Újból átélt múltam (10) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor

Kolozsvári Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet

Teológuséveimben ez volt az intézetnek a hivatalos neve. A teológia küszöbének átlépésével életemnek egy egészen új szakasza kezdődött el. Más világ, mint amiben eddig éltem. Egy kicsit el is túloztam, eszményítettem ezt a világot. mintha nem is emberek világa lenne, hanem Isten tökéletességének megvalósulási színtere. Azt hittem itt minden tökéletes, külső és belső béke, lelki öröm, szeretet, egymás megbecsülése a legfontosabb dolgok. Bizony nem ezt kaptam mindenben. De erről majd később bővebben írok. Egyelőre a teológia történetét szeretném röviden ismertetni.

Az erdélyi lelkészképzéssel kezdem. Az 1622-es esztendeig lépünk vissza. Bethlen Gábor Erdély fejedelme megalapította Gyulafehérváron az Academicum Colegiumot. Ez az intézet alapítása helyén 1658-ig szolgálta a lelkészképzést. Ebben az évben a török-tatárok az intézetet feldúlták, elpusztították. 1662-ben Nagyenyeden kapott helyet a Bethlen Gábor által alapított főiskola. A gyulafehérvári alapvetés szerint szolgálva továbbra is az egyetemes tudást. 1848-ban Nagyenyeden is elpusztult az intézet. Tanárok, diákok a marosvásárhelyi, kolozsvári, udvarhelyi kollégiumokba szóródtak szét. 1865-ben újra Nagyenyedre került a székhely, ahol 1897-ig képeztek ki lelkészeket. Kolozsváron 1872-ben megnyílott a Tudomány Egyetem. Az erdélyi egyház vezetői az egyetem mellett látták a helyét a teológiának is. Szász Domokos püspök és a Kolozsvár-pártiak hosszú harc után győztek és 1894-ben felépítették a mai teológia épületét. Az akkori időben palotának nevezték. Ez az épület szolgálta és szolgálja ma is a lelkészképzést.

A történelmi események változása nyomán többször átszervezték az intézetet. Én az 1948-as átszervezés nyomán alakult, neve szerint Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézetbe kerültem az 1956-57-es iskolai évben első éves teológiai hallgatóként. Ez átszervezésből fontosnak tartom megemlíteni: ekkor az intézet három tagozatból állt.

1 Református tagozat.

2 Evangélikus tagozat.

3 Unitárius tagozat.

A tagozatok saját hitvallásaik szerint működtek. Ebből következett, hogy nem minden előadást hallgattunk együtt. A nyelvek, egyháztörténet és még néhány tárgy tanulása közösen történt. A hallgatók az első- és másodév sikeres elvégzése után kötelesek voltak alapvizsgát tenni. Negyedév elvégzése után első lelkész képesítőt. Utána egy éves gyakorlat következett, mely után második lelkészképesítő vizsgára lehetett jelentkezni. Ezután következett a rendes lelkésszé szentelés. E vizsgákkal kapcsolatosan közszájon forgott egy mondás: Az alapvizsgára tudni kell, első lelkészképesítőre fel kell öltözni, második lelkészképesítő vizsgán pedig meg kell jelenni. Hát ez bizony csak mese. Minden vizsgán komolyan számot kellett adni írásban és szóban felkészültségből.

Az 1948-as átszervezés 1959-ig működött. Ekkor a régi tanári kart szinte teljes egészében kiseperték, nyugdíjba küldték. Egyelőre olyan személyek kerültek a különböző katedrákra, akik a rendszernek tetsző emberek voltak. Ezek a tanárok akkor még nem rendelkeztek doktori fokozattal. Később legtöbben megszerezték. A régi nagy öregek helyét betölteni azonban, legalábbis az én időmben nem tudták. Dr. Maksay Albert emléke iránti kegyeletből leírom tőlünk az akkori teológia negyedik évfolyamától való búcsúvételét. Amolyan kis mozaikja ez az ő csodálatosan szép életének, amelyet ide illesztek rá jellemző adalékként. Amúgy keresztyén úriembernek neveztük. Rá illett. Pl. nem lehetett megelőzni a köszönéssel. Így kezdte: Kedves barátaim! Amikor ide kerültem 1925-ben a teológiára tanárnak, megtörtént, hogy előadásaimra indulva, ahogy kiléptem a tanári szoba ajtaján ilyen hangokat hallottam: Menjünk be, mert jön az úrfi. Mostanában, amikor ugyanúgy előadásra indultam, ilyen hangok érkeztek el fülemhez: Menjünk be, mert jön az öreg! Így fogta föl erőszakos nyugdíjaztatását. Pedig ebben az időben még testileg, szellemileg tökéletes volt.

