt egy táskarádiója. Azt járatta menet közben és a ritmusos zenére tánclépéseket lejtett. Mindnyájunknak jó volt a kedve. Ez nem tartott sokáig. Az idő megváltozott. Viharfelhők jöttek elő. Ránk zúdult hatalmas, félelmetes dörgések közepette a nagy eső. Nem volt semmi, amivel védekezhettünk volna. Bőrig áztunk. Ez igen kellemetlen volt, különösen olyanoknak, akik az ilyesmivel nem voltam megszokva. Én az az igazság, hogy nem estem kétségbe. Mindenesetre a nagy lejtőn a felázott úton haza kellett menni. Gyuri bátyám nagy testű ember volt. Elcsúszott, leesett az úton fenékre, s mint amikor téli időben nyomatják el a havat hóekével, úgy tolta maga előtt a két lába között a sarat. Nénémnek volt egy szép szandál-cipője, az kifordult a lábából a talpa alól fel a lába oldalára. Hát így eregéltünk hazafelé. Sem hangulatunk, sem járásunk nem hasonlított ahhoz, mint ahogy kifelé mentünk. Én bizony, mert szokva voltam az ilyen helyzetekkel és elég fiatal és erős is voltam, inkább kacagtam az egész kálváriánkat. Amikor végre haza érhettünk, megfázás ellen beadtam nekik két-két pohár pálinkát. Ruhát váltottunk. Ekkor vettek elő kacagásom miatt. Bizony megdorgáltak. Ecsetelték, hogy ők már öregedő emberek. Nekik nagydolog az, ha rendesen tudnak enni, kimenni szükségleteikre és hasonlók. Szóval ők egyáltalán nem vették olyan könnyedén a kirándulást és a vele kapcsolatos próbatételt, mint én.

Néhány humor a teológus évekből

Közszájon forgott a történet, hogy egyik hallgató bement vizsgázni valamilyen tárgyból. Amikor kijött azt kérdezték tőle a kint várakozók: no, átestél? A válasz ez volt: nem innen estem.

Azt is emlegették a régi időből, hogy egy gyengécske hallgatónak „hajlítani” (ez ragozást jelent) a jössuth nevű héber igét. Nem nagyon ment a hajlítás. Odáig jutott, hogy jössuth, tössuth, aztán rávágta: Kossuth. Kecskeméti nevű híres professzor nagy Kossuth párti volt. Így szólott: Kossuth, éljen! Jeles.

Egyszer elindult az utcán három teológus. Ez volt a családnevük: Kiss, Nagy, Nagyobb. Amikor bemutatkoztak valakinek, mindig ebben a sorrendben tették. Aztán jött a meglepődött megjegyzés: na ne hülyéskedjenek!

A mi időnkben volt egy Horvát Jenő nevű professzor. Ő tanította a gyakorlati teológiát. Valamiért a kurzusába (leckék gépelt jegyzéke) minden anyagrész elé úgynevezett „fejlécet” írt. Ez néhány soros versike volt, melyet szó szerint kellett tudni. Ha valaki ezt a legelején nem tudta nem is vizsgázhatott tovább. A tanár a vizsgáit énekkel és imádsággal vezette be. Van egy olyan református ének, melynek egyik szakasza így kezdődik: „Jövök semmit sem hozva, keresztedbe fogózva…”. Ezt az éneket diktálta be vizsga előtt eléneklésre. A hallgatók összenéztek és így formálták át a szöveget: „Jövök semmit sem hozva, fejlécedbe fogózva…”. A tanár nem haragudott, hanem annyira magába szállott, hogy ezután már nem volt olyan fontos a fejléc.

Három történet

Nagy Regina.

Teológus éveinkben volt olyan, hogy a Kolozsvár melletti repülőtérről sétarepülésre lehetett felszállni. Egyszer én is részt vettem egy ilyenen. Névsor szerint szólítottak és engedtek fel a repülőgépre. Megmagyarázták, hogy be kell kötnünk magunk, s ha rosszul lennénk, az előttünk levő ülés támláján ott van egy zacskó, abba könnyítsünk magunkon. Kb. úgy 20, 25 percet repültünk köröztünk a város felett. A hátam mögött Nagy Regina néni ült. Ő nem nagyon nézhette a várost, mert az egész út alatt rosszul volt. A leszállásnál tele zacskót emelt.

