A protestáns egyházak által oly fontosnak tartott eseményt három lépcsőn lépdelve kívánom az olvasó elé tárni, ezért egy rövid történelmi és lelki utazásra hívom Önöket.
A reformáció, mint történelmi esemény vagy kor
Hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a reformációra, mint egy történelmi pillanatra, legfennebb mint egy történelmi korszakra, aminek rég vége. Ha pillanat, akkor 1517. október 31, Wittenberg. Ha lezárult folyamat, akkor a nyugati keresztyénség megújulását szolgáló mozgalom, aminek forrása a humanista eszmék által átitatott európai egyetemeken keresendő, célja pedig - ugyancsak történelmi korszakot megítélő szemlélettel - egy meglévő struktúra megújítása, egy megkövültnek, megfagyottnak tűnő szerkezet fellazítása, felolvasztása volt. Erre törekedett már Piere Valdes, a Valdens egyház alapítója a 12. század végén Provence-ban, dél-Franciaországban, Husz János, a huszita mozgalom elindítója Csehországban a 14. század végén. Jöttek sorban a többiek, akiknek munkája és neve fennmaradt és nagyon sokan, akiknek neve és munkája is elveszett. A reformáció, mint Európát átfogó mozgalom igazából akkor lendülhetett be, amikor politikai hatalom is társult hozzá. Kellett hozzá a Pfalzi választófejedelemség Frigyese, a Svájci kantonok vezetői struktúrájának felépítése, az Erdélyi fejedelmek nyitottsága és tájékozottsága. Azt mondhatnánk, szerencsés csillagállás. A reformáció azonban nem csupán az említett helyeken, kedvező körülmények között terjedt és nőtt, hanem a mostohább, ellenségesebb vagy a követőit kimondottan üldöző hatalmak megtorló intézkedéseinek ellenére is! Ez a mozgalom diadalának látszik, azonban a kiteljesedés oka nem csupán a mozgalomban, mint valamilyen történelmi jelenségben keresendő.
Ecclesia semper reformari debet! - Az egyház reformációját mindig tovább kell vinni!
Jogos elvárás a mindenkori egyházzal szemben, hogy legyen minta, etalon, mérőzsinór vagy hivatkozási alap. Az az egyház, amely ilyen igényekkel áll elő, annak makulátlannak kell lennie. Ha pedig nem ilyen, akkor igyekeznie kell egyre inkább ilyenné válni. Az intézménnyé átalakult egyházban viszont a látszat fenntartása, a hatalom megőrzésére tett erőfeszítések lettek elsődlegesek. Ez nem csak a reformáció előtti egyházra érvényes, hanem mindig igaz. A kritikusok (nevezzük így a reformátorokat) egyre kevésbé tudtak azonosulni az egyházzal, mint Krisztus közösségével, éppen az említett okok miatt. Amikor ez egyház, mint intézmény nem Krisztus testeként viselkedik, idegen organizmusnak, ugyanakkor hiteltelennek tűnik. Az bizonyos, hogy a kezdetekben egyik reformátor sem tűzte ki célul a római katolikus egyházból való kiszakadást, inkább annak megreformálását látta feladatának. Ez az igyekezet aztán a kiátkozásokhoz, megtorlásokhoz, inkvizícióhoz, vallási háborúkhoz vezetett, amiknek következtében a kitagadottak, kiátkozottak az addigi hitgyakorlatokon javítva, a tanítást csupán a Szentírásra alapozva (Sola Sriptura) az addigi struktúrától függetlenül kezdtek létezni, új vázat hoztak létre a megújított hitnek, kijelentve ugyanakkor, hogy készek a kinyilatkoztatás (revelatio) alapján, a Biblia tanításával megegyező tanítást elfogadni. Ezt az is bizonyítja, hogy ebben a korban a hitvallási iratokat gyakran javított változatban fogadták el, nem mindenki kénye-kedve szerint, hanem a közös alap, a Szentírás világosnak értett irányvonala mentén. Egy nagyot ugorva az időben, ugyanezt a célt kell maga előtt lássa a mostani egyház is. A Szentírás alapján történő kinyilatkoztatás mentén a megújulás előtt nyitottnak lenni. A reformációt nem mint történelmi pillanatot vagy folyamatot kell magasztalnunk vagy elmarasztalnunk, hanem az egyháznak a jelenben is elérhető lehetőségeként kell felkarolnunk. Egy fontos és sarkalatos igazságról azonban nem szabad megfeledkeznünk: minden közösség egyénekből áll. Ilyen módon az egyéneknek kell újjá lenniük ahhoz, hogy az általuk alkotott közösség megújulhasson.
A megújított ember – a megújító Isten
Ha a megújulás lehetőségeit csupán önmagunkban, a saját erőforrásainkban látjuk, csak magunkra hagyatkozunk és erőlködve keressük azt, hamar kifullad minden próbálkozás. A Szentírás tanítása szerint nincs újjászületés Isten nélkül. Ő az, aki véghez viszi ezt a folyamatot az emberekben. Ez pedig akkor történik meg, amikor kinyilatkoztatja, felfedi önmagát, és megadja a felismerés örömét annak, aki elfogadja Őt. Addig, amíg a reformációt – amit az újjáalakított mellett erőltetetten helyreállítottat is jelent – a mások rendbetételében látjuk, amíg nem vagyunk hajlandók arra, hogy magunkat megüresítve odaálljunk Isten rendbetevő akarata elé, addig nem várhatunk sem csodát, sem megújulást. Az elvárások csak újabb keserűséget szülnek, a keserűség elidegenedést, az elidegenedés egyházellenességet és végsősoron Isten-ellenességet is. Ne feledjük, mi Isten megváltott gyermekei vagyunk. Azért lett az Ige testté, azért küldte el Isten az Ő egyszülött fiát, hogy mindenki megértse Isten töretlen szándékát, éspedig: hogy mindenki hozzá forduljon, megtérjen és éljen. Ez mindannyiunkra ugyanúgy vonatkozik. Nem tesz kivételt Isten. Ezért arra kell igyekeznünk, hogy Istenünknek ez a szándéka ne csak hallható, hanem érthető is legyen számunkra. Ha személyessé válik ez a meggyőződés, ha értem az én Uram névre szóló meghívását ebbe a közösségbe, ha tudom és felismerem azokat a terheimet, amitől egyedül szabadulni nem tudok, de nincs kétségem afelől, hogy Ő meg tud szabadítani, akkor bátran állok oda elé és fogadom el azt, amit nem könyvekben és hitvallási iratokban szögeztek le, hanem a saját életemben felismert felszabadító igazságként nyújtott át nekem az én kegyelmes Istenem. Mit jelent ez? Egyszerűen azt, hogy ezt nem csak hiszem, hanem cselekszem is. Luther Márton a Worms-ban megtartott birodalmi gyűlésen a Krisztus általi szabadsággal így szólt: „Itt állok, másként nem tehetek”. A nekünk mindent odaadó Úrtól kapott szabadságunk az, hogy tudjuk kihez tartozunk. Csak úgy formálódhatunk megújult egyházzá, csak úgy van lelki ébredésünk, csak úgy lehet ma is reformációnk, ha a minket Megváltó Isten értünk hozott áldozatát személyesnek érezve, nála menedéket keresve, rajta keresztül kapcsolódunk egymáshoz és formálunk egy megújult és folyamatosan Isten megújító szeretetébe oltott közösséget.
Áldott megújulást!
Tordai Árpád, lelkipásztor