A jobb tájékozódásért néhány mondatot írnék a lelkészképzés belső munkájáról is. A lelkészképzés a lelkészi tisztre előkészítő teológiai képzést jelentette. Ennek érdekében a következő tárgyakat kellett tanulni:

Bibliai szakcsoport: héber, görög nyelv, ó – és új testamentumi tudományok, izagógika, biblika, exegézis.

Egyháztörténeti szakcsoport: Egyetemes egyháztörténet, Magyar protestáns egyháztörténet.

Rendszeres teológiai szakcsoport: Teológiai enciklopédia és hitvallásismeret.

Általános vallástörténet, Rendszeres teológia, Vallásfilozófia, Dogmatika, Etika.

Gyakorlati teológiai szakcsoport: Liturgika, Homiletika, Katekétika, Poimenika.

Egyházjog, Egyházi közigazgatás, Egyházi ének, Zene, Latin nyelv, Modern nyelv.

Ezeket a tárgyakat a következő tanszemélyzet adta elő: Előadó tanárok, helyettes tanárok, lektorok, tanársegédek. Az intézet feje a rektor volt.

Személyesen átélt teológiai múltam

Teológus időszakom a felvételivel kezdődött. Emlékem szerint valamivel többen, mint ketten jelentkeztünk egy helyre. 90 körüli volt a jelentkező, 34-et vettek fel. Én negyediknek jutottam be a felvételin. A felvételiből annyi maradt meg, hogy a szóbelik a gyönyörű tanári szobában voltak. 2-3 jelöltet hívtak be egyszerre. Magyar nyelvből Vörösmarty Mihályt kérdezte Maksay professzor. Én elmondtam a Szózatot. Áhítattal hallgatta, a legmagasabb érdemjegyet adta a feleletemre.

(...)

1956 a teológián

1956. október 1.-én lettem első éves teológiai hallgató. 19 éves voltam tetterős, lelkesedő ifjú. Október 23-án már részese lehettem a magasztos eseménynek a magyar forradalomnak. A rádió híradásai és néhány vers elolvasása közel hozták hozzánk a Magyarországon zajló eseményeket. Büszkeség és lelkesedés feszítette mellemet. A kezdeti: mi ez? – kérdés után jött a válasz: csodát látok. Abban a világban, amikor embert, eszmét elnyomtak, megtapostak – a csodát jelentette az a 13 nap. Dávid állott ki Góliát ellen. A legkisebb fiú vette fel a harcot a hétfejű sárkánnyal, mint a népmesében. A kisfiú sárkány fejeket vágott le. A sárkány vérzett. Igen ezt jelentette a kommunista államgépezet és a világkommunizmust megjelenítő Szovjetunió elleni harc. Hogyne lelkesedtem volna, hogyne éltem volna át – természetesen másokkal együtt – szívet, lelket melengető büszkeséget. Minket a középiskolában világpolgárrá neveltek. 1956-tal való találkozásom felébresztette, felerősítette bennem szunnyadó nemzettudatomat, a magyarsággal való összetartozásom érzését. Tudom ezt élték át rajtam kívül sokan mások is. Lelepleződött a felébredtekben a hamis propaganda. Kinyílott szemünk egy más világra, lélekben többek lettünk, lázadt igazságérzetünk. Mindezek ellenére nem jutottunk tovább a rádióhallgatásnál, néhány vers elolvasásánál. Majd átéltük a nagy szomorúságot, a leverettetést. Lassan visszatért az élet a maga kerékvágásába. Tanultunk, teltek a hónapok, másfél év. A dolgok 1958 márciusában változtak meg. Ha az előzőkben lelkesedésről, büszkeségről írtam – tovább félelemről és megtorlásról kell szólnom.

Azon a márciusi reggelen a securitate lezárta a teológia épületét. Nem voltak előadások, lakó szobáinkat nem hagyhattuk el. Ha testi szükségletünk elvégzésére akartunk kimenni, csak kísérettel tehettük. Akkor nem tudhattuk meg milyen indokok szerint összeszedtek közel 20 ifjút. Elvitték őket. Pár nap múlva néhányuk haza jöhetett, másokat elítéltek. Aki legkevesebbet kapta, 6 év kegyetlen börtön volt a büntetése. A Duna deltájában végzett rabszolgamunka még az enyhébb büntetésnek számított. Csodálatos ifjak pusztultak el a börtön évek alatt. Nem jöhettek haza szüleikhez, nem folytathatták teológiai tanulmányaikat. Akik elvégezhették, viselték a kapott testi, lelki sebeket. Könyvek, újságcikkek, televíziós adások idézik fel kálváriájukat.

