Újból átélt múltam (2) - Nt. Bereczki László nyugalmazott lelkipásztor

KALAPKORSZAK

Emlékeim vannak az 1944. évi orosz átvonulásról. Tankokra, szürke, piros tetejű bundasapkás kozákokra emlékezem. Egy későbbi részben bővebben is szólok a háborúval kapcsolatos emlékeimről. Itt most a gyermekkor testet-lelket megpróbáló eseményeiből ragadok ki néhányat.

Alighogy lejárt a II. Világháború, jött a nagy szárazság 1946-47-ben. A kutakból kiapadt a víz. A patakok medrében ástak gödröket, onnan kaptak egy kis vizet az állatoknak. Élelem se embernek, se állatnak nem termett. Az állatok, hogy éhen ne vesszenek, gazdáik megnyesték a leveles fákat. Megszárították a leveleket, ezt adták az állatoknak. Valamennyi árpa termett ezt megőröltették, puliszkának megfőzték, ez volt a mi eledelünk. Fekete volt és ragadós, de jó volt, éltünk vele. Emlékszem a föld a szárazságtól annyira elhasadozott, hogy a gyermekek botjaikat beledugták, s a több mint egy méteres botok teljesen eltűntek.

A háború végeztével bekövetkeztek a nagy átalakulások. Az iskolában már a román himnuszt kellett énekelni (Traisca regele in pace si onor). A szegényebb és jobb tanuló gyermekeket pionírokká avatták. Ezek egy csomó előnyt élveztek a jobb gazdák, később „osztályellenség” gyermekivel szemben.

Megváltozott teljességgel a szép, nyugodt falusi élet. Egy jött-ment suszter lett a falu mindenese. Ez volt a csúf neve „serénsuszter”. A tehetősebb gazdáknak nem volt elég a terményük a beadásba. Sokszor megtörtént, hogy a búza cséplés után az egészet elvitték s még venni is kellett a beszolgáltatásba. Hogy mégis legyen az asztalra kenyér, a nép Küsmödről Szovátára járt kenyérért. Az egyik út oda 18 km gyalog. Ott sem ment minden simán. Egy üzletben csak egy kenyeret adtak. A város két-három üzletéből kellett összeszedni a haza vinni való hat kenyeret. Ezért ugyanabba az üzletbe is be kellett menni újólag. Ilyenkor az életrevaló emberek azt csinálták, hogy egyszer kabátosan, máskor ingre vetkezve mentek be vásárolni. A kiszolgálók valószínű átláttak a szitán, de nem tudok róla, hogy az ily módon csalót kizavarták volna az üzletből. A nehezen megszerzett kenyeret aztán átalvetőben, gyalog haza kellett vinni 18 km-re. S milyen boldog volt a sok búzát termelő jó gazda, hogy egy hétre újra van kenyér a család asztalán.

Később a kollektív gazdaság azon a gyenge földön nem működött. Néhány kivételtől eltekintve szegénység, pénztelenség volt a faluban. A néhány megszokott, gyakorolt pénzszerzési lehetőségtől is megfosztották a gazdákat. A gyümölcs, cseresznye jelentett egy kis pénzjövedelmet. A cseresznyéseket elvette a kollektív. Nem gondozták. A fákról úgy szedték le a termést, hogy levágták az ágakat. Így megsemmisültek a fák. Néhány év alatt a gyönyörű, gondozott cseresznyésekből akácerdő lett. A másik pénzszerzési lehetőség, az állattartás is eltűnt. Egyéni földek nélkül ez lehetetlen volt. Még a kollektivizálás előtt történt, hogy a gazdák földjeikben lent termeltek. Láttam jó magasra megnőtt, szép sárgára megérett lent is. A termést kinek milyen fogata volt (ló, szarvasmarha) a 12 km-re levő makfalvi lengyárba szállították. Itt tisztességesen meg is fizették az árut. A hazafelé vezető úton aztán, a falu végén ott álltak a rendszer hajcsárai. A gyáváktól elvették a szerzett kis pénzt a beadásba. Ezért az élelmes székelyek azt találták ki, hogy az ilyen utakra mindig ketten mentek. Az egyikük, a faluhoz közeledve leszállott a szekérről és hegyen, völgyön át, bujkálva hazamentette vagyonkáját. Hát ezek és az ezekhez hasonló számos történet árnyékolták be a különben boldognak mondható gyermek- és ifjú kort.