Macskás néni.

Egy néniről és macskáiról szeretném elmesélni történetem. No nem azért, hogy ez egy nagyon fontos dolog. Másik két ok miatt.

Kolozsvári éveim komolyságban, sok gyötrődésben és mondhatnám, nagy szegénységben teltek el. Nem részletezem ezeket, talán írásomból néhol előcsillantak a tények. Itt, ott azért megjelent a jókedv és az ahhoz kapcsolódó csínytevés is. A másik oka a történet leírásának az, hogy amikor ezt unokáimnak elmeséltem nagyon tetszett. Hadd találkozzanak vele leírva is. Majd amikor olvassák, jusson eszükbe az egykor kacagva mesélő „tata”.

A teológusévek alatt sok dolgozatot kellett írni. Gépelt formában adhattuk be értékelésre. Ekkor még ritka volt az írógép. Volt a városnak egy-egy pontján néhány hivatásos gépírónő. Megfelelő összegért ezek a nők gépelték le dolgozatainkat. Én egy Kolozsvár fölött, Felek felé lakó nőhöz jártam dolgozatot gépeltetni. Nem modern, de szép, napnak álló magánlakása volt. A nő olyan 60-70 év közötti lehetett. Szép lakásában rengeteg macskát tartott. Azok csak amúgy járkáltak ki és be. Felugrottak a kilincsre, így kinyitották az ajtókat, birtokolták az egész lakást. A nő lakószobája felé egy hosszú tornácon kellett végig menni. Ez a rész különösen napnak álló volt. Ide feküdtek ki a cicusok napozni. A tornác teteje olyan embermagasság lehetett a földtől. Szóval, amikor ment az ember a nénihez először a macskák fogadták. Ez a fogadtatás csak egy kis része volt a további kellemetlenségnek. Bent a házban olyan erős, orrfacsaró volt a macskahúgy szaga, hogy azt szavakkal leírni nem lehet. A néni jól érezte magát ebben a környezetben, de mi, akik gépeltetni jártunk hozzá, annál rosszabbul.

Történt egyszer, hogy az asztalra ki volt terítve a sok papírom: kéziratok, már legépelt oldalak. A néni egyik macskája ott kuporgott a papírhegy tetején. Egyszer csak mintha ez lenne a legtermészetesebb rávizelt az egész irományra. Végig folyt mindenen a sárga húgy. Elmondhatom nem örültem az eseménynek. A néni kiment a konyhába, hogy ott valamit elintézzen. Én a macskával farkas szemet néztem. Lassan vittem felé a kezem, s amikor már jó közel voltam hozzá az orrát úgy megpattintottam, ahogy csak tudtam. Volt prüszkölés, morgás, futás. A néni mind kérdezgette: vajon mi lelhette drága macskáját? Én nem dicsekedtem el tettemmel.

Hoinerescu Tepes.

Ezeknél egy sokkal komolyabb történetet írok le a következőkben. A teológián minden reggel istentisztelet (précesz) volt. Ezt általában mi a hallgatók tartottuk. Azért olyan is megtörtént, hogy valamelyik tanár précelt. Valamiért éppen Juhász professzor került sorra. Szolgálata idején érkezett meg a hírhedt állami inspektor, valamit akart közölni a tanári karnak. A hatóság embereitől mindenki tartott, de ilyen tekintetben különösen elől járt a püspök, aki éppen jelen volt az említett préceszen. Amikor Hoinerescu megérkezett, ő a díszteremnek a hátuljából elé szólott a szolgáló professzornak, hogy fejezze be! Juhász a mondat közepén áment mondott. Bediktálta az éneket. Énekeljük a 233. ének második versét. Ennek szövege ez: Ítélő bíró a mi Istenünk. Végig énekeltük, talán még erőteljesebben, mint máskor. Tovább ment mindenki a maga dolgára. Ügyes lázadásnak ítéltük meg az esetet.

