Elsősorban - első sorban (6)

Gyülekezetünk olyan tagjait/látogatóit kerestem meg az írásra való felkéréssel, akik az első sorban végzik töretlenül a kötelességüket ezekben az ínséges időkben. Ne felejtsünk el imádkozni értük. Alább Virág Irénke írása olvasható.

A világjárvány, amivel most szembesülünk, alaposan felforgatta a megszokott, mindennapi életünket.

Munkám során, gyógyszerész-asszisztensként, nap mint nap találkoztam, találkozok olyan beteg emberekkel, beteget gondozó személyekkel, akik kétségbeesetten vették tudomásul azt a kórt, betegséget, ami éppen megbélyegezte életüket. Immár három évtizede próbálok lelket önteni olyan beteg emberekbe, akik megtörve, reményt vesztve álltak egy-egy betegség előtt. És mindig hittel, reményt keltve, mosolyogva próbáltam segíteni rajtuk, a legjobb tudásom szerint. Tudni kell, hogy a beteg ember, jóval sebezhetőbb, mint más, mert a megbetegedés sokszor kiszolgáltatottsággal, reménytelenséggel és félelemmel jár. Ezért gondolom azt, hogy az én feladatom jóval több mint gyógyszert adni az adott bajra, nekem emberként is azonosulni kell az adott beteg problémáival, gondjaival és igen, emberileg is segíteni (pár jó szóval, biztatással).

A jelenlegi járvány megfékezésére irányuló intézkedések, alaposan felforgatták a megszokott, mindennapi életünket. Mi, a gyógyszertárban dolgozók is, kíváncsian, néha félelemmel telve, figyeltük, hogy mi lesz most, mi fog következni. De ennek ellenére, Istenbe vetett hittel, tettük és tesszük, nap mint nap a dolgunkat: biztatunk, reményt keltünk és segítünk a hozzánk fordulókon. Megpróbáltunk gyorsan reagálni a megváltozott körülményekre, bár eleinte rémülten, de mindenki belátta, másképp nem megy: ha félünk, akkor is tenni kell mindennapi dolgunkat, hiszen ez a munkánk, az egészségügyben nincs pardon, nincs hátrálás, segíteni kell mindig, minden emberen, rászorulón! Igen, én is aggódom, és néha félek is, de tudom, hogy hittel végigjárhatom ezt az utat is, mert Isten ott van mindig velem és szeretteimmel.

A szép ebben az egész kálváriában az, hogy rájöttem: nemcsak én féltek és aggódok, értem is aggódnak a gyerekeim, férjem, szüleim és betegeim. Nem egyszer hangzott el, hogy „vigyázz magadra Anya!" vagy "minden jót, kitartást Irénke”. Tehát, ennek a járványnak, pozitív hozadéka is van: megtanultunk jobban odafigyelni a másikra. Talán minden szónak nagyobb súlya lett. Ha majd lecseng ez az egész, hiszem, hogy az emberi kapcsolatok minősége is megváltozik (akár családokon belül is), hiszem, hogy lesz újra összefogás, felébred bennünk a segíteni akarás, ami kissé elszunnyadt eddigi életünkben. Meggyőződésem, hogy az emberiség megtanulja mi a valódi felelősségvállalás, és talán véget ér az előző életünkre annyira jellemző monotónia és automatizmus. Nekem eddig is a család volt a legfontosabb, de most, a járvány ideje alatt, rájöttem, hogy egyedül milyen kicsik vagyunk és mennyire fontos, hogy számíthassunk egymásra, szeretteinkre! Arra intek mindenkit, hogy figyeljen embertársaira, szeretteire!

„Először, valamikor régen, boldog akartam lenni. Aztán tökéletes. De nincs messze az idő, mikor az ember csak lenni akar, boldogtalanul és tökéletlenül is, lenni, még egy kis ideig, mert süt a nap, vagy esik az eső.” (Márai Sándor)