Következzen néhány személyes élményem a kalapkorszakból.

Vissza a kezdetekhez!

Nagyon várt, mondhatom, kárpótlás, ajándék gyermeknek születtem. Születésemben már valószínűleg benne volt a sorsom, mint a bibliai Sámuelnek. Nem hangoskodva: csendesen, tudatosan Istennek neveltek. Ez akkor még nem volt olyan világos, csak itt, ott emlegették. Nem tették azt velem, mint az egyik lelkipásztor kollégámmal kisgyermek korában. Leírta az édesapja: pap. Parancsolta, hogy olvassa elölről: pap. Majd, hogy olvassa hátulról is: pap. Nahát te pap leszel fiam! Talán egy esperesi vizitáció alkalmával tartott vallásórai kikérdezés után fogalmazta meg jövendőm az akkori bekecsaljai esperes, Horváth József: „E fiúból pap lesz, akárki meglássa.” – Idézve Arany János verséből. – De lépjek csak vissza a kezdetekhez!

Szüleimnek összeházasodásuk után 12 évig nem született gyermekük. Ekkor, az elbeszélés szerint különösebb orvosi beavatkozás nélkül egy ikerpár született, két fiú: Árpád és Lacika. Ép, szép, egészséges gyermekek voltak, szépen fejlődtek. Nagyon boldogok voltak a szülők is, bár édesanyám nem egyszer mondta: „Az Isten adjon az embernek 10 gyermeket, de egyszerre mindig csak egyet.” 8 hónapig élt az ikerpár. Ekkor 1936 meleg nyarán, augusztus hónapban hasmenést kaptak. A hasmenés vérhasba ment át s az akkori orvosi ellátás mellett egyiket sem tudták megmenteni. Néhány nap közbevetéssel meghalt Árpád és Lacika. Elképzelhető a szülők bánata. Úgy érezték nem bírják ki a nagy csapást. Nem tudtak vigasztalódni. Szüntelen a temetőt járták. (Egyik temetőhöz közeli földünk végébe temették el őket. Sírkövük ma is áll.)

Aztán jöttem én. Két év múlva Imre öcsém. A szülőknek bennünk nyert öröme gyógyította a régi sebeket. Elbeszélés szerint nagyon szeretett gyermek voltam, heteken át hordták az együtt érző rokonok, barátok, falus felek a sok radinát. Édesapám meg is jegyezte: „Soha életemben annyi süteményt nem ettem, mint ebben az időszakban.”

Ica néném emlékei rólam.

Ica néném egy első unokatestvérem volt Kolozsvárról. Sokkal idősebb nálam. Iskolai szünidőben, nyáron nálunk, Küsmödön vakációzott. Elbeszélése szerint mosolygós, gömbölyű kis gyermek voltam. Korán megtanultam beszélni. Nagyon szerettem a szekrényből előszedni az edényeket. A fazekakat kifödtem, lefödtem nagy zajt csapva velük. Ilyenkor ezt mondogattam: fazék, födő. Emléke szerint nyári időben egy jó hosszú ingecske volt minden ruhám. (Ma már úgy ítélem meg, hogy ez egy praktikus ruhadarab volt kisgyermekeknek. Könnyen és tisztán lehetett intézni a testi szükségleteket.) Nyári napokon, mikor a szüleim a mezőn voltak, nénémre voltam rábízva. Elbeszélte, hogy sokszor meglógtam otthonról. Egyszer csak azt vette észre, hogy a kapu alatt tűnök el, utoljára a csupasz, gömbölyű fenekem mutatom. Azt is mesélte, hogy gyakran bepakoltam egy tarisznyába és indultam az iskolába. Valóban az történt később, hogy már a kötelező iskolás kor előtt jártam iskolába. Az ilyen résztvételt akkoriban így nevezték: „lógóba jár.”