Udvarlások Kolozsváron

Fiatalok voltunk. Amikor időnk úgy engedte elmentünk táncolni, szórakozni. Két olyan klub volt, ahová néha eljártunk: a fások és a bőrösök. Azt hiszem az egyik valami bútorgyárhoz, a másik a Herbák János bőrgyárhoz tartozott. Nem járt e helyekre egy elit társaság, de megtette a szórakozás kedvéért. Mi általában eltitkoltuk teológus voltukat. Néhány perc után mégis rájöttek partnereink. Ezért azonban nem lettek finomabbak, nem tüntettek ki különösebb tisztelettel. Szabad szájú, valószínűleg hasonló viselkedésű hölgyek voltak. A táncnál tovább az a baráti kör, akikkel én jártam e helyekre nem jutottunk. A tánchoz jól megfeleltek ezek a nők is. Halvány emlék az egész.

Van egy sokkal emlékezetesebb esetem egy szép és kedves kolozsvári lánykával. Tisztviselő volt valahol. Néhány fiúnak a baráti körömből nagyon tetszett. Próbáltak udvarolni neki, valósággal körül rajongták. Néhányszor én is ott voltam ebben a 4, 5 személyt számláló társaságban. Én mindig hátul maradtam, a többiek szórakoztatták. Egyszer kerek perec megmondta, hogy engem választ, a többiek mehetnek. Valamiért nagyon megszeretett. Nem csak a puszta szórakozásra gondolt. Velem képzelte el jövőjét. Ezt ki is fejezte. Nekem ekkor még nem volt ilyen komoly szándékom. Nagyon sajnáltam, de könnyek és nagy szomorúság közepette leépítettem kapcsolatunkat. Azután nem hallottam semmit róla. Bizonyára talált magához illő társat. Nagyon örülnék, ha így történt volna. Megérdemelte, nagyon jó feleség válhatott belőle.

A teológus élet vége

Lassan a végéhez közeledett, aztán véget is ért a teológus élet. Elérkezett a kibocsátásunk alkalma. Ez olyasmi, mint más intézetekben a kicsengetés, de a teológián sajátos módon történt. Ünnepi istentisztelet keretében kiállították a végzősöket a gyülekezet elé. Ott az ünnepeltek közül egyik beszédet tartott. Nagy kézfogások és jó kívánságok következtek. Ezzel aztán véget ért a kibocsátás. Utána természetesen következett az első lelkészképesítő vizsga, majd egy év múlva lehetett jelentkezni a nagypapira. Ha minden sikerült, egy ünnepi istentisztelet keretében, melyet akkor a Farkas utcai Mátyás templomban tartottak, megtörtént a felszentelés. Ezeknek a végigcsinálása után lett az egykori teológiai hallgató rendes lelkésszé.

Tehát elkövetkezett az ünnepi kibocsátás. Ekkor Juhász professzor volt a rektor. Engem jelölt ki az ünnepi beszéd megtartására. Nem mondhatom, hogy lelkesedtem a kitüntetés felett. Tettem is róla, hogy nyugodtan, különösebb feladat nélkül vehessek részt a szép ünnepélyen. Pap Sándor barátom már akkor bontogatta szónoki szárnyait. Adottsága is volt, de gyakorolta is magát a beszédben. Ravasz és más nagy igehirdetők prédikációit tanulmányozta. Szóval tudott beszélni, szeretett szerepelni. Én gondoltam egy nagyot, és saját hatalmúlag Sándor barátomra ruháztam az ünnepi beszéd megtartását. Ezzel, mint aki jól végezte a dolgát elmentem néhány barátom társaságában a városba. Szerényen ünnepeltünk valamelyik vendéglőben. Ez abból állott, hogy megittunk néhány üveg sört. Kellemes beszélgetésben eltelt az idő közel éjfélig. Ekkor mentünk haza a teológiára. Nem voltam ittas, de azért egy kicsit éreztem a délutáni, esti kiruccanást. Hazaérkezésünkkor várt Juhász és nagyon határozottan kijelentette, hogy ő rám osztotta a szereplést, engem illet meg, nekem kell elvégeznem. Valamelyes szerény tiltakozást elhebegtem, de hát mese nem volt, másnap délelőtt a tanári kar, a püspök és környezete, a teológiai hallgatók összessége és az ünnepi gyülekezet előtt nekem kellett szólanom.

Egyből, rohamosan józanodni kezdtem. Le a teológia udvarára és sétáltam körbe-körbe, hogy szellőztessem a fejem. Így ment ez vagy két órát. Rendbe jöttem teljesen. Megírtam a beszédet, megtanultam és másnap, mintha mi sem történt volna beszéltem a végzősök nevében.