Felvetődik a kérdés, volt-e értelme az 1956-tal kapcsolatos sok-sok szenvedésnek, veszteségnek? Van-e valami hozadéka a ma számára ezeknek a véres eseményeknek? Határozott igennel kell válaszolnunk. 1956 komoly kísérlet volt a világkommunizmus megdöntésére. Akkor nem sikerült. De megroppant a hatalmas építmény, megindult a bomlási folyamat, amely aztán évtizedek múlva kiteljesedett. Íme, elérkeztünk egy olyan történelmi időszakba, amikor 56 eszméit felidézve félelem és megtorlás nélkül lelkesedhetünk. Nemzettudatunkat – nem mások rovására, de a magunk büszkeségére – megvallhatjuk, megtaníthatjuk gyermekeinknek, unokáinknak. Kinyilváníthatjuk sérelmeinket. Tudathatjuk jogos követeléseinket.

1956 eszembe juttatja, hogy egy földi hatalom lehet nagyon erős, az elnyomás lehet kegyetlen, de nem örök.

Megtorpanásom, újbóli neki lendülésem a teológián

Az első- és másodév folyamán sokféle benyomás ért. Sikerélmények, menegetett a tanulás. Hosszú bibliai részeket könnyedén megtanultam. Történelmi kérdésekben jeleskedtem. Pl. egy alkalommal a keresztes háborúkról tanultunk. Rákérdezésnél mondtam az évet mikor történt az esemény. Juhász professzor úr azt mondta: nem helyes. Én biztos voltam az évszámban. Utána nézett, nekem adott igazat. A rendszeres teológia, dogmatika is kedvenc tárgyaim közé tartozott. Olyan volt a professzor is, hogy megkövetelte a pontos tudást. Így aztán nekem az egész szolgálatom idejére rögződtek a legnehezebb fogalmak: megigazulás, újjászületés, predestináció – sohasem zavartam össze ezeket. Különben is mindig szerettem a rendszerességet. Azért volt olyan eset is nyelvekből, amikor nem jeleskedtem. Egy alkalommal, két barátommal mentem be zsidóból kolokválni. A két fiú segédeszközöket (puskát) használt – én nem. Nekik gyönyörűen ment az anyag, én több helyen bizonytalan voltam. A végén azt kérdezte a tanár: maguk ugye barátok? Igen – volt a válasz. Akkor maguk egy kicsit foglalkozzanak Bereczkivel, hogy neki is olyan jól menjen minden, mint maguknak. Ők 9-es érdemjegyet kaptak, én 6-ost. Szerencsére csak ez az egy hatos van az indexemben. Amikor kikerülünk a vizsgáról a fiúk jó ízűen kacagtak engem, hiszen nem is lehetett összehasonlítani a valóságos tudásunkat. Azonban ilyen előnyt jelentett a csalás. Kellemes emlékeim közé tartozik, hogy a tanárok szinte mindenike nagyon szeretett, becsült. Valahogy az ifjúság is felfigyelt rám. Akkor még létezett az ifjúsági presbitérium. Engem ilyen fiatalon, 20 év alatt presbiterré választottak. Szép és hasznos volt a presbiteri intézmény. Vezetője a mindenkori ifjúsági elnök volt. Az én időmben ezt a tisztséget egy Simó Álmos, Mátisfalváról felkerült teológus töltötte be. Már akkor megtanultam a presbiteri gyűlések menetét, vezetését. Másik kedves emlékem, hogy az internátust felügyelő tanár ismerte szerény anyagi forrásaimat. Megbízott a reggeli csengetéssel. Ez volt az ébresztő. A munka fejében a Farkas utcai parókia pénztárából egy-egy kis összeget utaltatott ki.

Sorolhatnám tovább a kedves emlékeket, de mindezek sem tudták ellensúlyozni azokat a rossz benyomásokat, melyek naponta értek. Egy, egy szobatárs csúful berúgott. Éjszakai kimaradások, város közti verekedések gyakran megestek. Aztán ott volt nyomatéknak a hivatalos szervektől való lenézésünk, gúnyolásunk. Említettem a középiskolai emlékeim leírásánál, hogy tagja voltam az IMSZ szervezetnek. Behívtak a városi IMSZ bizottsághoz. Leszidtak mindennek és elvették az IMSZ könyvemet.