Iskoláskori emlékek: Küsmöd

Abban az időben két tanítója volt a Küsmödi iskolának. Kelemen Ilus tanító néni és Deák Jenő tanító bácsi. Ilus tanító néni Etédről járt fel, Deák Jenő Küsmödön élt, az iskola udvarán lévő tanítói lakásban lakott. Ilus tanító nénitől tanultam meg az írást, olvasást, számolást. Ö rakta le az alapokat. Kevés emlékem van róla. Arra pontosan emlékszem, hogy nagyon szeretett. Sokkal több emlékem van Deák Jenő tanító bácsiról. Ő az első időben a nagyobb gyermekeket tanította: az V. – VI. osztályosokat. Az iskolai reform aztán változtatott ezen a jól működő gyakorlaton. Nyolc osztályos lett az általános elemi. Ötödik osztálytól már Etédre a központi iskolába jártunk. Emlékem szerint én két, vagy három évet jártam Etédre. Gyalog tettük meg minden nap a 2, 3 kilométeres utat.

Visszatérve a Küsmödi iskolához, leírhatom, hogy nagyon sok emlékem van onnan. A pap szorosán kellett kimenni az iskoláig. Ott húzódott meg két terem a templom tövében. Nagy udvar volt szünetre, játékokra. Deák Jenő nagyon szigorú tanító bácsi volt. Sokszor használta a pálcát, elfenekelve a rossz tanulókat. Ezek a tanulók, hogy védekezzenek az ütések okozta fájdalom ellen, otthon egy összehajtogatott törülközőt tettek be a nadrágjukba. Az is megtörtént, hogy az egyik tanuló egy fedőt tett be. Természetesen a pálca ütésekre a fedő nagyokat kondult. Ezt észrevette a tanító bácsi. Eltávolította. Most már fedő nélkül jó közel férkőzhetett a gyermek fenekéhez s az kamatostól megkapta a magáét.

Nem emlékszem milyen tantárgyból, anyagból, de egyszer történt egy olyan eset, hogy egy magasabb osztályos tanuló nem tudta a leckét. Deák Jenő a tanulót áthozta a mi alsóbb osztályunkba. Felállította egy székre. Engem kérdezett a témáról. Pontosan megmondtam. Következett a tanuló szóbeli megszégyenítése (Most már tudom, hogy pedagógiai szempontból ez nagyon hibás tett volt. Meg is ittam a levét.) A tanuló mindig görbe szemmel nézett. Történt egyszer, már ifjú koromban, hogy koromsötétben léptem ki a kultúrotthon ajtaján, s ott, akkor valaki akkora két pofont húzott le nekem, hogy csengett tőle a fülem. Nem ismertem meg a tettest, de mindig arra gondoltam, hogy az egykor megszégyenített tanuló, ekkor már felnőtt, erős legény tette.

Különben a Küsmödi kultúrotthonnal kapcsolatosan még megemlítenék két dolgot.

A színpadnak a terem felőli részén deszkából készül, szépen festett kapuja volt. A jobboldalán ez a felírás állott: „Elvész a nép, amely tudomány nélkül való.” Hóseás 4,6. Ma már tudom, hogy nem egészen pontos az idézet. De ahogy felírták úgy is igen becsülni való, fontos figyelmeztetés.

A másik dolog a zenéléssel kapcsolatos. Cigányzenekara volt a falunak. Kezdetben a táncterem valamelyik sarkában zenéltek. Nagy bálok alkalmával gyakran megtörtént, hogy a legények beleszóltak a zenélésbe. Odamentek, fenyegették, zavarták a zenészeket. A találékony emberek úgy oldották meg a kérdést, hogy az egyik faloldalra csináltak egy karzatot, amelyet még kinyújtott karral sem lehetett elérni. A karzatnak nem volt lépcsője. Valami létra féleséggel lehetett megközelíteni. Tehát e karzatból hangzott a nóta.