Lelkipásztori szolgálatom alatt még sokszor kerültem szoros helyzetbe, amikor nem volt fizikai idő egy-egy szolgálathoz az előkészületre, esetleg be kellett ugrani valamilyen szereplésre. Mindig ehhez a kibocsátási beszédhez tértem vissza gondolatban. Akkor is meg tudtam csinálni, most is meg tudom. Hála Istennek így is volt eddig még minden alkalommal. Nem volt leégésem, a tisztesség határain belül szerepeltem mindég.

Juhász látott bennem valamit

Elkövetkezett az első lelkészképesítő vizsgák ideje. Jól vizsgáztam mindenből, általános jeles lett a végeredményem. Juhász rektor úr tudomásomra hozta: szeretné, hogy magiszterizzek. A magiszteri tanfolyam a teológia elvégzése után még három év. Ez idő alatt szóbeli és írásbeli vizsgákat kell letenni. Ha minden sikerült a végzett magántanári címet kap. Ha végzettsége szerinti szakon netán megüresedik a tanári állás, behívhatják az intézetbe tanárnak. Ennek azonban elég kevés az esélye, mert szinte minden évfolyamról vannak magiszteri végzettségűek. Tehát minden szakterületen vannak magántanárok. A bejutás nincs sorszámhoz, sem időhöz kötve, inkább az összeköttetés, valamilyen külső segítség a döntő. Lehetséges azonban a magiszteri tanfolyam elvégzése után a doktori tudományos fokozat megszerzése. Végül ez is csak egy cím, ha gyülekezeti lelkipásztor marad a végzett. Tehát erre a magiszteri tanfolyamra javasolt Juhász egyetemes egyház-történelemből. A magiszterség egy komoly felvételivel kezdődik, ahol a szaktantárgyakon kívül vizsgázni kell egy modern nyelvből. Én a középiskolában és a teológián is végig az orosz nyelvet tanultam. Ez nem volt jó a felvételihez, angol, vagy német nyelv kellett. Juhász rábírt, hogy mégis próbáljam meg. Ígérte, hogy András nevű fia segítségemre lesz a német nyelv tanulásánál. Ráálltam javaslatára, mert érdekelt a tovább tanulás lehetősége, s az is, hogy ebben az időben a magiszterség össze volt kapcsolva a szeniori (nevelői) állással. Benn élt a szenior a teológián, rendelkezésre állott a nagy könyvtár, kéznél volt a szakos tanár az irányításra. Jónak tűnt minden. Megígértem Juhásznak, hogy felvételi előtt már egy hónappal vissza jövök Kolozsvárra és komolyan tanulok.

Nem sok időt töltöttem otthon, de arra elég volt, hogy egy szép kirándulást tegyünk, négyen a végzettek: Pap Sándor, Bereczki Zoltán, Damó Hümér és Bereczki László, valamint egy szárazajtai fiatalember Nagy Géza. Kerékpáron megtettünk 960 km.t. Végig jártuk a kis –és Nagy Küküllő völgyét, a gyergyói medencét, voltunk a Gyilkos tónál, a Békás szorosban stb. Sok szép helyre eljutottunk. Kedves kirándulás volt, tele élményekkel.

Következett újból Kolozsvár. Tanultam, keményen kezelt fiatal tanárom. Bár a nyelvek sohasem voltak erős oldalam a szükséges anyagot megtanultam, a vizsgám nem csak kegyelemből, de tisztes eredménnyel sikerült. Magiszterjelölt lettem és az intézet szeniora. Következett a teológiai felvételi az első évre. Már én voltam a felügyelő. Nem voltam túl szigorú, inkább arra törekedtem, hogy minél több jelöltnek sikerüljön a felvételije. Ekkor már eléggé megcsappant a jelentkezők száma, éppen csak szűkösen beteltek a helyek.

Közben hozzáfogtam egy szakdolgozat megírásához. Az afrikai keresztyénség volt a címe. Sok anyagot összegyűjtöttem, dolgoztam a témán. Mint szenior is tettem a kötelességem. Ez az időszak kb. két hónapot tartott. Közben a volt évfolyamtársakat kihelyezték. Akkor mindenkinek jutott bőven hely. Egyenesbe voltam, megelégedetten, nyugodtan néztem jövőm elé.