A katonának besorozottak minden év elején meg kellett jelenjünk egy teremben. Ott egy tisztecske megfelelő gúnyszavak közepette beszélt nekünk a katonaság szerepéről, fegyvernemekről, katonai szabályzatokról. Volt úgy hogy a felkészítés két napig is eltartott. A végén adtak egy papírt, amelyre ez volt írva: Amanat pentru studii. Egy évig nem foglalkoztak többet velünk. Volt olyan esetem, hogy Székelykeresztúron jelentkeznem kellett a hadkiegészítőnél (comisariat). Hát azt a megaláztatást, amit ott éltem át nehéz volt lenyelni. Télen történt, nagykabátban voltam. Behívtak egy terembe. Jól lepirongattak, hogy én tanító létemre elmentem népet butítani, babonát terjeszteni, maradi ideológiát hirdetni. Ez még mind eljárt volna, de azt csinálták, hogy a kályha mellé ültettek. Az asztalt úgy húzták, hogy legyek oda szorítva. Tüzeltek keményen, ha vetkezni próbáltam ordibáltak. Szóval nagyon megkínoztak, de ezt úgy csinálták, hogy ne maradjon nyoma, még feljelentést se tehessek, hiszen csak hideg téli időben melegedésemről gondoskodtak. Nem is akartam soha feljelentést tenni, örvendtem, hogy ép bőrrel megszabadultam. A legvégén aztán az ilyenszerű tortúráknak adtak egy könyvecskét (Livret), amelybe ez van beírva: Soldat neinstruit.

A sok rossz benyomás kezdett elgondolkoztatni. Lassan előjöttek olyan gondolatok, hogy talán még nem késő otthagyni a teológiát, valószínű még visszavesznek tanítónak. Bár foglalkoztattak ilyen gondolatok, a megvalósítás érdekében nem tettem semmit. Jártam az előadásokra, éltem a teológiai hallgatók mindennapi életét. Tanultam, elég jól vizsgázgattam. Így érkeztem el másodév után az alapvizsgáig. Minden jól ment. Görög nyelvből történt egy nagy hiba. A díszteremben volt az írásbeli vizsgánk. Nagy terem. Maksay professzor volt egyedül a felügyelő. Nem tételezett fel semmi rosszat, olvasgatott. Minden ránk volt bízva. Mi négyen összedolgoztunk. Együtt oldottuk meg a görög nyelvtani feladatot. Sajnos rosszul. Mind a négyünknek ugyanaz volt a hibája. Ezzel kész bizonyítványt állítottunk ki magunk ellen. Minden kiderült a dolgozatok javításánál. Nem haraggal, de csendesen tudomásunkra hozták, hogy nem folytathatjuk tovább a vizsgát. Maradunk őszre, majd akkor letehetjük. Ez úgy kb. 1 óra körül történt. Én nagyon szomorúan, lelkiismeret furdalások közepette elindultam sétálni. Bebarangoltam a várost. Közben gondolkoztam s mind jobban felerősödött bennem az elhatározás. Íme, itt az alkalom, most otthagyom a teológiát. Már úgy mentem haza, hogy ezzel Kolozsváron befejeztem mindent. Nem tudom mi történhetett a teológia falai között 1 órától estig, de amikor találkoztam a többi vétkessel jelentették, hogy megbocsátottak, vizsgázhatunk tovább. A többiek éltek is ezzel a lehetőséggel, én nem. Elmentem haza Küsmödre. Nem voltam egy vidám fiú, talán nem is mondtam meg mindent szüleimnek. Mindenesetre az első napokban még keményen élt bennem kolozsvári elhatározásom. Végeztem a teológiával, nincs tovább. Idő teltével módosult ez gondolat. Olyasmi erősödött föl bennem, hogy ezzel a szégyennel, ami ért mégsem tehetem meg most. Tanulok, levizsgázok, de nem is akárhogy. Majd megmutatom. Újabb elhatározásomnak az lett a következménye, hogy bevettem magam az „első házunkba” (Út felőli szoba) és tanultam a görög nyelvtant. Szegény öreg ház és falak sohasem hallottak ilyen nyelvet. Nem tiltakoztak, és én mind jobban elmélyedtem a témában. Kezdtem megérteni a lényegét. A nyelvtani problémák világossá váltak. Megfelelő időben visszamentem a teológiára. Letettem a vizsgámat jelesre. Most már én is egyenlő voltam másokkal. Kedves volt hozzám mindenki. A múlté volt kisiklásom. A pillanatnyi jelen szebbnek mutatkozott, mint a régi idők. Nem vettem ki az irataimat, elkezdtem a harmadévet. Úgy láttam, emberileg is több pozitívum van a teológus életben és a lelkészi pályán, mint negatívum. Nem is szólva arról, hogy a gondolkodás-változásokban, melyeket átéltem, Isten munkáját fedeztem fel. Ezt vallom ma is őszinte hittel. Így szelídített teljességgel magához az Úr. Különben a görög nyelvtant úgy megtanultam Küsmödi házunkban, hogy aztán abból éltem az elkövetkező esztendők alatt. „Áldásul volt nékem a nagy keserűség.”

Ezt a részt még kiegészítem azzal, hogy amit nem tettem meg én, megtették mások. Másodév után hagyták el a teológiát Kisfalussy Bálint – színész lett – Magyarországon él. Márkó Imre fogorvos lett – Sepsiszentgyörgyön él. Bakó Árpád tudtommal tanár lett – nem ismerem lakhelyét.

Folytatás következik...