Egy hosszú éjszakai zenélés után, reggel felé már elfáradtak a zenészek. Különösen a prímást láttam többször, hogy meglassulva, szinte álmában húzta a nótát. Alig mozgott a vonója. Ilyenkor felkiáltottak a legények: Pista hé! Felriadt Pista prímás, s ekkor már olyan gyorsan kezdte húzni, hogy a gyorsaság miatt hangzott a méltatlankodás. Így táncoltak, hol lassan, hol felgyorsulva a párok.

Az elemi iskolai időből visszaemlékszem egy olyan gyermekre (nevét nem írom le, még él az egyik városban), akinek sehogy sem ment a tanulás. Ekkor még a szülei jó anyagi helyzetben voltak, később fosztották ki mindenükből. A szülők minden nap felpakolták és szépen elindították az iskolába. Nagyon akarták, hogy tanuljon, értékes emberré váljon. Ő azonban az iskola felé tartva, már nem érkezett el odáig. Volt az egyik gazdának a kertjében egy aszaló, ebbe húzódott be. Ez volt a tanyája a tanítási idő alatt. Amikor vége lett az óráknak, s mi mentünk haza, hozzánk szegődött, s mint aki jól végezte dolgát, hazatért. Az ügy ebben a formában nem tartott a végletekig. Kitudódott lógása, s az is, hogy hol tanyászik. A nagyobb tanulókat elküldték az iskolából a búvóhelyére. Előhúzták és felhozták az iskolába. Ezután ott ült az osztályban nem sok vizet zavarva, sem tudásával, sem magaviseletével. Később az egyik városba került. Becsületes, jó mesterember lett. Egy gyárban dolgozott, megállta a helyét.

Van egy kedves személyes történetem kisiskolás koromból. Leírom, mint egyik jellemzőjét gyermekkoromnak.

Egy tavaszi napon a madarak és fák napját akarta megünnepelni iskolánk. Nagy előkészületek előzték meg az eseményt. Verseket osztottak ki. Én is kaptam egy olyan verset, melyben a természet óvása, a madarak szeretete, védelme szerepelt. Akkor még nem volt zöld párt, de bizonyára a mai zöld pártban szereplő valamelyik vezetőnek az apja írhatta a verset. Énekeket tanultunk. Szó volt róla, hogy milyen ruhába kell öltözködjünk. Kioktattak a rendes viselkedésre, hiszen nem csak a mi iskolánk volt hivatalos erre az ünnepélyre, hanem az atyhai és siklódi iskolák is. Egy falutól távol levő, szép erdei tisztást jelöltek ki az ünnepély színhelyéül. Százszor az agyunkba rágták, hogy aztán valamiképpen szégyent ne hozzunk az iskolánkra. Elérkezett a nagy nap. Minden szépen ment addig, amíg néhány felsőbb osztályból való kétes értékű fiú közé nem keveredtem. Szüleim mindig óvtak tőlük. Ezek a fiúk arra biztattak, hogy menjünk el a Nagy kőre holló- és sastojásokat szedni. Engedtem a kísértésnek. Külön válva az ünnepélyre tartó iskolatársaktól, elmentünk a Nagy kőre. A Nagy kőről tudni kell, hogy az a falu északkeleti határán egy magas hegyvonulatból kiemelkedő szikla. Több mint 1000 méter a tengerszint felett. A kő közepén egymás fölött három lyuk van. Az első szoba nagyságú, a felsők kisebbek. A kőnek a falu felőli oldala kb. 80 – 100 méter magas függőleges sziklafal. A hátsó oldaláról, Parajd felől jól fel lehetett menni ebben az időben. A kevés fűvel benőtt teteje kb. egy jó nagy szoba nagyságú terület. Hát erre a kőre mentünk fel a madarászó csoport, hogy a felső lyukból tojásokat szedjünk össze. A leereszkedés a tetőről hivatalos sziklamászóknak, megfelelő felszereléssel talán nem lett volna nehéz, de mi ezt úgy oldottuk meg, hogy összetoldoztuk nadrágszíjainkat és az egyik legbátrabbat leengedtük. Nem gondoltunk a veszéllyel, hogy esetleg a szíjból készült eszköz elszakad, nem gondoltunk arra sem, hogy azok a nagy madarak milyen nagyon védik fészküket. Mi csak madarásztunk a Nagy kő oldalán. Végül 2–3 tojás került, s a leeresztett fiú is épségben feljött, de csak ezután következett a baj – legalábbis nekem.