Történet Bende Bélával, - sorsfordulat

Bende Béla az unitárius karon volt az általános vallástörténet tanára. Ez egy olyan tantárgy, amely szinte materialista szemlélet szerint mutatja be a vallások eredetét. Amúgy is túlzásokba bocsátkozó tanár volt a nevezett. Egyik óráján az unitárius hiszekegyről beszélt. Az unitáriusoknál a hiszekegynek a Jézus Krisztusról szóló része nagyon különbözik a többi keresztyén egyház ismert formulájától. Így szól az említett cikkely: „Hiszek Jézus Krisztusban, Isten legjobb fiában, a mi nagy tanítómesterünkben”. Ezt a tanár úgy magyarázta, hogy abban a korban, amikor Jézus élt valóban ő volt Isten legjobb fia. De születhetik Jézusnál egy még jobb tanító mester. Akkor Jézust ejtik. Az új felfedezett lesz hitünk irányítója. Ezt és ehhez hasonlókat mondott óráin. Ekkor ő az unitárius kar dékánja volt. Nagy befolyással bírt az egész intézetre.

Történt, hogy egy este éppen nálunk volt a református teológián. A vacsoránk körül felügyelősködött. Az étkezés úgy történt, hogy az ebédlő előtti helységben összegyűltünk. Amikor kész volt minden kinyitották az ajtókat, elfoglaltuk helyeinket, elfogyasztottuk az eledelt és mentünk dolgunkra. Az említett esetben késett a vacsora. Jól eltelt már a rendes idő, s mi ott várakoztunk az előtérben. Ilyenkor szinte törvényszerű, hogy zaj van a várakozók körében. Hangoskodásunkra kilépett az ebédlő ajtaján Bende Béla. Azt kérdezte: maguk miért vannak itt, hiszen még nem csengettek? Én hátrább állottam, de a tanár úr kérdésére elébe léptem és azt mondtam: itt lehetünk, hiszen aki akár a felső emeletről, akár a városból jön az órája után tájékozódik, s a vacsora ideje már eltelt 20 perccel. Ezt hallva szó nélkül bement, becsapta az ajtót. Aztán nem sok idő múlva elkészült minden, mi bementünk és megvacsoráztunk. Amikor hagytuk el az ebédlőt egy lépcsőn kellett felmenni. Itt mellém szegődött a tanár úr és a következőket mondta: Laci, maga megszégyenített engem a diákok előtt, de tudja meg, ha a ló s a szamár összerúg, a szamár húzza a kurtábbat. Nem szóltam semmit, örültem, hogy ezzel valószínűleg lejárt minden. Nem így történt. Rá kb. két hétre megszüntették határozatilag a széniori állást. Én megkaptam nemsokára a kinevezésem Bözödre. Megsúgás szerint az egész a Bende Bélával való afférom miatt történt. Érdekes, úgy hallottam, következő évben már újból kellett az állás, Csép Sándor, későbbi televíziós töltötte be.

Elég rosszul érintett az ügy. Évfolyamtársaim már régebb kinevezést nyertek. Nekem Bözöd, egy elég gyenge gyülekezet maradt. Nem volt mit tenni, ha nem akartam ismét a kilépés kérdésével foglalkozni, mennem kellett. Ezzel válságba került a magiszteri tanulmányom. Bözödről Kolozsvárra feljárni, ott több időt eltölteni tanulmányozással, vizsgázásokkal szinte lehetetlenség volt. Amúgy is egy nagy kiábrándultság vett erőt újból rajtam. Tehát nem jártam fel rendesen Kolozsvárra. Vizsgáznom kellett volna, de nem tanultam, nem készítettem el dolgozataimat. Itt újból megmutatkozott Juhásznak a többször megtapasztalt jóindulata irántam, immár utoljára. Azért, hogy ne exmatrikuláljanak a magiszteri tanfolyamról, beírt a második évre azzal a feltétellel, hogy menet közben leteszem az elmaradt vizsgáimat. Végül ezzel a lehetőséggel sem éltem, félbe maradt egészen magiszterizésem.

Folytatás következik...