Kapcsolódó (egymással, magunkkal, az Istennel)

Május 7-én a soros nőszövetségi találkozásunkat Bálint Delinke nagyajtai tiszteletes asszony által vezetett foglalkozás tette emlékezetessé. Két részre tagolódott az együttlétünk: beszélgetés Isten mindenütt és mindenben jelenvalóságáról, majd ezt  kézműves foglalkozás követte.

Ahogy az eső lemossa és tisztává teszi a portól környezetünket, úgy tisztítja meg Isten a lelkünket, életünket, nekünk csupán annyi a dolgunk, hogy az “amint vagyok, jövök” magatartással viszonyuljunk hozzá. Persze ez nem olyan egyszerű, mondhatnánk vagy mondjuk is sokszor…de gondoljunk csak bele, hogy a terhek letétele, gondjaink megosztása, az Ő feltétel nélküli szeretetéből való merítkezés olyan erőt ad mindannyiunk számára, amelyet nem pótolhat más. Megfogalmazódott, hogy a poros “helyzetekre” is szükség van néha az életünkben, hogy utána jobban tudjuk értékelni a tiszta, “hófehérre” mosott életet; az eső után maradt tiszta, jó illatú állapotot.

Isten igéje azon az estén Mózes 1 könyve, 41:51-52 által is szólt hozzánk:

“És nevezé József az elsőszülöttnek nevét Manassénak: mert [úgymond], elfelejteté én velem Isten minden én vesződségemet, és az én atyámnak egész házát.

A másodiknak nevét pedig nevezé Efraimnak: mivel, [úgymond], megszaporított engem Isten az én nyomorúságomnak földén.”

A foglalkozás kezdetén sok-sok, különböző  épületet ábrázoló kártya közül választotta ki mindenki azt, amelyik a legjobban megragadta a figyelmét.

Mindannyiunk élete egy lámpáshoz hasonlítható, amelyet betölt Isten fénye, s minél többen formálunk egy közösséget, annál erősebben világítunk, így képesek vagyunk arra is, hogy világosságot teremtsünk az amúgy ablak nélküli épületekben, a kilátástalan helyzetekben, egész életünk Istent befogadva válván áldássá.

Az idő teltével, a tiszteletes asszony

kedves és szelíd szavainak hatására “oldódott a nyelvünk” és puhult a lelkünk - legalábbis az enyém - és amikor az első rész végén az lett a feladatunk, hogy Az én házam bevezetéssel mondjunk a kiválasztott kártyákról pár mondatot, mindannyian azt állapítottuk meg, hogy egy olyan épület van előttünk, amely valamilyen módon kötődik az életünkhöz.

És láss csodát, egy belsőbb, álca nélküli énünket tudtuk megmutatni: többekben kedves gyermekkori emlékek szakadtak fel, egy bizonyos közösséghez tartozás élménye, kiben a gyökerekhez való ragaszkodás, a természet szépségének szeretete fogalmazódott meg, a nyugodt és egyszerű élet utáni vágyakozás, másokra a frissen átélt élmények voltak még hatással.

De olyan jó volt hallgatni ezeket a “vallomásokat”, együttérezni azokkal, akiknek erre is szüksége van! Ahogy telik az idő fölöttem egyre jobban érzem, hogy ebben a rohanó világban ez hiányzik a legjobban: az énünknek ezzel a belsőbb, felpuhult részével lenni jelen az emberi kapcsolatokban.

Az első részt imádságként a Fogjad kezem című énekkel zártuk.

Hogy ne csak az emlékeinkben éljen ez az este, egy fakanálra a hagyományos bútorfestés mintakincséből válogatva, mindenki festett magának egy-egy tárgyi emléket is.

Felszabadult, jó hangulatú együttlét részesei lehettünk, köszönjük szépen a Tiszteletes asszonynak, hogy tolmácsolta felénk Isten megerősítő üzenetét és az egyezség szerint még visszavárjuk!