A három iskola ünnepélyén sor került volna az én szavalatomra is. Nem voltam sehol. Természetesen a tanulók közül voltak olyanok, akik tudták hova tűntem el. Az iskola az este közeledtével hamarabb haza ért, mint én. Tehát a hírem megelőzött. Következett otthon a testi fenyítés, de ennél sokkal elevenbe vágóbb volt a lelki ráhatás édesapám és nagyanyám –nannyó- részéről. Nagyanyám mind azt emlegette, hogy éppen most tanított meg egy szép énekre, mely a madarak védelméről szól. Még ma is emlékszem az ének egy részére „Fészkemben, lásd fiacskáim pihennek, ha közel jössz szegények megijednek.” Édesapám napokig komor volt. Úgy gondoltam akkor: sokkal jobb lenne, ha jól elnáspángolna s ezzel befejeződnék az egész ügy. De nem így történt. A szemrehányás, lelkizés jött meg-megújulva sok ideig.

Hasonlókat éltem át, amikor ugyanezzel a társasággal nyulászni mentem. Tavasszal a térdig érő harmatos gabonába, füvekbe többször tönkrement a cipőm. Nem emlékszem egyetlen eredményes vadászatra sem. De arra igen, hogy ilyenkor is jött a kétféle fegyelmezés.

Van egy templomi történetem is a gyermekkori csínytevések sorában. Ebben az időben természetes volt, hogy a család minden vasárnap elment a templomba. Tulajdonképpen már akkor szerettem a templomba járást. Igaz nem azért, mint ma. Ott mindig eszembe jutott, hogy az elmúlt héten eltűnt játékomat hová tettem. Istentisztelet után mentem haza. Tudtam hol a játék, tettem rá a kezem. Természetesen vasárnap mindig jobb volt az ebéd, kicsit ünnepélyes is. Nem kellett menni a mezőre. Délután mehettünk játszani, vagy az utcára csodálkozni. Szóval jó volt a vasárnap, jó a templombajárás.

A templomban mi gyermekek mindig a karzatra mentünk. Ez jó mély hely volt, szinte homályba burkolózott a hátsó fele. Ide jól be lehetett húzódni, s ha nem akartunk többet , akkor éppen csak testileg voltunk jelen az istentiszteleten.

Történt egyszer, hogy valószínűleg már unhattuk a hosszú prédikációt. Azt találtuk ki, hogy a karzat hátsó, sötét részében feltettük a levente sapkánkat, elé mentünk a karzat elejére, s ott tisztelegtünk a prédikáló Czell Benjamin tiszteletes úrnak. Aztán vissza mentünk a helyünkre, s amikor kedvünk szottyant rá, ismét csak leköszöntünk. Így ment ez az egész istentisztelet alatt. Nem szólítottak meg, csendben befejeződött minden. Amikor azonban szálltunk le a karzatból ott álltak a presbiterek és jött a számonkérés. Nem volt kemény, nem emlékszem, hogy ebből a csínytevésből ennél több baj származott volna, sem a templomban, sem pedig otthon. Végig mosolyogtak a bajszuk alatt a kedves, öreg presbiterek. Valószínű az jutott eszükbe: Hej ha én is még egyszer gyermek lehetnék, ugyanezt tenném. Természetes, képmutatás nélkül való emberek voltak.

