Húsvétvárás - 13

Valahogy úgy vagyok ezzel a helyzettel, hogy nem tudom hova tegyem. Ami a legjobban zavar, az a bizonytalanság érzése. Amint egy előző írásomban megfogalmaztam, eleinte féltem. Féltettem a szeretteimet, magamat. De nagyon sok biztató gondolatot találtam a Bibliában. Tudom, hogy az Úr egész életemben mellettem van, mindig a tenyerén hordoz és hordozott, mindenben a segítségemre van. Ez megerősítést adott és ad.

Aztán úgy döntöttem, hogy nem nézek televíziót, nem olvasok semmiféle mostani helyzettel kapcsolatos különböző írásokat, mivel az az érzésem, hogy nem a valóságot, de még az igazságot sem tükrözik. Beletörődtem abba, „legyen meg a Te akaratod”. A fiam konfirmálására készültünk és így Kátéban tanultak jutottak eszembe: "Úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül még csak egy hajszál sem eshetik le a fejemről, sőt inkább mindennek az én üdvösségemre kell szolgálnia”. Így elcsendesedtek a félelmeim és lassan körvonalazódott bennem, hogy nagyon vártam már erre a csendességre.

Régóta érzem, hogy ebben a felgyorsult világban egyre kevesebb idő marad magamra. És ez zavart fizikailag és lelkileg is. Vágytam már a csendre, nyugalomra, ha úgy tetszik a magányra. Az elmúlt hetekben többet lehettem itthon, több időt szentelhettem a gyermekeimmel való közös tevékenységeknek, az elmélyült kézimunkázásra, apró-cseprő dolgok elvégzésére. A sok elérhető prédikációk, imák, mind mind erősítették lelkemet. Köszönöm a lelkipásztoroknak a sok bátorító gondolatot.

Ez most egy másféle böjt, mint amihez hozzá vagyunk szokva. De teljes meggyőződéssel állítom „miért félne szívem, él az én Uram!"