Nos mindezek után: én is csak gyermek voltam, nem jobb a többieknél. Ahogyan akkor mondták: „Nem vagy jobb te sem a Diákné vásznánál.” Néha csúfolkodtak is velem. Ezek voltak a mondókák: „Lacika kell-e káposztacika?” „Berecki, a szemedet mereszd ki, hadd lássa meg mindenki, hogy itt lakik Berecki.”

Etédi emlékek.

Az etédi iskoláról alig van kiemelkedő emlékem. Talán annyit mégis leírhatok, -mivel szüleim nem lettek kulákok- Etéden engem is pionírrá avattak. Csak azokat léptették elő kulákoknak e megalázó, kiközösítő kategóriába, akiknek malmuk, cséplőgépük volt, valamint gazdaságukban szolgát alkalmaztak. Pionírrá avatásom az etédi kultúrotthonban történt. Akkor még olvasható volt a bejárati ajtó fölött a régi felírat: „Erzsébet ház jó királynénk emlékére.” A kultúrotthon és felírat további sorsát nem ismerem. A tanári karból Bakóné számtan tanárnőre emlékszem. Egyik órán vezetett be az algebra rejtelmeibe. Ezt mondta: algebra, vagy „mokabala”. Már az első hallásra különösnek találtuk ezt az elnevezést. Nem hallottam mástól. Így csúfoltuk őt: „mokabala tanárnő.” Sohasem lettem jó a számokkal összefüggő tárgyakból.

Etéden lakott Bíró Albert. Még a Küsmödi iskolában megtanultam a nevét. A szorzótábla mondásánál ez volt a versikénk: 5x5 -25, Bíró Albert megdöglött. Amikor mentünk el a kapuja előtt többször mondtuk a szorzótáblát ebben a formában.

Etédi emlék az is, hogy a község Küsmöd felől eső végében egy nagy sátoros cigány kolónia élt. Volt egy Gábor Pista, nálunknál jóval nagyobb, erősebb fiú. Ő nagyon gyűlölt minket, Küsmödi tanulókat. Ezért, amikor mentünk hazafelé néhány társával kiállott az útra, valamivel belénk akadt és többször megtörtént, hogy meg is vert.

Ugyancsak az etédi időmre esett konfirmálásom. Ez már természetesen szülőfalumban történt. Ekkor Tarr Ferenc volt Küsmöd lelkésze. A nép tisztelte, mert megértő volt a nyomorúságban. Ha valaki igazi ok miatt nem tudta megadni a kepéjét, ki lehetett egyezni vele. A káté órák nem hagytak különösebb lelki nyomot a szívemben. Az volt a módszere, hogy a kérdéseket feladta és kikérdezte, sohasem magyarázott. Többször tartotta a káté órát zsindellyel fedett harangláb alatt, vagy a templomba feljáró lépcsőkön, esetleg a templom előtti pázsiton. Egy ilyen kinti alkalommal csipkedtük, csiklandoztuk a leánykákat. Észre vette a lelkész és Bardóczi Domokos jó tanuló fiút és engem, bizony tettlegesen megfegyelmezett. Aztán Bardóczi Domokos és én lelkészek lettünk. Tarr Ferenc pedig az egészet úgy adta elő, hogy: „két gyermeket ütöttem meg a lelkészi szolgálatom alatt, mindkettőből lelkipásztor lett.” Amikor már közel voltunk a konfirmációhoz versenyvizsgát csinált annak az érdekében, hogy ki tudja legjobban a kátét? Így állította fel a sorrendet. A vége az lett ennek a verseny vizsgának, hogy sem Bardóczi Domokos, sem Bereczki László nem lettünk elsők, hanem egy Dávid Vencel nevű fiú érdemelte ki az elsőséget. Ez a Dávid Vencel nem járt velünk Etédre, tehát nem járta végig a nyolc osztályt. Úgy látszik komolyabban vette a dolgokat, mint mi a későbbi lelkipásztorok. Maga a konfirmációi istentisztelet nem volt olyan nagy esemény, mint ahogy mára kinőtte magát.

Folytatás következik...